Hazugság lenne az életünk? Kiben bízhatunk? Önmagunkban, mialatt egekig szökött az önámítás fullasztó porfelhője? Istenben, akiről azt gondoljuk, elfordította arcát a világtól? Sötét kérdések repkednek gondolataim mélyebb régióiban. Mégis, ott mocorog valami fény az alján. Valami, amit reménységnek hívnak. Mások megváltásnak. Vajon elég lesz ez a továbbiakhoz?
A rádióban azt mondták valamelyik reggel, hogy ez volt a legmelegebb nyár Magyarországon, amit valaha mértek. Jövőre tán másképp lesz? Aligha. Változnak a körülmények, változnak az emberek. Talán már a pokol üstjében rotyog a társadalom. Vagy legalább is afelé halad. A Teremtő valószínűleg nem ezt akarta, amikor is a Földet az embernek adta. És azt sem, hogy Kinga önkívületi állapotban legyen már hetek óta. Megszállta valami. Egy gonosz. Általa is szembesültem, hogy a hitem és kitartásom próbája nem az imádságok számában rejtőzik. És sehová se bújhatok a felelősség alól, bármennyire is szeretnék kilépni Jézus keresztjének az árnyékából.
Hívást kaptam pár napja Kollár Endre gazdától, hogy szeretett lányával nem stimmel valami. Azt mondta, hogy „Az ördög bújt a lányomba!”. Próbáltam neki elmondani, hogy már nem vagyok pap, és már nem foglalkozok démonok kiűzésével, de ő hajthatatlan volt. Végül rábeszélt, hogy csak mondjak véleményt Kinga állapotáról, és ha megszállásról van szó, akkor legalább továbbítsam olyanok felé, akik még aktívak az ördögűzést illetően. Papi hivatás feladása ide, vagy oda, de elvállaltam a vizsgálatot.
Miután letettem a telefont, beleborzongtam. Az utolsó ördögűzésem négy éve volt. Két héten keresztül küzdöttem a nyolcéves Lőrinc életéért, akit egyedül nevelt a nagymamája. Ő szólt nekem egyik délután, hogy baj van. Miután megbizonyosodtam a megszállottságról, és engedélyt kértem a „feletteseimtől”, nekiláttam az ördögűzésnek. Az utolsó napon, viszont rendőrök törték ránk az ajtót, és letartóztattak. Lőrinc pár napra rá meghalt a kórházban, miközben az ágyához kötötték és telenyomták nyugtatóval. Valahogy kitekerte saját nyakát az egyik nővér szeme láttára, akivel sikerült beszélnem néhány szót, miután kiengedtek az előzetesből. Igaz, csak pár hetet voltam a rács mögött, mivel konkrétan semmit sem tudtak rám bizonyítani Lőrinc egészségi állapotának romlását illetően. A szomszéd, aki pedig feljelentett, mert végeztem a dolgomat, rejtélyes körülmények között felkötötte magát Lőrinc halála után. Eldöntöttem, hogy végleg felhagyok az ördögűzéssel. Bár az egyház ennek nem örült, de nem is próbáltak maradásra bírni.
Furcsa dolog a kifürkészhetetlenség, amivel Isten mindig meglepi szolgáit. Azt gondoljuk: „Ez lesz az utolsó szolgálat, és vége!”, de nem. Nagyon nem. Isten ostora a gonosz ellen rajtunk is csattan, akik megpróbálják a sötétséget visszaszorítani az emberi elmékből. Sokan hiszik, hogy elég vasárnap templomba járni, néha Úrvacsorázni, esetleg gyónni. Ezek a dolgok csak a felszínt jelképezik, akár egy vékony trikó, mellyel felruházzuk csupasz kereszténységünket. De a fagytól és a forróságtól nem ad kellő védelmet. Ezt jól tudja az a hatalom is, mely nem az Istent szolgálja. Ami pusztulást, kínszenvedést és halált hoz az embereknek. Kinga a vallásosság ingatag talaján botladozva próbálta fiatalos életét élni, ahogyan szüleitől tanulta. De a tanya, ahol laktak, túlságosan elzárt volt. Talán a pezsgő városi élet jobb lett volna számára. Félek, hogy ez már sose fog kiderülni.
Az elmúlt évtizedek ördögűzős horrorfilmjei megpróbálták rekonstruálni, hogyan zajlik egy ilyen szertartás, meg úgy az egész megszállás. Mindig jókat mosolyogtam rajtuk, hiszen becsületesen kiszínezik a folyamatot. A valóság azonban nem ennyire színpadias. Nincsenek sárgán izzó szemek, nincsenek zöld hányadékot köpő egyének, nincsenek repkedő tárgyak, nincsenek megforduló keresztek a falon. A szenteltvizes zuhany meg egy hatalmas marhaság. A démonok magát az egyéniséget támadják. Éjszaka sugdolóznak, hallucinációkat okoznak, rémálmokban fedik fel az akaratukat. Ám a megszállás évekig is eltarthat. Ezalatt a kiszemelt illető –kortól és nemtől függetlenül– egyféle dementálódás jeleit is mutathatja, mialatt szociálisan elszigetelődik mindenkitől. Kedvetlenség, mély depresszió, hirtelen dühkitörések, drogfüggőség, étvágytalanság, vagy épp falánkság is kísérheti a célszemély mindennapjait.
Az emberi agy olyan, mint egy kiválóan hangolt, méregdrága zongora. De a zongora önmagában nem játszik dallamokat. Kell hozzá egy tudat-zongorista, aki leül és megszólaltatja. A démon a megszállási folyamat végére teljesen kilöki az áldozata egyéniségét a zongora mögül. Tervének utolsó fázisában átveszi az irányítást, aminek legtöbbször öngyilkosság a vége. Ilyenkor a test egy lónak is elegendő adrenalint termel. A megszállott izomereje megsokszorozódik, ami által képes komoly sérüléseket okozni saját magának, és persze a körülötte lévőknek is. Képesek saját végtagjaikat kitekerni, csontjaikat eltörni, késeket magukba döfni. A megszálló démon mesteri bábjátékos, és a legtöbb ördögűzés is kudarcba fullad. Még ha sikeres is a szertartás, az áldozatok tudata már csak árnyéka régi önmaguknak. Legtöbben mozgáskorlátozottak lesznek, és életük végéig bámulják a plafont egy kerekesszékből. Van még egy fontos dolog: a legtöbb áldozat vallásos családból kerül ki. A démonok ezzel is fitogtatják erejüket Istennel szemben. Végül is vesztenivalójuk nincsen, hiszen ha nem járnak sikerrel, oda kerülnek vissza, ahonnét indultak.
Az ördögűzés folyamatában van még egy általános tévhit: a pap nem tudja kiűzni a démont. Száz papnak se menne, ezer év imádkozásával, vagy latin nyelvű halandzsájával. A kiűzést maga a megszállott tudja kizárólag véghez vinni. Csak annyi dolga van, hogy visszaveszi tudatának zongoráját a túlvilági bitorlótól. Ehhez kellünk mi, ördögűzéssel foglalkozó papok, akik egy pszichológus tudásával visszahívják az áldozatot a valóságba. Ez nehéz dolog, mert az utolsó fázisban szinte kizárólag csak a démonnal tudunk beszélgetni, aki mindent tud rólunk és a világról. Mindeközben a hazugságot és az igazságot mesteri módon egymásba fűzi, amivel képes összezavarni még egy edzett ördögűző-pszichológust is. A megszállott hangja némiképpen eltorzulhat, de ezt a hangszínt mindenki tudja utánozni, szóval a filmek itt is csak a mesét mutatják tejszínhabbal dekorálva. Lőrinc esetében, még ha a hatóság nem is vetett volna véget a „párbeszédnek”, akkor se sikerült volna visszahoznom, mert lelkileg nagyon gyenge fiúcska volt. Hiába volt nagymamája mélyen vallásos katolikus, Lőrinc nem tudta szülei elvesztését feldolgoznia se a Biblia, se a vasárnapi misék által. Barátai se voltak, és az osztályban se volt népszerű. Sokat piszkálták az iskola nehézfiúi is. Ez a depresszió-halmaz túlságosan erőssé tette a démont.
Endre és a felesége aggódva figyelték a mozdulataimat, ahogyan leültem tizenhat éves lányuk mellé az ágyra. Kinga arca hófehér volt. Szemét fekete karikák torzították, mint aki napok óta nem aludt. Apja szerint sokat fogyott az elmúlt hetekben. Fekete haja kócosan lógott a vállára. Sötétkék ruházatát szürkés koszfoltok csúfították. Kinga áporodott izzadságszaga betöltötte a szobát. Alkarján véres vágások futottak, mint aki szeretne öngyilkos lenni, de valamiért örömét leli abban, hogy önmagát összevissza vagdalja, mielőtt megadja a kegyelemdöfést. Azt gondoltam, hogyha Kingában benne van a gonosz, akkor az utolsó fázisban lehet.
–Szia, Kinga! Tamás atya vagyok.
A lány nem viszonozta a köszönést, és továbbra is mozdulatlanul bámulta az ablakot.
– Kinga, tudod miért vagyok itt? A szüleid nagyon aggódnak érted. És most már én is.
Kinga felém fordult. Tekintetével végignézett rajtam, majd a szüleire pillantott.
– Aggódnak? Hmm.. meglehet rá az okuk, atyám! – válaszolt közömbösen Kinga.
– Talán a kezeden lévő sebek aggasztják őket – Kinga lenézett a kezére, és vigyorogva ráköpött az egyik mélyebb vágásra.
– A Megváltó keresztrefeszítésére emlékeztet. Nemsokára felteszem a töviskoronát is! Aztán lecibálom Kinga lelkét a pokolba! Akarod majd látni, Tamás atya? Hallani az ördögi trombitaszót? Lőrincet elbuktad, Kingát is el fogod! Azt hitted, hogy négy év után ismét belendülsz? Isten alázatos és visszatérő szolgája leszel? Lófaszt! Elkéstél, atyám! És ezt mindenki fogja tudni! – Kinga ismét rám mosolygott, de láttam rajta, hogy Ő nagyon messze van.
Egy pillanatra megállt a lélegzetem. De nem mutathattam meghasonlottnak magamat. Ez a fajta emberi gyengeség felérne a démon villámgyors győzelmével. És érzéseim szerint helytálló Kinga megszállásának ténye is. Bár a kételkedés mindig ott csücsül a vállamon, és osztja az észt, de most hallgat. Nagyon is hallgat.
– Lőrincet? Nem csodálom, hogy tudsz róla. Szinte minden napilap megírta azt a délutánt – Kinga ekkor közelebb hajolt az arcomhoz, és mélyen a szemebe nézett.
– Kár volt idejönnöd, atyám! És kár bizonygatnod a hülyeségedet! A lány az enyém! Menjél haza, és zárd magadra az ajtót! A többit meg bízd rám! Már nincsen sok hátra! – Kinga előre hajolt és köhögni kezdett, mint akinek megakadt a torkán egy falat. Rátettem a kezemet a hátára. Éreztem, hogy kőkeményen megfeszült Kinga törékeny teste.
Nem akartam tovább húzni az időt. Eldöntöttem, hogy sürgősen jelentem az esetet, és ha más nem, akkor újra felveszem a harcot. Mi mást tehettem volna? Lenéztem a parkettára, és ledöbbentem: „TŰZ”! Ezt írta Kinga a körmei alól kibuggyanó vérével. Ekkor tudatosult bennem, hogy fullasztó füst terjengett a szobában. Kinga felállt, és az ablakhoz ment. Kezével integetni kezdett. Alig kaptam már levegőt, miközben megpróbáltam kijutni a szobából, de az ajtaját valószínűleg eltorlaszolták kívülről. A szülők eltűntek a szobából. Endre családja nem az volt, akinek mutatták magukat. Ezt már a legelején éreztem, de nem vettem figyelembe. Felcsaptak a lángok körülöttem. A parketta úgy égett, mint egy benzinnel lelocsolt ördögszekér. Pokoli csapdába estem. Utolsó emlékem arról a napról az, hogy Kinga velem együtt esett össze.
Fogalmam sincsen mennyi ideig lehettem kiütve. Miután a szemem hozzászokott a szobában lévő félhomályhoz, megpróbáltam kideríteni, hová is kerültem, de amit láttam az bőven túlment a józan ész határán. Egy ágyhoz voltam szíjazva. Borzalmas fejfájás gyötört, miközben még mindig éreztem a füst szagát. Megpróbáltam kiabálni, de valamiféle dzsuvás, penészízű ronggyal tömték be a számat. Mozgolódni kezdtem, de a szíjak pár centit engedtek csak. Ekkor vettem észre, hogy Kinga összeégett, mezítelen teste egy hatalmas fakeresztre volt kifeszítve a velem szemközti falon. Tenyerébe és a lábfejébe hatalmas szögek voltak beverve. Még élt a lány, miközben keservesen szuszogott. Bepánikoltam, őrjöngtem, de hamar kifáradtam az erőlködésbe. Kinga ekkor rám nézett. Szemébe mérhetetlen kín és szomorúság tükröződött, mialatt sötét könnyek potyogtak az arcáról. Ekkor imádkozni kezdtem magamban. Mást nem is tehettem, hiszen felismertem a helyzetet. Megszállt valami és kilökött a tudatomból. Oda kerültem, ahová a legkevésbé szerettem volna életem során. A pokol tornáca szereti Isten hitehagyott szolgáit. A démonnak igaza volt: elkéstem!
