Marcell elégedetten dőlt hátra székében. Képzeletbeli bakancslistájának legfontosabb pontját elérte, amit csupa nagybetűvel könyvelt el a gondolataiban. Az egyetemre nehéz bejutni. Főleg a műszakira. A több évnyi tanulás meghozta az eredményét. Vett egy nagy levegőt, kezeit a magasba emelte, majd kifújta egy büszke mosoly kíséretében. Boldognak érezte magát.
Már gyerekkorában érdekelte az elektronikai kütyük működése. Szerencséjére édesapja villanyszerelőként tevékenykedett, így a nyári szünidőt együtt töltötték. Imádta az apját. Tiszteletét segítő kezeivel fejezte ki, miközben elsajátította a szakma alapjait. Főképpen a lakóhelyük környékén dolgoztak. Néha messzebbre utaztak, viszont Marcell egyáltalán nem bánta a késői hazaérkezéseket. Édesanyja büszkén tekintett rájuk, mikor hazaértek egy-egy nehéz nap után. Ilyenkor gyorsan megterített, és odatessékelte a család elpilledt férfi tagjait. Megértés, szeretet és béke uralkodott közöttük. Életük a kiegyensúlyozottság példaképe volt. Édesanyja mindig azt tanította fiának, hogy a boldog dolgok törékenyek, mint egy vitrinben tartott kristálypohár. Ha figyelmetlenül tisztogatjuk, akkor könnyen kicsúszhat a kezünk közül és darabokra törhet.
A szülők a negyvenedik házassági évfordulójukra, egyfajta életre szóló élményt kaptak. Marcell egy félórás sétarepülésre fizette be őket a közeli reptéren. Hevesen integetett nekik a leszállópálya széléről. Szülei gyermeki izgalommal emelték a lábukat a minilépcsőn, ami a fehér sirályra emlékeztető repülőgépbe kalauzolta az utasokat. Felpörögtek a propellerek. Két perc után meredeken ívelt felfelé a kisgép, az égbolt széles arcára.
Minden rendben zajlott, egészen a leszállást megelőző pillanatokig. Túl nagy volt a sétarepülő süllyedése. Meteorként csapódott be a kifutópálya masszív betonjába. Alkatrészek repültek a szélrózsa minden irányába. A roncs hamar lángra kapott. Mire a tűzoltók odaértek, a összeégett minden. Nem volt túlélője a balesetnek. Az égszínkék mennyboltozat fekete füstbe borult, ahogy a Marcell elméje is. Tépkedő fájdalom kínozta a lelkét. Kezeit ökölbe szorította. Látását a gyötrődés könnyei áztatták. Tudta, hogy valamikor el kell engedje a szüleit, de nem így. Nem ebben a formában. El sem tudott köszönni. Az álnok halál gonoszul nevetett a gép roncsai felett. Csontos ujjaival végrehajtotta a halálos ítéletet. A fiú boldogsága darabokra tört, mint egy elejtett kristálypohár.
Marcellnek hónapokra volt szüksége a minimális felépüléshez. Alig érezte magát életképesnek. Nagybátyja a tragédia után azonnal hozzá költözött. Megegyeztek abban, hogy amíg felépül, és tanul, addig mindenben támogatja. A rokoni támogatásnak köszönhetően lelkileg megerősödött. Fiatal férfivá érett, a kamasz gyerek. Marcellnek újra tervei lettek. Életcéljait egy képzeletbeli listába szedte össze. Csak az esték magányában érezte az űrt. Többször átpörgette gondolataiban a baleset szörnyű perceit. Próbálta felidézni minden egyes pillanatát. Kereste az okokat, mialatt bűntudatot érzett. Legbelül magát hibáztatta a történtekért. A kínzó emlékek sűrűn hagytak könnycseppeket az arcán.
Egyik este Marcell az anyagtudomány vizsgájára készült. Többféle tankönyv volt megnyitva, az álmosodó tekintete előtt. Épp a kristályok szerkezeti felépítését tanulmányozta, amikor ajtónyikorgást hallott a földszintről. Első gondolata nagybátyja volt. Ő már régebben elment dolgozni, mert azon a héten éjszakai műszakot vállalt. Talán itthon hagyott valamit, és ezért jött vissza. Marcell lekiáltott, de feleletet nem kapott. Összehúzta szemöldökét. Felállt a karosszékéből és újra lekiáltott, mialatt elindult a lépcső felé. Csend volt a válasz. Leérve meglepődve tapasztalta, hogy a bejárati ajtó tárva-nyitva éktelenkedett. Sietős léptekkel közelítette meg. Óvatosan megfogta a kilincset. Jéghideg volt a fém érintése. Marcell reflex-szerűen elkapta a kezét. Hűvös fuvallat érintette meg az arcát. Hátán kellemetlenül nyirkos érzés futott végig. Teljesen összerezzent. Hallotta a nappaliban lévő kopottas bőrkanapé recsegését. Valaki leült rá.
Marcell élete a nehezebb karmák közé tartozott. Ő, mégis fel tudott állni a drámai fájdalomból, amit szülei elvesztése okozott. Hozzászokott, hogy hőn szeretett családja csak egy fénykép a szoba falára akasztva. Viszont, amit ma este látott, az túlmutatott őrület határán. Édesapját látta a kanapé szélén ücsörögni. Pontosan ott, ahol esténként ült televízió nézés közben. Marcell lába a földbe gyökerezett. Gyomrában görcsös villámok jelenetek meg. A megszeppent fiatalember farkasszemet nézett egy olyan tekintettel, akinek a tulajdonosa évek óta a föld alatt nyugszik. Abban a ruházatban, amiben utoljára látta a repülőre felszállni. Halványkék ing, és fekete farmernadrág. Végül, a dermesztő némaságot halott apja szavai törték meg:
- Drága Marcellem! Mennyire hiányoztál nekem. Hálás vagyok, hogy újra láthatlak! - apja halványan mosolygott, majd folytatta – Miért nem jössz közelebb? Ne félj tőlem! Nem foglak megharapni! - mosolyából nevetés lett, ami picit oldotta Marcell döbbenetét, hiszen egy halott viccelődött vele. Közelebb ment pár lépést. - Csak nem a szomszéd vörös cicája vitte el a nyelved fiam? - folytatta apja a túlvilági tréfálkozást.
- Ap ...ap.... apa, te nem lehetsz itt!- dadogta Marcell.
- Hol van az az itt? Nem értelek Marcell... - apja komoran nézett fia szemébe. - Ha nem hiszed el, hogy látsz engem, akkor miért beszélsz hozzám? Itt vagyok. De valamit tudnod kell, mielőtt újra elmegyek. Kérlek fiam, ülj le mellém!- Marcellnek nem volt választása. Lassú mozdulatokkal leült a kanapé másik oldalára. Ismét egymás szemébe néztek.
- Tudod Marcell... nagyon szerettünk téged. Próbáltuk úgy irányítani az éltünket, hogy ne láss a felszín alá.- újabb néma másodpercek következtek- Anyádat mikor megismertem, csoda szép nő volt. Kedves és csinos. Döglöttek utána a férfiak. Többek között én is. Ennek ellenére nem volt minden rendben vele. Lánykora óta nimfomániás dolgokat csinált. Mindenkivel dugott, akivel csak tudott. -Marcell tekintete ijedté vált, miközben apja feltárta az igazságot. - Azt hittem, hogy én fogom kigyógyítani belőle. Megígérte nekem, hogy ha feleségül veszem, abba hagyja a férfiakkal való kéjipart. Uram Istenem mekkorát tévedtem!
- Apa! Ezt nem akarom elhinni! Hogy lehet ez? Miért nem mondtátok soha?- vágott közbe csalódott fia, miközben már abszolút nem zavarta halott apja jelenléte.
- Hittem neki Marcell. Megbíztam benne. A nászút után egy hónappal, lefeküdt az egyik kollégájával a gyárban. Sokáig nem merte nekem elmondani, de miután kimaradt a havi vérzése, rászánta magát. Az a nyamvadt vérzés! - mondta az apja, sírástól elcsukló hangon. Fia feszülten és értetlenül ült a hűvösödő bőrkanapén. Némán hallgatta apját, miközben a családjáról való pozitív emlékei szertefoszlottak. - Én .. én tisztességgel, becsülettel neveltelek. Mai napig fiamként szeretlek. De ...de nem én vagyok az apád! Sajnálom Marcell. Annyira sajnálom. - a kanapén ülő élettelen személy zokogni kezdett. Kérges tenyerébe temette megfáradt arcát. Marcell gyötrelmes dühe járta körbe, az igazság beton szilárdságú oszlopát. Felállt, és kinézett a nappalijuk ablakán. A tükröződő üvegben egymagát látta, a kanapé előtt ácsorogva. Visszafordult, és rárivallt nevelő apjára.
- Hol van anya? Miért nem ő mondta el ezeket nekem? Miért te jöttél, és nem ő? A rohadt életbe!- hangjában keserű megvetéssel döfködte azt a személyt, akiről még pár perce szentül meg volt győződve, hogy az apja kísértete.
- Marcell … Drága Marcell – folytatta nevelő apja. - Anyáddal a leszállás előtti percekben veszekedtünk. Én szerettem volna elmondani neked az igazat, ő nem. Olyan gyorsan történt minden. A pilóta biztosan ránk figyelt, és nem a leszállásra. Egy hatalmas csattanást hallottam. De nem fájt semmi. Nem éreztem semmit. Csak feküdtem mozdulatlanul. A következő esemény, amire emlékszem, hogy az égő roncs előtt álltam. Néztem a fekete, gomolygó füstöt, mint valami kiállítási festményt. Anyád mellettem állt. Ő nem a roncsot nézte, hanem ami mellette nyílt a földből.- a nevelő apa felnézett a plafonra, mintha a tragédia oda lenne felvésve, majd folytatta – Egy vörösen izzó, bűzlő hasadék lett a nyílásból. Pár pillanat múlva, sötét emberszerű alakok másztak elő belőle. Többen is. Nem láttam őket rendesen. Annyira homályosak és gyorsak voltak. Csak a szemüket láttam tisztán. Pirosan világítottak! - Marcell dühös indulata félelemmé formálódott. Nem nagyon hitt az ilyesmiben, de a hallottak alapján gyomra ismét görcsösen összeszorult. - Anyádért jöttek. Körbeállták és letépték a ruhát róla. Karmaikkal nyúzni kezdték a hátáról a bőrt. Ő ellenkezett, de hiába. Lefogták, egy meg hátulról baszni kezdte, mint a kutyák. A vére fekete olajként fröcskölt szerte szét. Istenem … miért kellett ezt látnom … - sóhajtott fel a kanapén ülő szellem. – Letépték a melleit, és az arcába nyomták, akár egy darab felmosórongyot. Azután lecibálták a füstölgő hasadékba, ami rögvest le is zárult. Azt hiszem a bujaság bűne miatt kellett bűnhődnie. Csak álltam ott mozdulatlanul. Azt hittem a halál után semmi sincsen. Nagyot tévedtem. Félek Marcell. Lehet értem is eljönnek majd. Sajátomként szeretlek fiam! - A fiú könnyeivel küszködve visszaült a kanapéra. Újra a nevelő apjára akart nézni, de egymaga ült a régi bútordarabon. Sokkolta a hűvös este valósága. Minden amiben hitt, hazugság volt. Életének kristálypohara leesett a kemény padlóra. Szíve ismét darabokra tört….
