Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Horror, scifi, fantasy novellák és filmkritikák

Horror, scifi, fantasy novellák és filmkritikák

Én és a táskám

2020. február 15. - SzaGe

 Tegnap vettem egy barna bőrtáskát. Az idős eladónő szerint jól választottam. Azt mondta, hogy illik az egyéniségemhez. Mármint, hogy Én? Egyéniséggel megáldva? Micsoda mézes-mázos figyelmesség! Felettébb örültem a kedves szavaknak, hiszen éppen a negyvenedik születésnapomat ünnepeltem. Életemet a szingliség boldog-keserű állapotában töltöttem, így ritkán kaptam bókokat. Jólesett na!

 Alig vártam, hogy hazaérjek az új szerzeményemmel. Először csak nézegettem, forgattam a kezemben. Sötétbarna színével, bőrre emlékeztető puhaságával, oldalán egy rejtett cipzárral, és az ezüstös fényű csatjával teljesen megbolondított. Magam sem tudom mikor örültem ennyire valaminek. A néhai gyerekkoromra emlékeztetett ez az érzés.

 Végül belenyúltam a táska belsejébe. Némi nedvességet éreztem az oldalfalához érve. Ekkor hatalmas fordulópont következett be az életemben. A táska könyékig bekapta a jobb kezemet. Gondolhatjátok, hogy megijedtem! Próbáltam leszedni róla, de nem sikerült. Teljesen kétségbeestem. A konyhába szaladtam, majd kivettem a csontozó kést a fiókból. Elkezdtem felvágni az oldalát, ám elviselhetetlen fájdalmat éreztem. Mintha a saját húsomba vágtam volna a hideg pengét. Szomorúan vettem tudomásul, hogy a táskát egyedül nem tudom eltávolítani.

 Még aznap délután leszaladtam a háziorvosomhoz. Mikor elmeséltem a történetemet, aránylag furcsán nézett rám. Mondjuk erre minden oka megvolt, hiszen inkább tűntem egy bolondnak, mintsem épeszűnek. Nézegette egy darabig, majd azt ajánlotta, hogy próbálkozzak a városi kórházban.

 Mivel vezetni nem igazán tudtam, így rákényszerültem a tömegközlekedésre. A szürke nagykabátomat tekertem a táskára, hogy ne legyen feltűnő. Jobb ötletem nem akadt. Így is megnéztek a buszon, hiszen nyár közepe volt. Mindenkiről szakadt a víz, én meg nagykabáttal a kezemben ücsörögtem.

 Végre beértem a kórházba. A recepcióról egyenesen felküldtek az emeletre. Két óra várakozás után kijött egy orvos. Pontosabban egy sebész. Ő is nézegette, majd lefektetett egy ágyra és ultrahangos vizsgálatnak vetette alá a bekebelezett karomat. Fél perc után közölte, hogy összefonódott az érhálózatom a táskáéval. Magyarán szólva: eggyé váltam vele. Tengernyi kérdés kavargott a fejemben. Hogyan lehet érhálózata egy táskának? Miért pont engem választott ki? Mi a fene történik velem? Közben az orvos azt mondta – aki nem tűnt túlságosan meglepettnek –, hogy konzultálnia kell a továbbiakról, de valószínűleg az amputáció lesz a végső megoldás. A sírás kerülgetett, miután kilépett a doki a teremből. Egyedül maradtam a problémámmal.

 Nem vártam meg míg visszaér az orvos. Egyszerűen leléptem a kórházból. Visszautaztam az üzlethez, hátha segítenek rajtam. Néztem nagyokat, mikor egy gyorsbüfé volt a helyén. Kétszer is megnéztem az utcát, de jó helyen voltam. Vakartam a fejemet, miközben éreztem az őrületet elhatalmasodni. Ekkor egy félkarú koldust pillantottam meg, amint befelé tekintett a büfé üvegablakán. Mintha magamat láttam volna: tíz évvel a műtét után. Iszonyodtam az amputáció gondolatától.

 Váratlanul mozgolódni kezdett a táskám a szürke kabátom alatt. Eddig még nem csinált ilyet. Hallottam, amint elhúzódik a rejtett cipzár. Óvatosan belenéztem, de nem hittem a szememnek. Egy köteg húszezres lapult az oldalzsebben. Kivettem a helyéről, majd gyorsan visszatettem. Körbe néztem, hogy kinek tűnt fel, de csak a koldus nézett rám kikerekedett szemekkel. Belém nyilallt a felismerés. Mondhatni megértettem a helyemet a világban. Sokan bolondnak tartottak az ismerőseim közül. Lehet, hogy igazuk volt, de a tetteimért én voltam a felelős, mint ahogy abban a pillanatban. Újra kivettem a pénzköteget és átnyújtottam a koldusnak. Sose felejtem el azt a hálás tekintetet. Életet mentettem. Ekkor a koldus arcán könnycseppek jelentek meg, de nem az örömtől. Elmondta, hogy neki is ilyen táskája volt pár éve, viszont az orvos tanácsára az amputáció mellett döntött. Élete legnagyobb hibáját követte el. Megköszönte a pénzt és elballagott. Percekig álltam a csodálkozástól. Majd feldobtam a kabátomat a vállamra, és büszkén elindultam hazafelé a táskámmal.

 Azóta másként tekintek a világra. Nem élek fényűző életet. Megmaradtam egyszeri embernek, de ahol tudok, ott segítek – persze névtelenül – a mai napig. A boldogságomat pedig a családomból merítem, akik elfogadták, hogy a családfő kicsit más, mint a többi ember..

A bejegyzés trackback címe:

https://novellagyujtemenyek.blog.hu/api/trackback/id/tr8415475946

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása