Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Horror, scifi, fantasy novellák és filmkritikák

Horror, scifi, fantasy novellák és filmkritikák

Ördögűzés Kinga üdvéért

2022. szeptember 18. - SzaGe
  Hazugság lenne az életünk? Kiben bízhatunk? Önmagunkban, mialatt egekig szökött az önámítás fullasztó porfelhője? Istenben, akiről azt gondoljuk, elfordította arcát a világtól? Sötét kérdések repkednek gondolataim mélyebb régióiban. Mégis, ott mocorog valami fény az alján. Valami, amit reménységnek hívnak. Mások megváltásnak. Vajon elég lesz ez a továbbiakhoz?
 
  A rádióban azt mondták valamelyik reggel, hogy ez volt a legmelegebb nyár Magyarországon, amit valaha mértek. Jövőre tán másképp lesz? Aligha. Változnak a körülmények, változnak az emberek. Talán már a pokol üstjében rotyog a társadalom. Vagy legalább is afelé halad. A Teremtő valószínűleg nem ezt akarta, amikor is a Földet az embernek adta. És azt sem, hogy Kinga önkívületi állapotban legyen már hetek óta. Megszállta valami. Egy gonosz. Általa is szembesültem, hogy a hitem és kitartásom próbája nem az imádságok számában rejtőzik. És sehová se bújhatok a felelősség alól, bármennyire is szeretnék kilépni Jézus keresztjének az árnyékából.
 
  Hívást kaptam pár napja Kollár Endre gazdától, hogy szeretett lányával nem stimmel valami. Azt mondta, hogy „Az ördög bújt a lányomba!”. Próbáltam neki elmondani, hogy már nem vagyok pap, és már nem foglalkozok démonok kiűzésével, de ő hajthatatlan volt. Végül rábeszélt, hogy csak mondjak véleményt Kinga állapotáról, és ha megszállásról van szó, akkor legalább továbbítsam olyanok felé, akik még aktívak az ördögűzést illetően. Papi hivatás feladása ide, vagy oda, de elvállaltam a vizsgálatot.
 
   Miután letettem a telefont, beleborzongtam. Az utolsó ördögűzésem négy éve volt. Két héten keresztül küzdöttem a nyolcéves Lőrinc életéért, akit egyedül nevelt a nagymamája. Ő szólt nekem egyik délután, hogy baj van. Miután megbizonyosodtam a megszállottságról, és engedélyt kértem a „feletteseimtől”, nekiláttam az ördögűzésnek. Az utolsó napon, viszont rendőrök törték ránk az ajtót, és letartóztattak. Lőrinc pár napra rá meghalt a kórházban, miközben az ágyához kötötték és telenyomták nyugtatóval. Valahogy kitekerte saját nyakát az egyik nővér szeme láttára, akivel sikerült beszélnem néhány szót, miután kiengedtek az előzetesből. Igaz, csak pár hetet voltam a rács mögött, mivel konkrétan semmit sem tudtak rám bizonyítani Lőrinc egészségi állapotának romlását illetően. A szomszéd, aki pedig feljelentett, mert végeztem a dolgomat, rejtélyes körülmények között felkötötte magát Lőrinc halála után. Eldöntöttem, hogy végleg felhagyok az ördögűzéssel. Bár az egyház ennek nem örült, de nem is próbáltak maradásra bírni.
 
   Furcsa dolog a kifürkészhetetlenség, amivel Isten mindig meglepi szolgáit. Azt gondoljuk: „Ez lesz az utolsó szolgálat, és vége!”, de nem. Nagyon nem. Isten ostora a gonosz ellen rajtunk is csattan, akik megpróbálják a sötétséget visszaszorítani az emberi elmékből. Sokan hiszik, hogy elég vasárnap templomba járni, néha Úrvacsorázni, esetleg gyónni. Ezek a dolgok csak a felszínt jelképezik, akár egy vékony trikó, mellyel felruházzuk csupasz kereszténységünket. De a fagytól és a forróságtól nem ad kellő védelmet. Ezt jól tudja az a hatalom is, mely nem az Istent szolgálja. Ami pusztulást, kínszenvedést és halált hoz az embereknek. Kinga a vallásosság ingatag talaján botladozva próbálta fiatalos életét élni, ahogyan szüleitől tanulta. De a tanya, ahol laktak, túlságosan elzárt volt. Talán a pezsgő városi élet jobb lett volna számára. Félek, hogy ez már sose fog kiderülni.
   
   Az elmúlt évtizedek ördögűzős horrorfilmjei megpróbálták rekonstruálni, hogyan zajlik egy ilyen szertartás, meg úgy az egész megszállás. Mindig jókat mosolyogtam rajtuk, hiszen becsületesen kiszínezik a folyamatot. A valóság azonban nem ennyire színpadias. Nincsenek sárgán izzó szemek, nincsenek zöld hányadékot köpő egyének, nincsenek repkedő tárgyak, nincsenek megforduló keresztek a falon. A szenteltvizes zuhany meg egy hatalmas marhaság. A démonok magát az egyéniséget támadják. Éjszaka sugdolóznak, hallucinációkat okoznak, rémálmokban fedik fel az akaratukat. Ám a megszállás évekig is eltarthat. Ezalatt a kiszemelt illető –kortól és nemtől függetlenül– egyféle dementálódás jeleit is mutathatja, mialatt szociálisan elszigetelődik mindenkitől. Kedvetlenség, mély depresszió, hirtelen dühkitörések, drogfüggőség, étvágytalanság, vagy épp falánkság is kísérheti a célszemély mindennapjait.
 
   
   Az emberi agy olyan, mint egy kiválóan hangolt, méregdrága zongora. De a zongora önmagában nem játszik dallamokat. Kell hozzá egy tudat-zongorista, aki leül és megszólaltatja. A démon a megszállási folyamat végére teljesen kilöki az áldozata egyéniségét a zongora mögül. Tervének utolsó fázisában átveszi az irányítást, aminek legtöbbször öngyilkosság a vége. Ilyenkor a test egy lónak is elegendő adrenalint termel. A megszállott izomereje megsokszorozódik, ami által képes komoly sérüléseket okozni saját magának, és persze a körülötte lévőknek is. Képesek saját végtagjaikat kitekerni, csontjaikat eltörni, késeket magukba döfni. A megszálló démon mesteri bábjátékos, és a legtöbb ördögűzés is kudarcba fullad. Még ha sikeres is a szertartás, az áldozatok tudata már csak árnyéka régi önmaguknak. Legtöbben mozgáskorlátozottak lesznek, és életük végéig bámulják a plafont egy kerekesszékből. Van még egy fontos dolog: a legtöbb áldozat vallásos családból kerül ki. A démonok ezzel is fitogtatják erejüket Istennel szemben. Végül is vesztenivalójuk nincsen, hiszen ha nem járnak sikerrel, oda kerülnek vissza, ahonnét indultak.
 
   Az ördögűzés folyamatában van még egy általános tévhit: a pap nem tudja kiűzni a démont. Száz papnak se menne, ezer év imádkozásával, vagy latin nyelvű halandzsájával. A kiűzést maga a megszállott tudja kizárólag véghez vinni. Csak annyi dolga van, hogy visszaveszi tudatának zongoráját a túlvilági bitorlótól. Ehhez kellünk mi, ördögűzéssel foglalkozó papok, akik egy pszichológus tudásával visszahívják az áldozatot a valóságba. Ez nehéz dolog, mert az utolsó fázisban szinte kizárólag csak a démonnal tudunk beszélgetni, aki mindent tud rólunk és a világról. Mindeközben a hazugságot és az igazságot mesteri módon egymásba fűzi, amivel képes összezavarni még egy edzett ördögűző-pszichológust is. A megszállott hangja némiképpen eltorzulhat, de ezt a hangszínt mindenki tudja utánozni, szóval a filmek itt is csak a mesét mutatják tejszínhabbal dekorálva. Lőrinc esetében, még ha a hatóság nem is vetett volna véget a „párbeszédnek”, akkor se sikerült volna visszahoznom, mert lelkileg nagyon gyenge fiúcska volt. Hiába volt nagymamája mélyen vallásos katolikus, Lőrinc nem tudta szülei elvesztését feldolgoznia se a Biblia, se a vasárnapi misék által. Barátai se voltak, és az osztályban se volt népszerű. Sokat piszkálták az iskola nehézfiúi is. Ez a depresszió-halmaz túlságosan erőssé tette a démont.
 
   Endre és a felesége aggódva figyelték a mozdulataimat, ahogyan leültem tizenhat éves lányuk mellé az ágyra. Kinga arca hófehér volt. Szemét fekete karikák torzították, mint aki napok óta nem aludt. Apja szerint sokat fogyott az elmúlt hetekben. Fekete haja kócosan lógott a vállára. Sötétkék ruházatát szürkés koszfoltok csúfították. Kinga áporodott izzadságszaga betöltötte a szobát. Alkarján véres vágások futottak, mint aki szeretne öngyilkos lenni, de valamiért örömét leli abban, hogy önmagát összevissza vagdalja, mielőtt megadja a kegyelemdöfést. Azt gondoltam, hogyha Kingában benne van a gonosz, akkor az utolsó fázisban lehet.
–Szia, Kinga! Tamás atya vagyok.
  A lány nem viszonozta a köszönést, és továbbra is mozdulatlanul bámulta az ablakot.
– Kinga, tudod miért vagyok itt? A szüleid nagyon aggódnak érted. És most már én is.
Kinga felém fordult. Tekintetével végignézett rajtam, majd a szüleire pillantott.
– Aggódnak? Hmm.. meglehet rá az okuk, atyám! – válaszolt közömbösen Kinga.
– Talán a kezeden lévő sebek aggasztják őket – Kinga lenézett a kezére, és vigyorogva ráköpött az egyik mélyebb vágásra.
– A Megváltó keresztrefeszítésére emlékeztet. Nemsokára felteszem a töviskoronát is! Aztán lecibálom Kinga lelkét a pokolba! Akarod majd látni, Tamás atya? Hallani az ördögi trombitaszót? Lőrincet elbuktad, Kingát is el fogod! Azt hitted, hogy négy év után ismét belendülsz? Isten alázatos és visszatérő szolgája leszel? Lófaszt! Elkéstél, atyám! És ezt mindenki fogja tudni! – Kinga ismét rám mosolygott, de láttam rajta, hogy Ő nagyon messze van.
 
   Egy pillanatra megállt a lélegzetem. De nem mutathattam meghasonlottnak magamat. Ez a fajta emberi gyengeség felérne a démon villámgyors győzelmével. És érzéseim szerint helytálló Kinga megszállásának ténye is. Bár a kételkedés mindig ott csücsül a vállamon, és osztja az észt, de most hallgat. Nagyon is hallgat.
– Lőrincet? Nem csodálom, hogy tudsz róla. Szinte minden napilap megírta azt a délutánt – Kinga ekkor közelebb hajolt az arcomhoz, és mélyen a szemebe nézett.
– Kár volt idejönnöd, atyám! És kár bizonygatnod a hülyeségedet! A lány az enyém! Menjél haza, és zárd magadra az ajtót! A többit meg bízd rám! Már nincsen sok hátra! – Kinga előre hajolt és köhögni kezdett, mint akinek megakadt a torkán egy falat. Rátettem a kezemet a hátára. Éreztem, hogy kőkeményen megfeszült Kinga törékeny teste.
 
   Nem akartam tovább húzni az időt. Eldöntöttem, hogy sürgősen jelentem az esetet, és ha más nem, akkor újra felveszem a harcot. Mi mást tehettem volna? Lenéztem a parkettára, és ledöbbentem: „TŰZ”! Ezt írta Kinga a körmei alól kibuggyanó vérével. Ekkor tudatosult bennem, hogy fullasztó füst terjengett a szobában. Kinga felállt, és az ablakhoz ment. Kezével integetni kezdett. Alig kaptam már levegőt, miközben megpróbáltam kijutni a szobából, de az ajtaját valószínűleg eltorlaszolták kívülről. A szülők eltűntek a szobából. Endre családja nem az volt, akinek mutatták magukat. Ezt már a legelején éreztem, de nem vettem figyelembe. Felcsaptak a lángok körülöttem. A parketta úgy égett, mint egy benzinnel lelocsolt ördögszekér. Pokoli csapdába estem. Utolsó emlékem arról a napról az, hogy Kinga velem együtt esett össze.
 
   Fogalmam sincsen mennyi ideig lehettem kiütve. Miután a szemem hozzászokott a szobában lévő félhomályhoz, megpróbáltam kideríteni, hová is kerültem, de amit láttam az bőven túlment a józan ész határán. Egy ágyhoz voltam szíjazva. Borzalmas fejfájás gyötört, miközben még mindig éreztem a füst szagát. Megpróbáltam kiabálni, de valamiféle dzsuvás, penészízű ronggyal tömték be a számat. Mozgolódni kezdtem, de a szíjak pár centit engedtek csak. Ekkor vettem észre, hogy Kinga összeégett, mezítelen teste egy hatalmas fakeresztre volt kifeszítve a velem szemközti falon. Tenyerébe és a lábfejébe hatalmas szögek voltak beverve. Még élt a lány, miközben keservesen szuszogott. Bepánikoltam, őrjöngtem, de hamar kifáradtam az erőlködésbe. Kinga ekkor rám nézett. Szemébe mérhetetlen kín és szomorúság tükröződött, mialatt sötét könnyek potyogtak az arcáról. Ekkor imádkozni kezdtem magamban. Mást nem is tehettem, hiszen felismertem a helyzetet. Megszállt valami és kilökött a tudatomból. Oda kerültem, ahová a legkevésbé szerettem volna életem során. A pokol tornáca szereti Isten hitehagyott szolgáit. A démonnak igaza volt: elkéstem!

Villámkritika: Mindannyian Halottak Vagyunk (2022)

mindannyian_halottak_vagyunk_s1.jpg
   Sose gondoltam volna, hogy Korea egyszer majd zombifilmeket fog gyártani. De azt főképp nem, hogy ezek a filmek zseniálisan egyszerűek, hatásosak és "szerethetőek" lesznek. Örülök, hogy ez a távoli földrész megértette a zombulás lényegét, és olyan mozit, vagy sorozatot tesznek az asztalra, amire nehéz bármilyen rosszat mondani. A Mindannyian Halottak Vagyunk ilyen sorozat. Jó volt nézni, tökéletesen elszórakoztatott, mindvégig lekötött. Korea hisz még abban, hogy a zombikat nem számítógéppel kell életre kelteni, mint ahogy manapság Hollywood gondolja, hanem igenis maszkokkal, színészekkel és piros sziruppal teszik oda a munkájukat, aminek az eredménye magáért beszél. A film nézése alatt előjöttek a kamaszos félelmeim. Jó ég, hányszor eljátszottam én is a gondolattal, hogy a középiskolába, ahová jártam anno, kitör egy efféle zombijárvány. Ez a sorozat megmutatta nekem, hogy mi is lett volna, hogyha az ábrándom valóra válik.
   A koreai filmesek ezennel nagyon betaláltak nálam. Éppen ezért mindenkinek ajánlom ezt a "véres gyöngyfüzért". Talán annyi furcsaságot lehetne felhozni a Mindannyian Halottak Vagyunk kapcsán, hogy a színészek néha túlpörgetik a szerepüket, de ettől lesz különleges az egész, és némi egyediséget is belecsempész a képkockák közé. Egyszóval imádtam!
   A történetben egy középiskolai "baleset" folytán kitör a zombijárvány a diákok között. Miközben egymást (is) harapdálják a torzuló arcú fiatalok, egy kis csapat megpróbál megszökni az épületből. Ám ez nem is olyan egyszerű feladat ...
41595630_3175192_6f7e95ba1edf583633bea8260520f33f_wm.jpg

Kritika: Paranormal Activity - Next of Kin

25xqcpuywv1tl9tlfwmgpogo4tv.jpg
   A Parajelenségek 2007-es megjelenése alaposan felrázta a found footage zsánerét. Orel Peli, önjelölt rendező saját házában, elenyésző költségvetéssel leforgatott horrorfilmje hatalmas sikert járt be világszerte. Ez annak is volt köszönhető, hogy olyan megfoghatatlan gonoszt kreáltak egy egyszerű, hétköznapi pár életébe, mint amilyenekről beszámoltak már a való életben is. Ehhez hívták segítségül legtöbb esetben a fix kamerákat. A hatás nem maradt el, és az élmény felejthetetlen lett! Bár a mozikba a Paramount Pictures vezetősége miatt másféle befejezéssel került a vászonra, később viszont az eredeti elképzelést is kiadták. A folytatások nem várattak sokat magukra, és nagyjából két évenként megjelent egy-egy Parajelenségek mozi, ami közvetlen és közvetett módon vitte előre a történetet. Plusz kaptunk egy előzményféleséget is. Ám a filmstúdió a Parajelenségek: Szellemdimenzióval lezártnak tekintette a sztorit. Szerintem ez bölcs dolog volt, mert kevésbé tudott már megújulni, sőt, bőségesen kimerítették a benne rejlő lehetőségeket. Ezzel együtt a széria színvonala is nagyot esett. Ez nem feltétlenül jelentett rosszat, csak az eredeti filmhez vett viszonyítási alaphoz mérve harmatos tavaszi rét illata lengte be a levegőt, és nem a félelem idegborzolós dögszaga itatta át a szereplők sikolyát.
image-144.jpg
 
    2019-ben mégis úgy döntöttek, hogy folytatják a Parajelenségeket, de új történettel, új szereplőkkel és természetesen új helyszínekkel álltak neki a forgatásnak. Orel Peli, mint forgatókönyv író vett részt a munkálatokban, ami stílusjegyben meg is mutatkozik pár jelenet erejéig. A direktori székbe William Eubank ült be, aki előzőleg az Árok című tengeralatti horrorfilmet jegyezte. Így látszólag nem állt távol tőle a rettegés és a félelem bemutatása, de valljuk be őszintén, hogy a found footage kategória nagyon nehéz műfaj, és messze áll a mélyvízi bugyborékolástól. Ráadásul könnyű mellékvágányra jutni vele, ha nem értjük meg a lényegét. Sajnos az új Parajelenségek bizony belefutott pár olyan újításba, ami miatt elvesztette a zsáner a varázsát. Hozzáadott hangeffektekkel és egyéb apróságokkal akarták keresztezni a látványt, de az efféle jumpscare-ek erőltetése inkább itt most „típusidegennek” hatott, mintsem felhatványozó hatásvadászatnak. Egyszerűen nem illik képbe ez a tuning. A kézikamera jelenlétét sokszor erőltetettnek éreztem, hiszen úgy voltak jelen, mint egy harmadik fél, ami csak azért van ott, hogy lássuk magát a filmet. De mondhatjuk úgy is, hogy kevésbé volt érezhető a szereplők szándékossága a jelenségek megörökítésével kapcsolatban. Így eljutott a film egy olyan szintre, ami már a „normális” operatőri munkával leforgatott horrorfilmeket jellemzi. Akkor kérdem én: mi szükség volt eme film elkészítéséhez segítségül hívni a found footage-t? Az ég világon semmi! Csak szerettek volna hűek maradni Oren Peli eredeti filmjéhez. De ezúttal nem jött össze.
   
   A történetben egy stáb elindul vidékre forgatni. Céljuk egy amis településen élő emberek mindennapjainak a megörökítése, és pár megválaszolatlan kérdés tisztázása. Természetesen hamar rájönnek, hogy a felszín alatt olyan erők munkálkodnak, amik könnyen veszélyeztethetik a testi és a lelki épségüket. A kamera forog, a sötét erők egyre erősebbek lesznek, és a titok idővel felfedi a mivoltát.
paranormal-activity-next-of-kin-trailer-will-take-your-breath.jpg
 
    A film kivitelezésén nem sok kifogásolni valót találtam. Egy-két gyengébb számítógépes animációtól eltekintve hamar az amisok között érezhetjük magunkat. Aki olvasta ezen emberek életét, az tudja, hogy aránylag „natúr” életmódot folytatnak. Ez nagyjából azt jelenti, hogy nem használnak áramot, lovaskocsival járnak, elszigetelődnek a többi közösségtől és kerülik a modern kori vívmányokat. Sőt, még a nyugdíjfolyósítást is megtagadták. Életszínvonaluk valahol leragadt a 18. században. Ez nem feltétlenül jelent bajt, hiszen a boldogságot a keresztény hitben találták meg, és makacsul ragaszkodnak is hozzá. Aki ilyen emberek között jár, az bizony visszaugrik az időben. Ezeket a „momentumokat” aránylag jól megjelenítették a filmben, ezzel remek táptalajt biztosítva a horrornak is, ami ugyan hullámokban jelentkezett, de élvezhető volt, ha elvonatkoztatok a film 2007-es gyökereitől. Mindezek ellenére a színészek néha természetellenesen viselkedtek, és ami a kíváncsiságukat illeti, nos, abban azért az ember magára is ismerhet. De az őszinte sikolyt még gyakorolniuk kell két kamerarángatós jelenetsor között, mert engem nem győztek meg félelmük efféle kimutatásáról. Mint ahogy a film se győzött meg arról, hogy a Parajelenségek reboot-ját tették elém az asztalra. Ha nem ragaszkodtak volna makacsul a found footage nehezen elsajátítható stílusához, akkor egy erős film is lehetett volna. De így csak egy közepes móka az amisok titokzatos világáról.

Villámkritika: Halloween Kills 2021

halloween-kills.jpg

   Miért éri meg újra, meg újra feldolgozni a régi gyilkosokat? Hova fognak eljutni az új generációs rendezők szárnyai alatt ezek az ikonikus figurák?

 

 

   Michael Myers-t is régóta életben tartják, de hogy minek, jó kérdés. Sőt, odáig jutottak vele a legújabb Halloween-i horrorfilmben, hogy szinte már halhatatlan, és ráadásul legyőzhetetlen. Ha veszek egy nagy levegőt, és sóhajtok, akkor még azt gondolnám, hogy Jason Voorhees is rendelkezik efféle képességekkel. De ő már elég régen feltámadt a saját sorozatában, és ezt egyértelműen a tudtunkra adták. Itt viszont csak találgatni tudunk, miért is kapta meg Myers ezt csodatalentumot, miközben halomra öli az embereket. Ráadásul odáig jutott emberünk, hogy borozgató nyugdíjasoknak nyisszentgeti a torkát egy kettétört neoncsővel. Szóval ez afféle avantgarde a zsáneren belül, vagy totál mellényúlás? Nekem inkább az utóbbi, miközben Myers motivációja elveszik az elvágott artériák hatásvadászatában. Jah, és a pisztollyal mindenki úgy lő, mint a birodalmi rohamosztagosok. A történetben Michael Myers nem halt meg Laurie (Jamie Lee Curtis) Halloween-i házgyújtogatós trükkjében. Kiszabadul a lángok és a füst fogságából, majd ismét nekilát a Haddonfield-i emberek mészárlásának. Ám a kisváros felbőszült polgárai nem hagyják magukat, és összefognak Myers ellen. De vajon le tudják győzni azt az embert, akit egyszerűen nem lehet megölni?

 

 3504.jpg

   John Carpenter rendező géniusz megálmodott egy gyilkost 1978-ban, ami mélyen belevésődött az emberek tudatába. Azóta számtalan ilyen-olyan rész és reboot készült a témából, de a Halloween Kills csak egy újabb szög Myers koporsójába. Ám Hollywood mégsem tudja eltemetni ezt a maszkos gyilkost, mert látja benne bevételt. A minőség meg le van ejtve. Nem jó ez így ...

halloween_kills_screenshot_20210921181405_1_original_1150x645_cover.jpg

Szélfútta terv

22_3-col_bjm091913storm_clouds_oldy-1.jpg
        Tegnap hatalmas szél kerekedett. Írták az előrejelzések is. De szerintem erősebben fújt, mint ahogy azt megjósolták. Sok embernek fáj a feje ilyenkor, valaki émelyeg, valaki meg terveket szövöget, mint például én, aki elhatározta, hogy kalandozik egyet. Régóta terveztem már, hogy papírsárkányt csinálok magamból, és repkedek egyet a közeli mezők felett. Volt időm alaposan kigondolni mindent. Eme ötlethez csak a megfelelő időjárásra volt szükség. És persze egy csepp bátorságra is, hisz nincs minden sarkon emberi papírsárkány.
         
   No, nem kell itt sötét varázslatokra gondolni. Egyszerűen egy ember nagyságú deltoid formát kötöttem a hátamra, amit kartonpapírból, vékonyabb lécekből és vastag damilból fabrikáltam. Mivel nem szerettem volna a világból is kirepülni, így egy nagyobb cölöpöt kalapáltam a mező közepére, amihez hozzákötöttem magamat. Úgy számoltam, elég lesz nyolcvan centire leverni, hogy megtartson, míg ide-oda repkedek. A kötél hossza körülbelül ötven méter volt, mert azt olvastam, hogy ilyen magasságban, erős szél esetén is kellemes az időjárás.
Eljött a nagy pillanatom. Mindent előkészítettem. Felerősítettem a hátamra a papírsárkányt, lábamra a kötelet. Ej, ha ezt Da Vinci látta volna! Tuti, nyomott volna egy kajszibarackot a kobakomra. Elkezdtem a széllel szemben rohanni. Sebesen szedtem a lábaimat, tudjátok, ami csövön kifért. És láss csodát: hopp! Felemelkedtem! Minden a terveim szerint alakult. Óvatosan kormányozgattam magamat a levegőben, miközben mérhetetlen boldogság keveredett bennem a nagyfokú izgalommal karöltve. Szuperman szemszögéből egészen más a világ. Ezt én is megtapasztalhattam, mert a mező látványa minden képzeletemet felülmúlta.
   
    Ám az élet nem habostorta, és bizony, néha történik egy kis gikszer. A cölöp nem bírta a megpróbáltatásokat a puha anyaföldben. Talán százhúsz centi mélyre kellett volna leverni, vagy többre. Addig-addig gyönyörködtem a mező szépségei felett, míg korlátjaim lehullottak. De nem a jó értelemben. A szél úgy játszadozott velem a magasban, mint egy reklámszatyorral. Ide fújt, oda fújt kénye kedvére. Ekkor kissé megijedtem, de az jobban zavart, hogy a nagyfeszültségű vezetékek felé sodródtam. Olyan gyorsan történt minden. Én sikeresen átrepültem a vezetékek között, de a kötelem, ami rendíthetetlenül követett a vergődésem során, belegabalyodott az egyikbe. Ezután úgy himbálóztam, mint egy falióra ingája. Gyorsan kellett cselekednem, miközben a szédülés egyre jobban úrrá lett rajtam. Végül sikerült leakasztanom a lábamról a kötelet. Ekkor a szélvihar is bedurvult, mintha megsértődött volna azon, hogy elrontottam az ingázós játékát.
       
   Már nagyon féltem. Talán a könnyeim is potyogtak, de a szél nem hagyott békén. Éreztem, hogy a természet megharagudott rám, amiért papírsárkányt csináltam magamból. Abban reménykedtem, hogy nem fogom úgy végezni, mint Ikarosz a görög mitológiában, aki túlságosan közel került a naphoz. Talán az embernek nem véletlen, hogy csak karja meg lába van. Talán az se véletlen, hogyha valaki repülni akar, akkor vannak sokkal jobban bevált módszerek, mint az én humán papírsárkányom. Talán az embereknek vannak bizonyos korlátjai, amiket nem lenne szabad átlépni. Ha egyszer épségben földet érek, biza, ezeken újra el fogok gondolkozni. Addig is megpróbáltam elfogadni a tényt, hogy a közeli falu felé repültem. Vajon mit fognak szólni az emberek, ha meglátnak? Nevetnek majd, avagy sikítoznak?
       
   Sikerült megkapaszkodnom a falu közepén álló templomtorony tetején lévő csillagban. Nem szúrt meg szerencsére, pedig sok tüskéje volt. Úgy öleltem magamhoz, mintha ez lenne az utolsó cselekedetem az életben. Pár perc után a szél alább hagyott. Szerintem csak feladta.
 
      Hamar kiértek a tűzoltók, akik végül lehalásztak a csillagról. Miután remegve elmakogtam az utazásomat, mondták, hogy az is csoda, hogy életben maradtam. Lesütött szemekkel, szégyenkezve tértem haza a kalandomról. Azóta a mező felé már csak futni járok, hiszen úgy is éppen eléggé lehet gyönyörködni a természetben. De akkor is …. micsoda repülés volt!

Villámkritika: Finch (2021)

l-intro-1631800601_9rys.jpg
 
  Vajon mivé leszünk, ha beüt a nagy ménkű? Vajon meddig maradunk emberek, ha az életünk forog kockán? Vajon túléljük? Vagy egymást fogjuk felfalni? Jó kérdések. Az apokalipszis, viszont kényszerű alkalom, hogy megmérettessünk saját magunkkal. A Finch eljátszik ezekkel a gondolatokkal, miközben bevezet minket egy olyan jövőbeli drámába, amit nem fogunk száraz szemmel megúszni.
     
     Manapság sokféle elmélet kering a neten és a tudományos oldalakon, miszerint az emberiségnek lassan lealkonyul. Aztán, hogy ennek saját magunk, avagy valami más tényező lesz az oka, azt nem tudni. Csak találgat mindenki, miközben elemzik a mindennapok statisztikáit. Naná, hiszen a sorsunk kifürkészhetetlen, bármennyire is helyezzük tudományos, vagy vallási alapokra. De az tény, hogy minden nagyobb emberi civilizáció, vagy birodalom előbb-utóbb felemésztődött a történelem folyamán. A mai modern világunk is talán veszélyben lehet, de hogy mi lesz az a konkrét dolog, ami végleg kiüti a nyeregből azt a -lassan- nyolcmilliárd embert, szóval ismét egy jó kérdés merül fel a tudatalattiból. A Finch, viszont nemigazán akarja túlmagyarázni magát a katasztrófát, ami megsarcolta a történet szerint a Földet. De menet közben lassan rávilágít, hogy hiába vagyunk a bolygó urai, ez csak ideiglenes. Elég egy perzselő csapás az égből, és lehet búcsúzni.
mv5bnjc3ngvhzjitywi2yi00mjjhlwixogmtmta2mjqxndexzthixkeyxkfq_95sp.jpg 
     Tom Hanks zseniális színész. Mindig is csodáltam azt a könnyed eleganciát, ahogyan „dolgozik” a mozivásznon. Most se teszi másképpen, és hitelesen belebújt a Finch, a tudós és egyben az egyik túlélő bőrébe. Egyetlen társasága egy kutya, akire mindennél jobban vigyáz. Finch lassan kimeríti a lepusztult környezetének élelmiszer tartalékait. Tudja, hogy nemsokára tovább kell állnia a biztonságos bunkeréből. Szabadidejében, viszont megépít egy intelligens és tanulékony humanoid robotot, amire végül hatalmas feladatot bíz.
finch-tom-hanks.jpg
   
 A Finch szeretetről szól és gondoskodásról. Arról, hogy az ember még a legutolsó pillanatokban is képes túlszárnyalni a határait. Ehhez hívják segítségül az ember legjobb barátját: a kutyát. De hogy a technológia se maradjon szárazon, amit elértünk a zseniális mérnökeink és tudósaink által, így Jeff, a roboton keresztül megismerhetjük az okokat és a motivációkat, ami Finch-ben megmaradt az emberiségből. A nézőt pedig magával ragadja ezen trió utazása az ismeretlenbe. Engem legalább is tökéletesen elvarázsolt …

Villámkritika: A texasi láncfűrészes mészárlás (Texas Chainsaw Massacre 2022)

texas-chainsaw.png
 
   Az biztos, hogy Tobe Hooper rendező kis költségvetésű darabolós horrorja nagyon hamar a csúcsra tört a hetvenes években. A folytatások már kevésbé hozták a számokat, és mára eljutottunk odáig, ahová talán nem lett volna szabad. Az újragondolások évtizedeiben nem hagyták nyugodni a legnagyobb horrorikonokat, és Bőrpofa (Leatherface) se kerülhette el a sorsát. Ám most a Netflix bábáskodott a legújabb artériaszabdalás felett. Szóval pénz volt rá bőven. De vajon közelébe ért az eredeti rész szellemiségének, vagy csak a vér, avagy a piros festék volt ugyanaz?
medium_2022-01-31-b9c3a2df2a.jpg
 A legújabb részt szokni kell. Nagyon szokni. Hitelességet keresni benne vétek lenne. A láncfűrész, viszont még mindig harsányan berreg a gyilkos kezében, és a halálig unt klisék között teszi a dolgát. És ennyi? Ennyi elég egy mai horrorhoz? Kétlem. Akkor lássuk a történetet, ami aztán furcsább, mint amilyet idáig megszokhattunk. Ilyen bénán behozni az áldozatokat egy történetbe, szóval agyrém. De szükségszerű volt a film csúcspontjához, amikor szinte mindenki sikítozik, mielőtt elveszíti a fejét, de menekülni senki se akar. Statiszta áldozatok, akik végül is nem tehetnek róla, mert ez állt a forgatókönyvben. Bőrpofának, viszont egy motivációs terített asztal. Némi társadalomkritika is felüti a fejét, de a mobiltelefon mániánál tovább nem jut a tanulság. Jobb is. Eközben egyszer láthatjuk a repkedő testrészeket, egyszer meg belevesz hatásvadász villámokkal fényesített viharos éjszakába. Döntsék már el, könyörgöm, hogy miféle filmet akarnak forgatni, mert ez az irány a szakadék aljára taszítja a zsánert, vagy a pokolra küldi. A nézőknek egyik se jó. Mégis volt pár jó pillanata a mészárlásnak. Amikor éreztem, hogy horrorfilmet nézek. De ez elenyésző volt. Mostanában divatos dolog női főhősökkel operálni, ám itt viszont kiderül, hogy a láncfűrésszel szemben ők se ellenállóbbak a férfi kollégáiknál. Vagy mégis?
a-texasi-2_6su9_1280.jpg
  Most jöhetne az a bekezdésem, hogy kinek ajánlom a filmet. A válasz egyszerű: mindenkinek, aki szereti a trancsírozós vérbőséget. De nem szabad nagy elvárásokkal beülni a játékidő laza másfél órájára. Végül is nem bántam meg, hogy megnéztem. A Halloween-i újragondolásoknál mindenképpen jobb. És ez már nagy szó manapság, ha régi horrorikonoknak integetünk a televíziót bámulva ....

1986

1986.08.15. péntek
-
HURRÁ, HURRÁ! Végre van saját naplóm! A szüleimtől kaptam ajándékba, mert éppen ma vagyok tizennyolc éves! Azt mondták, ebbe a fekete, bőrkötésű kedvességbe beleírhatom minden gondolatomat! Tényleg tele vagyok kimondatlan mondatokkal. De előtte lássuk, kedves naplóm, ki vagyok én!
Név: Szellő „Kari” Károly
Lakhely: Fehérsolt (kb. ezerötszázan élünk ebben a faluban)
Foglalkozás: tanuló, aki éppen nyári szüneten van. Amúgy autószerelő szeretnék lenni.
Tervek: még nincsenek, de a közeli rokonunk (Tódi bácsi) szeretettel vár az autószerelő műhelyébe, ha elvégeztem a sulit.
Barátnőm: Kulcsár Lilla már egy hónapja! Ez nagy szó!
Közben beesteledett. Én meg apám góliátelemmel működő zseblámpáját kapcsolgatom. Elkértem tőle, hogy tanulmányozzam. De most a naplót nézegetem a segítségével, míg elalvás előtt papírra vetem gondolataimat.
Anyuék szerint okos gyerek vagyok. Apám is büszke rám, de nem mondaná ki, még három üveg Kőbányai Sör után se. Néha rám kacsint, és ennyivel letudja a dicséretet. Nagy kópé az öregem, de valami nincsen rendben vele mostanában. Pontosabban két napja. Szerintem valamit látott a televízióban, ami felzaklathatta. Igaz, nekünk még nincsen színes televíziónk, mint Lilláéknak, de apám már betervezte a megvételét. Mára ennyi, lefekszem aludni.
-
1986.08.16. szombat
-
 Apám éjjel kiment a verandára. Hallottam, amint becsukta ajtót. Megpróbáltam kilesni az ablakomon keresztül, hogy mit csinál. Az eget bámulta. Aztán anyám is megjelent mellette, fülébe súgott valamit, és visszakísérte a hálószobájukba. Alig bírtam visszaaludni. Mit akart apám az éjszaka közepén
Ma randizom Lillával. Már nagyon várom. A Duna-partra megyünk sétálni. Célunk, hogy megcsodáljuk a nyári naplementét.
-
1986.08.17. vasárnap
-
Fülig szerelmes vagyok! Lilla tökéletes barátnő! De .. történt valami tegnap. Éppen csókolóztunk a Duna partján, amikor hatalmasat villant valami az égen. Pár másodpercre megvakultam, de Lilla ebből semmit se látott, vagy tapasztalt. Szédelegtem is egy kicsit. Aztán hazakísértem, mert időhöz vagyunk még kötve. Lilla szülei szigorúak. Szerencsére, vagy inkább szerencsémre elengedik velem sétálgatni. Elmeséltem itthon is a villanást, de szüleim nem reagáltak rá különösebben. Legalább is nekem nem mutatták ki, mire gondoltak valójában.
Holnap Klári Nagyihoz megyek, két napra. Segítenem kell neki a kertjében és a ház körül.
-
1986.08.18. hétfő
-
Jól elfáradtam. Nagyi rendesen megdolgoztatott ma. Nem volt szabadidőm szinte semmire. Ástam, gazaltam, fát pakoltam. Cserébe Nagyi rittyentett olyan rántotthúsos ebédet, hogy degeszre ettem magamat. Anyám, ha ezt látta volna, azt mondta volna, hogy inkább zabáltam, mintsem falatoztam. Nagyit nem izgatta, hogyan eszem. Folyamatosan tette elém a hatalmas húsokat, mellé vágott kovászos uborkát is. És persze friss kenyeret! Aztán kaptam egy óra pihenőt. Ebéd után Nagyi azzal viccelődött, hogy a délutáni melegben, biza, hűvösre tesz. Végül rájöttem, hogy a fészerben tényleg hűvös volt a tűző naphoz képest. Ott aztán estig pakolásztam Nagyi utasításai szerint. Nemsokára lefekszem aludni. Holnap csak délelőtt kell csinálnom még pár apróságot. Aztán indulok haza. Olyan nyugodt itt minden. Szeretek Klári Nagyinál lenni.
Oh, még valami eszembe jutott. Anyu, mikor hajnalban kikísért a buszhoz, megkérdeztem tőle, mit csinált apa éjjel kint a verandán. Annyit mondott: apa fél. Aztán jött a busz és fel kellett szállom.
-
1986.08.19. kedd
-
Egészen jól megy ez a naplóírás. Jó dolog összegezni esténként a gondolataimat. Vajon lesz belőlem híres író? Lehet, pályát tévesztettem az autószerelői szakmával? Ráérek még eldönteni.
Tehát, miután végeztem Nagyinál a teendőkkel, ismét megebédeltünk. Nagyi kakaspörköltje rendesen betalált. Emellett Ő készíti a világ legfinomabb nokedlijét is. Viszont ma nem volt valami jó kedve Nagyinak. Láttam rajta. Megkérdeztem, hogy mi a baj. Erre Ő vissza kérdezett, hogy apámnak vannak-e furcsa dolgai mostanában. Meglepett a kérdésével. Elmondtam neki, hogy valami nincsen rendjén vele. Legalább is szerintem. Nagyi erre felállt, és az egyik szekrényhez bandukolt. Kihúzta a fiókos részét, és kivett egy sárgás borítékot, amiben egy megrongálódott Zsiguli fényképe volt. Elmesélte, hogy apám nagyon szerette ezt a kocsit. Éveket várt rá, míg megérkezett. Aztán Nagyinak elcsuklott a hangja, majd tovább folytatta. Állítólag egyik nap apám elindult kocsikázni velem. Szerette volna megmutatni az új verdáját. Még pelenkás totyogó voltam, és beültetett az ölébe. De furcsa dolog történt, miután kiálltunk a garázsból. Anyám hatalmas villanást látott a konyhából. Kiszaladt, hogy megnézze, mi történt, de csak a hátsó rendszámtábla havert a kocsibejáró közepén. Az is füstölgött. Apa és én egy hónap múlva kerültünk elő, méghozzá Erdélyből. Egy kis település közelében húzódó fenyveserdő közepén találtak ránk a helyi vadászok. A kocsiban aludtunk, mintha mi se történt volna. A fotó is ott készült. Senki se tudta, hogyan kerültünk oda. Nagyi nem mondott többet.
Kezd ez a dolog egyre ijesztőbb lenni. Ha apa se tudja, hogyan kerültünk oda, akkor vajon ki fog választ adni?
Úgy döntöttem, egyelőre nem kérdezgetek szüleimtől az eltünéssel kapcsolatban. Nagyi amúgy is a lelkemre kötötte, hogyha lehetséges, ne beszéljek róla.
Szerdán, csütörtökön és pénteken Tódi bácsinak kell segítenem a műhelyben.
Lillával péntek délután randi. Elhívtam jégkrémezni. A pisztáciás Leo a kedvence, nekem pedig a csokoládés.
Jó ég! Mennyit írtam ma.
-
1986.09.22. hétfő
-
Hol is kezdjem? A hajam teljesen kiőszült. Testemet hegek csúfítják. Valamit csináltak velem odafent. Lilla arca és testének nagy része vörösre égett a villanás után. Én eltűntem majdnem egy hónapra. Megint. A Duna-parton találtak rám pár napja.
-
1986.09.25 csütörtök
-
Nagyon fáj a fejem. Voltunk orvosnál is. Felírt valami gyógyszert, de nem használ. A legnagyobb baj az, hogy Lillával se találkozhatok. A szülei eltiltottak tőle, mert engem okolnak lányuk „balesetéért”. Ez végül is érthető.
Anyuék nagyon szomorúak. Én is.
-
1986.09.26. péntek
-
Nem tudtam éjjel aludni. Csak forgolódtam jobbra-balra. Olyan érzésem volt, mintha lebegnék a falu felett. Emlékeim lassan visszatérnek az utazásomról. Testem könnyű, tudatom folyamatosan tisztul.
-
1986.09.28 vasárnap
-
Szombat éjjel kimentem a verandára. Láttam a csillagos égboltot. Valami lebegett odafent. Mint egy átlátszó, korong alakú kocsonya. Figyeltek. Egész életemben figyeltek. Apám tudta.
Hiányzol, Lilla! Jó ég, mennyire hiányzol! És te is, Klári Nagyi! Igazi pótanyám voltál. Etettél, itattál, neveltél. Mennyire hiányzik az a nyugalom, ami a házadban volt. Mennyire hiányzik a kosztod! Drága, drága, szüleim! Szeretlek benneteket! Nem akarok elmenni, de muszáj. Most már mindenre emlékszem. Nem vagyok egyedül.
Azt hiszem, mégse leszek autószerelő, vagy író. Pedig jó lett volna. Biztosan írtam volna egy jó könyvet, miközben cserélgettem volna a fékeket az autókon, és Lillát is feleségül veszem. Attól tartok, ez már sose fog kiderülni. Jó lett volna a naplómat is teleírni. Biztosan lesznek kételkedők, akik nem fogják elhinni a történetemet.
Fiatal vagyok még. Túlságosan is, hogy vége legyen.
Izzik a bőröm alá ültetett akármi. Szédelgek. Azt hiszem, itt vannak.
Mennem kell …

Az utolsó bejegyzés

d11ram-6677486b-d370-4ad4-9eeb-a983a238ce50.jpg

   „Kedves naplóm! Légy ma is a tanúm! Utoljára! Amire készülök, az úgyis túlmegy az élet határán. Végignézted utazásomat a sötét ürességbe, és elkövetkezett az, ami kísértett már egy ideje. Vagyis végig itt volt az ajtóm előtt, párszor kopogtatott, míg végül beengedtem. Lehet, nem kellett volna, de most már mindegy, hisz elhagyott s kirekesztett a családom, mondván: te köcsög drogos, takarodj a szemünk elől! Itt már nincsen segítség, itt már nincsenek okok, itt már nincsenek barátok, csak te, meg a fecskendőbe szívott megváltás, ami maradt nekem. De vajon kell ennél több útravaló? Hamuba sült pogácsák vagytok lelkem tarisznyájának, ezt tovább becsülöm rövidke életem hátralévő perceiben!

 

   Élj erkölcsösen, ne légy haragtartó, dolgozz életed végéig, házasodj meg, nevelj gyerekeket, fizesd a csekkjeidet, szeress mindenkit a hangyától az elefántig! Kitaposott karmák sokasága, unalmas predestinációk éltetése. Mindezt narkotikus állapotomban magyarázzák el a hozzáértők. Hát, ki kíváncsi erre? Ilyenkor a szememet lehunyom és koncentrálok kicsit, így talán előbb vége lesz a szent beszédnek.

 

   Talán a rendszer az oka, talán a sok okoskodó prevenció, talán a drogos hanyatlás esszenciája, talán a sok józan életű ember, aki szemet huny a problémánkra. Mit tudnak ők rólunk? Végignézik satnyulásunkat, majd vállvonogatva továbbállnak. Magunkra maradunk, miközben gonosz démonok üldöznek, bárhová is beteszem a lábam. Látom őket, és ők viszont látnak engem! A lelkemet akarják még akkor is, ha a templom ajtajában húzom meg magam. De ez kevés! Marha kevés, hisz lassan a bőröm alá furakodnak, ami ég a cucctól. Mert szer az kell! Elviselhetőbbé teszi az életet, és ez csak egy pici mellékhatás. Vagyis ezt gondoltam az elején. Most már tudom az igazat. A séta nehézzé lesz, a vándor megfárad benne, a Sárgaköves út bűzös latyakká változik, a reménységet felváltja a kiúttalanság, és Dorothy nem érkezik meg Óz birodalmába. A gonosz nyugati boszorkány meg röhög a markában, seprűjét a szívembe szúrja, majd hahotázva elröppen a dolgára.

 

   A végső állomás pedig a halál, vagy ilyesmi. Már magam se tudom, mert az elbizonytalanodás gátlástalanul felemésztett. Ennek ma véget vetek, felnézek az égre, és szembe köpöm önmagamat egy aranylövéssel.”

saam-1967_72_87_1.jpg

Eső az örökkévalóságnak

          images.jpg

 

  

 

 

  Zsóka néni ritkán mozdult ki otthonról. Volt, hogy napokig nem látták még a szomszédjai se, de ezt betudták a rokkantnyugdíjas eseménytelen élet részének. Ilyenkor csak a bejárati ajtón át kiszűrődő televízió hangjából tudták, hogy lakik ott valaki. Bettina, Zsóka néni harmincas éveiben járó leánya nemigazán tudta feldolgozni anyja eltűnését. A dolgát az is nehezítette, hogy a kirendelt nyomozók semmire se jutottak az eltűnéssel kapcsolatban. Megpróbált saját szakállára is nyomozni, de állandóan falakba ütközött. A megkérdezett emberek mindig ugyanazt mondták, hogy mennyire szerették Zsóka nénit, de használható információval senki se tudott szolgálni.
 Egy év után leálltak a kereséssel. Természetesen Bettina kicsapta a balhét, de a nyomozókat látszólag kevésbé érdekelte egy hisztiző nő monológja. Arra se vették a fáradtságot, hogy a szemébe nézzenek, miközben döglött aktát csináltak az ügyből. Viszont megkérték Bettinát, hogyha esetleg mégis hazajönne az édesanyja, vagy bármit megtudna a hollétéről, akkor értesítse őket. Ezután dühében köszönés nélkül becsapta maga mögött a rendőrség irodájának az ajtaját.
 
   Bettina egyre mélyebbre süllyedt az elkeseredettség pöcegödrébe, ami mérhetetlen szomorúsággal párosult. Anyja sose lépett le volna szó nélkül. Ráadásul sokat betegeskedett az utóbbi időszakban. Volt, hogy felkelni is alig tudott. Viszont András, Bettina édesapja más tészta volt. Lelépett egy szép nyári napon. Ő se hagyott semmit maga után, a külföldi lakcíme kivételével. Odáig sodorta a szél. Zsóka néni hosszasan ecsetelte lányának apja hűtlenkedéseit a kapuzárási pánikja idején, ami a válásuk fő okaként megjelölt. Bettina ezek után teljesen megszakította Andrással a kapcsolatot. A telefont se vette fel neki, és a leveleit felbontás nélkül a kukába hajította. Nagyon haragudott rá, ami az évek múlásával se csillapodott.
   
  Túl sok eső esett azon a napon. Hömpölygött a víz a járdákon és az utakon. Bettina egy régi gyár melletti téglakerítésnél ácsorgott, és arra gondolt, hogy mikor lesz már vége ennek az özönvíznek. Görcsösen tartotta az esernyőjét a feje felett. Kénytelen volt, ha nem akart bőrig ázni. Eszébe jutott, hogy a Teremtő is efféle csapással büntettet Noé idejében. Ott legalább volt egy bárka, ami menedékül szolgált a kiválasztottaknak. Jelen esetben csak az esernyő adott némi fedezéket a jéghideg esőcseppek elől, és se szivárvány, se olajfaággal érkező galamb nem volt a környéken. Ez a fajta időjárás még a jókedvű embereket is lehúzza a mélybe. A depresszióval küzdő személyeknek pedig felér egy halálsori sétával.
 
   Bettina benyúlt a zsebébe, és elővett egy fényképet. Édesanyja idős és megfáradt tekintete nézett rá vissza. Bettina készítette róla pár éve. Zsóka néni nem szerette, ha fényképezgetik. Ám aznap kivételt tett, és megengedte lányának a modern portrét, de csak egyszeri alkalomra. Miután Bettina előhívatta a képet, azonnal a tárcájába tette, és azóta ott őrizte. Sűrűn érzett késztetést arra, hogy elővegye, megnézze, és emlékezzen rá. Ahogyan most is az eső dacára. De nem volt elég óvatos. Egy széllökés nemcsak az esernyőről ömlő vízfüggönyt nyomta Bettina arcába, hanem a fényképet is kiragadta a kezéből. Tíz méterre sodorta a szél Zsóka néni emlékét, és egy fekete, magas alak cipője előtt landolt. Bettina az eszeveszett fényképkergetésben kiejtette kezéből az esernyőt is, amit a szél tovább görgetett az arra közlekedő autók elé. A férfi eközben megállt az elázott fotó előtt, és lehajolt érte.
– Nocsak, hölgyem, elvesztettünk valamit? – kérdezte az idegen Bettinától, aki éppen akkor ért oda.
– Kö.. köszönöm, hogy elkapta! – dadogta lihegve a nő, miközben a fejére zúduló égi áldást egyféle átoknak gondolta.
– Jobban kellene vigyáznia az értékeire – a férfi átnyújtotta a fotót.
   Bettinának feltűnt, hogy a vele szemben álló ember arca a szakadó eső ellenére száraz volt, akárcsak a ruházata. Mintha Columbo hadnagy lépett volna elő a népszerű krimisorozatból, csak a ballonkabát színe volt sötétebb.
   – Esetleg nem hagyott el még valamit? – mutatott a férfi Bettina sokat megélt esernyőjére, ami akkor röppent melléjük.
– Oh, az esernyőm! Elhagytam a nagy sietségben – eközben Bettina óvatosan visszatette a fotót a zsebébe. Lehajolt az esernyőért, és ismét használatba vette. Visszanézett a férfira. Hirtelen nyikkanni se tudott a meglepettségtől.
– Éppen kávézni indultam. Esetleg lenne kedve hozzá? Mármint egy forró feketéhez, talán két cukorral? – kérdezte végül az ismeretlen.
 
   Bettinát kiskorában arra tanították, hogy ne álljon szóba idegenekkel. Ha mégis, akkor se fogadjon el semmit se. Ez esetben, viszont úgy érezte, valamiért kivételt kellett tennie. Ez a bizalom-szerűség egészen furcsa érzés volt neki az évek óta húzódó negatív energiák árnyékában. Bár a férfi inkább hasonlított egy jól szituált, kedves, idősebb emberre, mintsem egy szkizofréniás személyre, aki a zivatarok kellős közepén szedi fel áldozatait. Egyszerűen nyugtató hatással volt rá. Pedig alig egy perce ismerte. Vagy talán kettő.
   – Hát .. legyen. Úgyis bőrig áztam. Innentől már minden mindegy, tartja a modern mondás, ugyebár – mosolyodott el Bettina.
– Akkor, ha szabadna javasolnom, induljunk tüstént, mert az eső nem fog egyhamar elállni! – eközben a férfi jobbra mutatta az irányt az ujjával.
 
   
   Bettina meg mert volna esküdni, hogy végig téglafal volt ott, ahol ácsorogtak. Ezzel szemben, viszont egy kávézó bejárati ajtaján világított a piros neoncső NYITVA felirattal. Sok volt neki az elmúlt hónapok és évek megpróbáltatása, ami a megfigyelőképessége kárára ment. Legalább is az orvos ezt mondta neki, amikor legutoljára nála járt Zsóka néni receptjeikért. Ráadásul az esőáztatta szituáció még jobban földbe döngölte a látómezejét.
 
   Miután benyitottak, a kávé jellegzetes illatfelhője fogadta őket. A berendezés hangulatos és rendezett volt. Egyszerű fából faragott székek és asztalok várták a vendégeket. Néhány gülüszemű, afrikai törzsi maszk díszítette a falakat. Senki se volt rajtuk és a személyzeten kívül a kávézóban. A nagyméretű ablakok felé vették az irányt, ahol remek kilátásra volt lehetőség. Bár az eső afféle áthatolhatatlan vízfüggönyként takarta el a külvilágot, és az úton közlekedő autók lámpáján kívül nem sok minden látnivaló akadt.
 
   A férfi udvarias módon kihúzta Bettinának a széket, majd ő is helyet foglalt a nővel szemben. Pár pillanatig csak néztek egymásra. Végül Bettina törte meg a némaságot.
– Hát, fogalmam sincsen, hogyan kerültem ide. Tudja, nagyon nehéz napom volt. Összezavarodtam – mondta Bettina némi bizalmat előlegezve a társaságának. A férfi eközben intett a pincérnek, és kért két kávékülönlegességet.
– Szóval tényleg azt gondolja, hogy Noé bárkája is efféle esőben lavírozott a nagy semmiben? Egyébként Jánosnak hívnak. Örvendek a szerencsének!
– Engem Bettinának! Én is örvendek! Huh, miből tudja, hogy Noé járt a fejemben? Maga gondolatolvasó?
– Ha gondolatolvasó lennék, akkor most azt mondanám: valószínűleg eszébe jutott a hajszárítója. Milyen hasznos lenne most, ha kéznél lenne, hisz elázott a haja. De erre nincs semmi szükség, mert úgy látom, meg is száradt! – Bettina végig simította szőke, vállig érő haját. Teljesen száraz volt.
– Jó trükkjei vannak! Anyu fotója, az esernyőm, a kávézó, a gondolatolvasás, most meg ez! Amúgy tényleg eszembe jutott a hajszárítóm, hiszen nemrég vettem. Mályva színű, és pokoli teljesítménnyel teszi a dolgát. Igazi női holmi. Amolyan plázacicás, de nekem ez tetszik. Ahogy érzem, a ruhám is megszáradt. Hogy csinálta? Van valami titka, amiről tudnom kellene? – vonta kérdőre Bettina beszélgető partnerét, miközben ujjaival ellenőrizte anyja fényképét a zsebében.
– A rutin, meg az évek. Ej, ez nagyon klisésen hangzott, ugye? – nevette el magát János. – Őszintén szólva, régóta járom nagyvilágot, miközben segítek az embereknek. Már akinek szüksége van rá, és természetesen el is fogadja.
– Egy picit elterelte a szót a kérdésemről, de miféle segítséget tudna nyújtani?
  Eközben a pincér megérkezett rendeléssel. Gondosan letette őket az asztalra, némi édeskeksszel és két pohár vízzel egyetemben. János szinte azonnal belekortyolt. Feketén szerette, forrón, mindenféle ízesítés nélkül. Bettina két cukorral édesítette, és kevergetni kezdte az aranyozott szélű csésze gőzölgő tartalmát. Egykori önmaga jutott az eszébe, amikor a legelső koffeinadagját itta. Tini korában szinte minden osztálytársa megkóstolta már, és ő sem akart kimaradni belőle. Az apja minden reggel lefőzött egy adagot, de nem itta meg az összeset. Délutánra tartogatta, miután hazaért a napi robotból. Bettina, viszont egyik nap felhörpintette a maradékot, aminek az lett az eredménye, hogy egész éjjel nem tudott aludni. András természetesen észrevette a hiányt, de nem szólt semmit se. Pár hét után annyit mondott lányának, hogy lehetőség szerint a cigarettára ne szokjon rá.
– Nem is tudom már, mióta vagyok rabja a kávénak. Évszázadok óta ugyanazzal az ízvilággal fogad a mindenhol, bármerre is járok. Régen luxus volt, ma meg szinte mindenki ihatja kénye-kedvére. Számomra a kerék után ez az emberiség legnagyobb felfedezése! – ismét kortyolt egyet a Columbo hasonmás. – Tudja, Bettina, sok minden kiíródik az emberek arcára, ha bajban vannak, vagy ha szomorúak. Maga is nyitott könyv e téren. Jól tudom, mi történt az elmúlt években. De ezeket, higgye el, nem a kávé habjából olvastam ki!
Bettina kikerekedett szemekkel nézett.
– Ne haragudjon, de találkoztunk már? Talán a rendőségnél dolgozik? Honnan tudhatná, mi történt, hisz nem is ismerjük egymást! Maga megfigyel engem? Tán leskelődik utánam? – Bettina kissé hitetlenkedve fogadta beszélgetőpartnere szavait. Ennek ellenére próbált higgadt maradni, ami eléggé a nehezére esett. Viszont egyre jobban kíváncsivá tette az idős férfi titokzatossága.
– Mindenki efféle kérdésekkel bombáz, amikor megpróbálom elmesélni, ki is vagyok valójában. Azt gondoljuk, hogy az igazság szabaddá tesz bennünket. Mégsem indíthatok azzal, hogy azonnal felfedem a kilétemet, mert akkor nagyon nehéz lenne megérteni az eljövetelem pontos okát – válaszolt kimérten a férfi.
– Mivel kellene akkor kezdeni? Időm van, talán türelmem is akad. Kérem, János! Mondja el, miért érzem úgy az elmúlt hetekben, hogy valaki fogja a kezemet, holott jóideje magányosan élem a mindennapjaimat? Miért van az, hogy képtelenek megtalálni a nyomozók anyut? Miért hallok időnként suttogásokat magam körül, de senki sincs a közelemben? Kezdek megőrülni, úgy érzem! Na, megint őszinteségi rohamom van! – egy könnycsepp gördült le Bettina arcán. – Ha maga ilyen mindentudó, gondolatolvasó, vagy médium, akkor ezekre simán vágja a válaszokat! – még két könnycsepp követte az első útját.
 
Bettina meglepődött saját magán. Mintha Jánost akarta volna felelősségre vonni a történtekért. Viszont egy pillanatig se bánta, hogy rázúdította az elmúlt évek felgyülemlett kérdéseit. Másrészt már az idejét se tudta, hogy mikor borította ki utoljára a lelki szemeteskosarát.
– Ha úgy érzi, felkészült a válaszokra, akkor beszélgessünk róla, de előtte szeretném meginni a feketémet. Segít tisztán tartani a tudatomat. Már ha nincs ellene kifogása – de János nem várta meg a nő engedélyét, és megitta az utolsó cseppig. Ezután visszatette a csészét az asztalra, és vett egy mély lélegzetet.
Bettina furcsállotta, hogy hogyan lehet meginni ilyen gyorsan egy tűzforró kávét. A nyelv és a szájpadlás kevésbé szereti az ilyen dolgokat. De a válaszok jobban érdekelték, mintsem más emberek furcsa szokásai. János pedig nem tűnt se hóbortosnak, se bolondnak.
– Az édesanyja meghalt egy évvel ezelőtt – János mélyen a nő szemébe nézett. – Maga jelenleg egy városi kórházban fekszik, kómában. Csak a gépek tartják életben. Balesete volt aznap éjjel, mikor édesanyja felhívta, mert rosszul érezte magát a légzési nehézségei miatt. Túlságosan gyorsan hajtott, és elnézett egy kanyart az esőben. Csúnyán beütötte a fejét, miközben kisodródott az útról. Egy hajszálon múlt az élete, de az édesanyjáét már nem lehetett megmenteni.
 
Az eső még jobban rákapcsolt, amit villámok és hatalmas dörrenések kísértek.
– Anya.. anya.. meghalt? Én meg.. – Bettinának elcsuklott a hangja. Felállt a székről, és az ablakhoz lépett. Az üvegre tapasztotta mindkét tenyerét. Arcáról potyogtak a könnyek. Utoljára akkor érzett ilyen fájdalmat, amikor az apja elment otthonról.
– Ez az egész világ, a város, az épületek, az emberek, az eső és ez a kávézó is csak a maga képzeletében létezik. Mint egy álom, amiből nem lehet felébredni; ami fogva tartja az ember tudatát. Az elméje megpróbálja még életben tartani sorvadó testét, de egyre nehezebben megy neki. Lassan fel fogja adni a küzdelmet – János ismét vett egy nagy levegőt.
Bettinába belé hasított a felismerés az őt körülvevő szürreális világról, amiben évekig gyötrődött.
– Az édesapja minden nap bejár a kórházba. Megfogja, simogatja a kezét. Beszél magához. Mindig elmondja, mennyire szereti az ő kávé szürcsölgetős kislányát. És mennyire sajnálja, hogy lelépett annak idején. Szüntelen kéri, hogy bocsásson meg neki.
   Bettina nézegette a kezét. Oly sokszor érezte a simogatást. Végre megértette a suttogást. Apja törődése tartotta még életben.
– Azt hiszem, értem. Most már mindenre emlékszem. Hihetetlen ez az egész. Fájó volt az út, mely idáig vezetett. Ez a kávézó .. a szüleim egyszer meséltek róla. Azt mondták, hogy itt ismerkedtek meg egymással. Talán a házassági évfordulójuk miatt szerettek volna nosztalgiázni, ezért újra eljöttek ide. De nagy veszekedés lett a vége. Sose tudtam meg pontosan, min kaptak össze. Apám az eset után lelkileg gyenge lett, szinte meghasonlott önmagával. Egy másik nő ekkor hálózta be, legalább is anyu ezt mondta nekem. Ezzel szüleim kapcsolata végérvényesen tönkrement. Anyám sose mondta ki, de belebetegedett a bánatba. A kényszernyugdíj még jobban lerontotta a testi-testi állapotát. Napokig csak a televíziót bámulta. Próbáltam benne tartani a lelket – Bettina visszaült a székre. Könnyáztatta tekintetét Jánosra szegezte. – A többit, szerintem már úgyis tudja.
– Bettina, a Teremtő hatalmas ajándékot adott az embereknek. Ez a szabad akarat, ami az egyik legnagyobb dolog az életben. Ennek segítségével mindenki a saját döntéseinek árnyékában éliheti le az életét. De ez túl egyszerű lenne ebben a formában – János kinézett az ablakon, amit az eső már kegyetlenül ostorozott. – Vannak bizonyos erők, amik jelen vannak a minket körbevevő világban, és teljesen másképp értelmezik a szabad akarat fogalmát. Amik ösztönöznek, sürgetnek a döntéseink meghozatalára, miközben elvakítják hazugságaikkal a szemünket és az elménket. Ahogyan most a magáét is. És ahogyan az édesanyjáét is!
– Hazugság? János, miről beszél? – eközben egy villám csapott a kávézó tetejébe, amitől elment a plafonba épített hangulatvilágítás. Bettina összerezzent és reszketni kezdett a baljós szürkeség láttán.
– Az apjának sose volt szeretője. Más okból ment el otthonról. Tudja, Bettina, a maga édesanyja eltitkolt egy terhességet. Nem akart szülni, hisz épphogy betöltötte az ötvenet. Legalább is ezt sugallta neki valami, amit az ösztönének hitt. Végül befeküdt egy abortuszklinikára. András ebben a kávézóban tudta meg, hogy mi is történt valójában. Az édesanyja úgy volt vele, hogy ezt is ki fogja bírni a házasságuk, de nagyot tévedett. Esélyt se adott Andrásnak arra, hogy megbeszéljék. Ezen vesztek össze. Az anyja nem mondta el az igazat. Haragot szított a maga fiatal szívében azzal, hogy apját hűtlennek titulálta. Maga, Bettina, azóta se bocsájtott meg az apjának. Tudom. Érzem. A harag afféle bűn, amivel nem lehet belépni a Paradicsomba. Ezért vagyok most itt.
– Nee! Ez nem lehet igaz! – zokogta összeszorított fogakkal Bettina. Elővette zsebéből a fotót. Letette maga elé az asztalra. Szíve vadul kalapált, miközben elméje az összeroskadás szélén állt. Világát beterítette a bánat mocsarának dögszagú bűze. A kávézó előtti téglafal repedezni, omladozni kezdett. Megállt a közlekedés az utakon, miközben a városban élő emberek kővé dermedtek, akárcsak a kávézó személyzete. Bettina szeretett volna máshol lenni. Csendes, napsütéses réten járni. Ahol az eső mögött nem az elmúlás sötétsége lakozik, hanem a megújulás és a lüktető élet.
– Anya! Miért nem mondtad el az igazat? Mitől féltél? Megértettem volna ... megértettem volna. Ess eső, ess.. Ess eső, ess, holnap délig ess .. Anya ezt a dalt énekelte nekem kiskoromban, amikor lefekvéshez készülődtünk. Pillanatok alatt álomba ringatott a hangjával. Szeretlek, anya! Bárhogyan is döntöttél.
– A Paradicsom még várhat, Bettina! Magácskának még dolga van, tudja, odakint, a nagybetűs valóságban – János ismét mosolygott, pontosan úgy, mint amikor először találkoztak a szakadó esőben a téglafal mellett.
– Ki maga valójában? Tudnom kell, Kérem!
– Meghallgatom az embereket, figyelek rájuk, segítek nekik, ha kérik. Reménységet hozok, s igazságot is egyben. Az anyja éjjeliszekrényében van egy Biblia. Abban megtalálja a válaszokat. És még valami: Bettina, legközelebb tegeződjünk, kérem! De most már süssön a nap! Ragyogja be arcunkat a fényesség, és legyen vége a sötétségnek! Indulj haza leánygyermekem!
 
  János az ég felé emelte a kezét. A felhők mögül előbújó nap sugarai elvakították Bettinát még a kávézó ablakain keresztül is. Megszűnt a vihar, és vele együtt a sötétség. A ragyogás, viszont egyre csak nőtt a nő lelkében, aki egy új eséllyel lett gazdagabb. Elméjének bilincsei elengedtettek.
  Bettina szívritmus figyelő gépének monoton pittyegése töltötte be a kórteremet. András már legalább egy órája ült lánya betegágya mellett. Arcát gondterhelten temette mindkét tenyerébe. Sóhajtozott. Félt. Fohászkodott. Bánkódott. Végül egy rekedtes, mégis ismerős hangra lett figyelmes:
– Apa? – szólalt meg Bettina, aki felébredt a kómából.
süti beállítások módosítása