Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Horror/SciFi/Thriller/Fantasy Novellák

Én és a táskám

2020. február 15. - SzaGe

 Tegnap vettem egy barna bőrtáskát. Az idős eladónő szerint jól választottam. Azt mondta, hogy illik az egyéniségemhez. Mármint, hogy Én? Egyéniséggel megáldva? Micsoda mézes-mázos figyelmesség! Felettébb örültem a kedves szavaknak, hiszen éppen a negyvenedik születésnapomat ünnepeltem. Életemet a szingliség boldog-keserű állapotában töltöttem, így ritkán kaptam bókokat. Jólesett na!

 Alig vártam, hogy hazaérjek az új szerzeményemmel. Először csak nézegettem, forgattam a kezemben. Sötétbarna színével, bőrre emlékeztető puhaságával, oldalán egy rejtett cipzárral, és az ezüstös fényű csatjával teljesen megbolondított. Magam sem tudom mikor örültem ennyire valaminek. A néhai gyerekkoromra emlékeztetett ez az érzés.

 Végül belenyúltam a táska belsejébe. Némi nedvességet éreztem az oldalfalához érve. Ekkor hatalmas fordulópont következett be az életemben. A táska könyékig bekapta a jobb kezemet. Gondolhatjátok, hogy megijedtem! Próbáltam leszedni róla, de nem sikerült. Teljesen kétségbeestem. A konyhába szaladtam, majd kivettem a csontozó kést a fiókból. Elkezdtem felvágni az oldalát, ám elviselhetetlen fájdalmat éreztem. Mintha a saját húsomba vágtam volna a hideg pengét. Szomorúan vettem tudomásul, hogy a táskát egyedül nem tudom eltávolítani.

 Még aznap délután leszaladtam a háziorvosomhoz. Mikor elmeséltem a történetemet, aránylag furcsán nézett rám. Mondjuk erre minden oka megvolt, hiszen inkább tűntem egy bolondnak, mintsem épeszűnek. Nézegette egy darabig, majd azt ajánlotta, hogy próbálkozzak a városi kórházban.

 Mivel vezetni nem igazán tudtam, így rákényszerültem a tömegközlekedésre. A szürke nagykabátomat tekertem a táskára, hogy ne legyen feltűnő. Jobb ötletem nem akadt. Így is megnéztek a buszon, hiszen nyár közepe volt. Mindenkiről szakadt a víz, én meg nagykabáttal a kezemben ücsörögtem.

 Végre beértem a kórházba. A recepcióról egyenesen felküldtek az emeletre. Két óra várakozás után kijött egy orvos. Pontosabban egy sebész. Ő is nézegette, majd lefektetett egy ágyra és ultrahangos vizsgálatnak vetette alá a bekebelezett karomat. Fél perc után közölte, hogy összefonódott az érhálózatom a táskáéval. Magyarán szólva: eggyé váltam vele. Tengernyi kérdés kavargott a fejemben. Hogyan lehet érhálózata egy táskának? Miért pont engem választott ki? Mi a fene történik velem? Közben az orvos azt mondta – aki nem tűnt túlságosan meglepettnek –, hogy konzultálnia kell a továbbiakról, de valószínűleg az amputáció lesz a végső megoldás. A sírás kerülgetett, miután kilépett a doki a teremből. Egyedül maradtam a problémámmal.

 Nem vártam meg míg visszaér az orvos. Egyszerűen leléptem a kórházból. Visszautaztam az üzlethez, hátha segítenek rajtam. Néztem nagyokat, mikor egy gyorsbüfé volt a helyén. Kétszer is megnéztem az utcát, de jó helyen voltam. Vakartam a fejemet, miközben éreztem az őrületet elhatalmasodni. Ekkor egy félkarú koldust pillantottam meg, amint befelé tekintett a büfé üvegablakán. Mintha magamat láttam volna: tíz évvel a műtét után. Iszonyodtam az amputáció gondolatától.

 Váratlanul mozgolódni kezdett a táskám a szürke kabátom alatt. Eddig még nem csinált ilyet. Hallottam, amint elhúzódik a rejtett cipzár. Óvatosan belenéztem, de nem hittem a szememnek. Egy köteg húszezres lapult az oldalzsebben. Kivettem a helyéről, majd gyorsan visszatettem. Körbe néztem, hogy kinek tűnt fel, de csak a koldus nézett rám kikerekedett szemekkel. Belém nyilallt a felismerés. Mondhatni megértettem a helyemet a világban. Sokan bolondnak tartottak az ismerőseim közül. Lehet, hogy igazuk volt, de a tetteimért én voltam a felelős, mint ahogy abban a pillanatban. Újra kivettem a pénzköteget és átnyújtottam a koldusnak. Sose felejtem el azt a hálás tekintetet. Életet mentettem. Ekkor a koldus arcán könnycseppek jelentek meg, de nem az örömtől. Elmondta, hogy neki is ilyen táskája volt pár éve, viszont az orvos tanácsára az amputáció mellett döntött. Élete legnagyobb hibáját követte el. Megköszönte a pénzt és elballagott. Percekig álltam a csodálkozástól. Majd feldobtam a kabátomat a vállamra, és büszkén elindultam hazafelé a táskámmal.

 Azóta másként tekintek a világra. Nem élek fényűző életet. Megmaradtam egyszeri embernek, de ahol tudok, ott segítek – persze névtelenül – a mai napig. A boldogságomat pedig a családomból merítem, akik elfogadták, hogy a családfő kicsit más, mint a többi ember..

Hangok

                                                 

 

 Alfonz hullafáradtan ért haza a hosszantartó műszakból. Már a tizedik emeletre is vánszorogva érkezett, mert a lift hónapok óta nem üzemelt. Megváltásnak érezte az utolsó tíz lépcsőfok megmászását. Megvacsorázott, majd altató gyanánt nyomkodta a televízió távkapcsolóját. Szeme lassan lecsukódott, miközben félig elfeküdt kedvenc foteljában.

­­– Helló Alfonz! Mi a nagy helyzet? – szólította meg egy halk hang.

– Ki az? – tért magához pillanatok alatt az elpilledt férfi.

– Csak én: a lelkiismereted!

 Alfonz riadtan nézett körbe a szobában, de minden a megszokott helyén volt. A televízióban éppen egy gyógyszer reklám ment. A világítós falióra este kilencet mutatott.

– Hiába keresel haver! Bent vagyok a fejedben!

– Biztos csak álmodom.

– Nem, nem, nem álmodsz! Akarsz beszélgetni velem?

– Nem, nem, nem akarok dumálni magammal! Hulla vagyok. Inkább maradj csendben! Jobban járunk mindketten.

– Azt nem, nem, nem lehet! Csináljunk valamit! Mondjuk ugorjunk le csajozni a parkba. A sok szőke, illatozó cicababa birodalmába. Biztosan akadna halacska a horgodra!

– A parkba? Megvesztél? Tele van strihelő némberekkel! Nem fogok ilyenért fizetni egy petákot se!

– Ugyan már! Mitől félsz? Nem fognak megharapni, ha érted mire gondolok! – nevetett a lelkiismeret. – De tudod mit? Majd én állom a számlát!

– Te csak ne rendezkedjél a bankjegyeim között! Ahhoz semmi közöd! Lépj olajra, mert aludni akarok!

– Hát jó. De legalább egy felnőtt filmet pattintsál be úgy, mint tegnap. A babaolajat meg a szekrényben találod a szokott helyen. Indulhat a lazulás?

– Te leskelődsz utánam? Tűnj el végre!

– Leskelődök? Furcsa, hogy ezt mondod. Jól van, nyertél! A sarokból figyeltelek tegnap, miközben játszottál, amivel egyidős vagy – kuncogott ismét a hang. – Azt a torzuló fejet nem  lehet elfelejteni! Vicsorítottál, mint egy tacskó kutyus, akinek elvették a gumicsontját.

 Alfonz felugrott a fotelből és a konyhába indult. Kinyitotta a hűtő ajtaját, majd némi keresgélés után elővett egy sört. Kibontotta és a szájához emelte.

– Ez az! Adj a májadnak! Viszont nekem is hagyhatnál, mert porzik a vesém! Hát így szoktál le az alkoholról? Esetleg kisüstit nem húzol le mellé?  Kizárólag a hatás kedvéért!

– Leszoktam már évek óta, de mindig tartok itthon pár üveggel, ha esetleg vendégek állítanak be ­– magyarázkodott Alfonz.

– Akkor ez egy ideális alkalom! Majd én leszek a vendéged. Fenékig haver!

Alfonz alaposan meghúzta az üveg tartalmát.

– Pfúj! Megsavanyodott ez a vacak! Pedig pár hete vettem – közben megvizsgálta a lejárati dátumot. – Jövőre jár le a szavatossága. Biztos megsütötte a nap, vagy ilyesmi.

– Nekem más a gyanúm. Szerintem közeleg a rothadás. Lassan felemészti az életed. Mi fogsz tenni, ha ideér?

– Miféle rothadás? Miről zagyválsz itt nekem?

– Menjünk be a fürdőszobába, és megmutatom!

 Alfonz megtorpant egy pillanatra a fürdőszoba ajtaja előtt. Kezét a kilincsre tette, de már érezte az átható penész szagát. Benyitott, felkapcsolta a villanyt, de nem akart hinni a szemének. Hatalmas, fekete penész foltok csúfították körbe a falat. Ragacsos mocsok borította a csempéket, és a kád tele volt zöldes, poshadt vízzel.

– Na? Mit szólsz haver? – kérdezte a lelkiismerete.

– Ezt nem értem. Pár hete takarítottam ki. Tegnap még fürödtem a kádban. Te jóságos ég!

– Khmm, khmm, pár hete? Inkább pár éve! Hát így néz ki egy higiénikus fürdőszoba? Figyelj ide! Ülj bele a kádba, és öleld magadhoz a kenyérpirítódat. Persze előtte dugd be a konnektorba. Úgy érdekesebb.

–Hová gondolsz te nyamvadék hang? Dehogy leszek öngyilkos! Ez az egész illúzió, egy rohadt hallucináció!  Te sem vagy valódi! - fakadt ki Alfonz.

– Talán igazad van, talán nem. Mit számít, hogy én ki vagyok? A lényeg, hogy te ki vagy! Rothadó királyfi az üszkösödő trónon, vagy egy félénk pornóimádó, aki nem hajlandó fizetni az örömökért? Ugyan már. Tenger vagy, hogy háborogsz? Én meg a világító tornyod? Inkább menjünk vissza a nappaliba!

 Alfonz szó nélkül visszaballagott, de ismét elakadt a lélegzete. A kedvenc foteljén méretes patkányok hemzsegtek, miközben a televíziója darabokban hevert az ütött-kopott szőnyeg közepén. Szétfoszlott függönyök lengedeztek a félig nyitott ablaknál, és halott kisállatok bűzölögtek szerteszét. Fertelmes dögszag itatta át a szoba levegőjét. Alfonz gyomrából feltört a megsavanyodott sör. Kezét a szája elé tette, de késő volt. A szürkés hányadék kifolyt az ujjai közül. A patkányok egyre hangosabban cincogtak.

– Ehhez mit szólsz haver? Ne félj, hiszen patkányeledelnek lenni nem olyan rossz. Az elején csak kóstolgatnak, gyengéden harapdálnak, majd egyre falánkabbak. Végül teljesen belerágják magukat az áldozatba. Hékás! Eszembe jutott egy versike erről: Itt seb, ott seb, megevett a rosseb! Búbánatnak katonája, leszel te patkányok lakomája! – jóízűen felnevetett a hang.

– Mit akarsz tőlem? Miért nem tűnsz el csak úgy? – vonta kérdőre Alfonz a lelkiismeretét.

– Ó, ez nem ilyen egyszerű barátom. Mennék én hidd el, de van valamid, ami kell nekem. Ám mielőtt komolyra fordítom a szót: vánszorogjunk ki az erkélyre. Mutatok ezt-azt. Hess, patkányok, hess!

 A szürke rágcsálók leugrottak a fotelről, és eltűntek a szoba félhomályában. Az erkélyajtó a nappaliból nyílt. Alfonz átvergődött a tetemeken, majd óvatosan kinyitotta. Rémületes látvány fogadta. Mintha atombomba sepert volna végig a városon. Leomlott panelházak, porfelhőbe bújt horizont, és fojtogató levegő sokkolta a férfit. Kezét a tarkójára tette és a pánik elborította az elméjét. Tekintetét balra fordította, ahol a szomszédos erkélyen egy gennyes fekélyekkel teli, félmeztelen nő dülöngélt előre-hátra. Közben halkan morgott és szuszogott.

– Azt nézd! Micsoda idomok, micsoda lökhárítók, micsoda fényezés! Ez a nő megéri a pénzét, nekem elhiheted – kommentálta a hang a látottakat. Ám a nő áthajolt a korláton és a mélybe zuhant. – Mélységesen sajnálom hölgyem! Magácska mégsem volt angyal, hogy repülni tudjon.

Ekkor egy halvány fénypászma jelent meg Alfonz előtt a levegőben. Tengernyi apró porszem csillogott a fénysugár útjában. Végül egy halk női hang szólalt meg emberünk fejében.

– Alfonz! Az igazi lelkiismereted vagyok. Ne hallgass a nagy megtévesztőre! Minden szava hazugság, miközben megcsalja a szemedet a bűvésztrükkjeivel. Kapaszkodj belém és elviszlek erről a vesztőhelyről!

– Na, már csak te kellettél ide! – mérgelődött a férfi hang. – Ez az én játékosom, ez az én játékom, és ez az én játszóterem. Semmi keresnivalód nincs itt angyalom!

– Ezt Alfonz döntse el, ne Te. Övé a döntés joga, amúgy elég messzire mentél a kisded játékaiddal. Lehet, hogy lúzer a srác, de nem érdemli meg a rothadást. A központ döntést hozott: tüstént távoznod kell! – parancsolt rá a női hang.

– Elég, elég! Hagyjátok abba mindketten! Takarodjatok ki a fejemből. Vissza akarom kapni az életemet azonnal! – de feleletet nem kapott. Síri csend lett az elméjében. A fénysugár eltűnt, majd minden visszaállt az eredeti kinézetébe. Alfonz megkeseredetten visszaballagott a nappaliba, és leült a foteljába. Próbálta feldolgozni a történteket. Ekkor megszólalt a csengője. Előre ment és kinyitotta a bejárati ajtót.

– Szia! Marika vagyok a szomszédból. Kiáltozást hallottam az erkélyről és gondoltam átjövök megkérdezni, hogy mi lehet a baj. Minden rendben? – kérdezte a csinos, vékony nő. Kezében egy tálca zserbót tartott.

– Neked szólalt már meg a lelkiismereted Marika? Amúgy Alfonz vagyok. Örvendek a szerencsének.

– Érdekes kérdés, de azt hiszem: igen. Sokszor beszélnek hozzám a hangok. Miért kérdezed?

– Ha befáradsz, akkor elmesélek egy történetet erről – invitálta Alfonz, miután összeszedte a bátorságát.

– Örömmel! Úgyis unalmasan telt az estém. Meg maradt némi süteményem is. Remélem szereted a zserbót! A nagymamámtól örököltem a receptet.

 

 Alfonz komoly férfivá érett azon az estén, és megtanulta az rothadás leckéjét.

Az öreg

                                                           

 

 Sándor bácsi eltávozott az élők sorából, viszont az utolsó napokban se vesztette el fiatalos lendületét, és a humorát. Megállt a szíve, de nem érte váratlanul. Régóta tudta, hogy vacakol a ketyegője. Készülgetett is rá - már amennyire fel lehet készülni az efféle dolgokra -, miközben roppant hálás volt, amiért nagyszerű barátokra lelt az öregek otthonában, ahová három éve költözött be.  

 Különösen Aranka nővért kedvelte a személyzetből, aki éjszakai szolgálatot vállalt a hétvégéken. A nagyvárosi kórházban nem fizették meg rendesen, így mellékállásban szabadidejét az otthonban töltötte. De nem igazán bánta, hiszen kedvelte és tisztelte az időseket. Sándor bácsit különösen csípte, mert az édesapjára emlékeztette, bár ezt soha nem mondta el neki.

 Sándor bácsi kilépett a szobájából. Kopottas bőrpapucsának jellegzetes csoszogását becsukott szemmel is megismerte volna Aranka, aki az íróasztala mögül figyelte az öregembert. Kezében egy könyvféleséget szorongatott, miközben cammogott a járólapos folyosón. Végül odaért a nővérhez.

- Jó estét Aranka!

- Jó estét Sándor bácsi! Mi járatban, így éjfél után tíz perccel? Jól érzi magát?

- Minden rendben, bár eléggé fáradtnak érzem magam, de ezt már úgyis tudja - közben leült az asztalhoz. A régimódi, bőrkötésű könyvet letette maga elé. Aranka rápillantott, de se írót, se címet nem látott a fedelén.

- Micsoda könyve van magának! Aztán a szerelemről szól? – kuncogott halkan, de az öregnek a szeme se rebbent a nővér viccelődésére.

- A szerelemről? Lógó bőrdíszművel a lábam között? Paradicsomkaróval se lehetne már szóra bírni! - nevette el a végét az öreg. – Szerelem, szerelem: te férfit romba döntő érzelem. Ki tudja, talán ilyen dolgok is vannak ebben a könyvben. Sose tudhatjuk, míg bele nem olvasunk, ugye?  Viszont engedje meg, hogy megkérdezzem: hisz ön a csodákban?

- Jó kérdés. Vannak csodák, de még nem találkoztam vele. Illetve talán egyszer.

- Ne csigázzon Aranka! Mi volt az?

- Pár éve a kórház bejáratánál álldogáltam a zebra előtt. Siettem haza, mert fárasztó műszakom volt. Zöldre váltott a lámpa, de felkiáltott bennem valamiféle hang, hogy ne lépjek az útra. Ekkor egy autó robogott el előttem. Pont elcsapott volna. Gondolom részeg lehetett, vagy ilyesmi, hiszen nem szoktak a kórház közelében száguldani. Kivéve talán a mentőautót. Képzelheti, hogy megijedtem! Majd kiugrott a szívem a helyéről! Azt hiszem a védelmező angyalom súgott aznap a fülembe. Ennyi. Szerintem ez egy csoda.

- Valóban az – helyeselt Sándor bácsi.

- Magának biztosan jobb története van a csodára, mint nekem! Szívesen meghallgatom, de csak halkan, nehogy meghallják a többiek.

- Tudja Aranka, kevés emberrel beszélgettem mostanában komoly dolgokról. Inkább csak viccelődöm, meg az időjárásról csevegek.  Ám ez egy álca, egy maszk a ráncos arcomon. Hogy is mondják, ha az ember a farcbúkon leír valamit?

- Fészbúk Sanyi bácsi, és megoszt valamit. Így mondják helyesen, ha erre gondolt – javította ki Aranka.

- Szóval megosztanék magával valamit, de ígérje meg, hogy közöttünk marad!

 Aranka furcsállotta az öreg kérését. Szeretett beszélgetni az otthon lakóival, de nem akart magánügyeikbe belekeveredni. Időnként tartott tőle, hogy gyóntató papnak használják, és többet fog tudni, mint amit kellene. Most viszont érdekelte az asztalnál ücsörgő öreg „megosztása”.

-Megígérem!

Sándor bácsi vett egy nagy levegőt, majd sóhajtott. Látszódott rajta, hogy emlékei a felszínre törtek. Ráncos arca komorrá lett, miközben felnézett az asztalról Aranka szemébe. Végül megszólalt:

- Emlékszem a háborúra: borzalmas volt. Az a Princip gyerek megcsinálta a bajt. A településünkről mindenkit besoroztak. Mindenkit, aki férfi volt. Még a serdülőkért is eljöttek. Az anyák vérfagyasztó jajveszékelése közben vitték el a fiatalokat. Nem volt választásunk. Egy vőlegényt tettek mellém azon a napon. Csuklóján egy piros szalaggal, amit a mennyasszonya kötött fel. A szemében mélységes félelem tükröződött. Aztán Franz Conrad vezérkari főnök parancsára megindultunk az oroszok ellen, és pár napos kiképzés után a csatatéren találtuk magunkat. Rettegtünk a túlerő miatt és hullottunk, mint a legyek. Az egyik ütközetnél két helyen megsebesültem.  Rengeteg vért vesztettem, de életben maradtam. Még most is fáj a helye – Sándor bácsi felhúzta a pólóját. A jobb oldalán két hosszú heg húzódott a bordái vonalában.

- Jó ég! – csodálkozott Aranka.

- Igen, pontosan ezt kiabáltam, mikor belém hasítottak a lövedékek. De valahogy kikecmeregtem arról a rohadt vérmezőről. Olyan gyorsan történt minden. Elájultam egy időre. Mikor magamhoz tértem, azt hittem a mennyországban vagyok.

- Hát – szakította félbe a nővér –, ott nem lehetett, hiszen itt ül velem szemben!

- Látom, vág az esze! – mosolyodott el ismét az öreg. – Szóval három anyaszült meztelen nő rohangált a fák között. Mintha ikrek lettek volna, de nem láttam rendesen az arcukat. Nevetgéltek, miközben ide-oda bujkáltak a hatalmas tölgyfák takarásában. „Ilyen lehet a mennyország kapuja!” – gondoltam magamban, de a sérüléseim lüktetése visszarántott a valóságba. Biztosra vettem, hogy az utam hamarosan véget ér. Ekkor az egyikük közelebb jött, majd leguggolt mellém. Fehéren ragyogott a bőre, mint valami angyalnak.  Tenyerével megérintette a sebeimet, és megcsókolta a homlokomat. Ajka forró volt, mint az izzó parázs. Éreztem recsegni a bordáimat, ahogyan belenyúlt a húsomba és kivette a golyókat. De a sors iróniája, hogy ismét elfeketedett a világ körülöttem. Meg se köszönhettem neki. Az életben maradt bajtársaim keltettek fel, de kinevettek mikor elmeséltem nekik, hogy mit láttam.  A két vágás az oldalamon gyorsan begyógyult. Azóta öt év alatt öregedek annyit, mint más egyetlen év alatt  – az öreg felemelte a kezét a magasba. - Maga szerint így néz ki százötven évesen az ember?

Aranka összevonta a szemöldökét, miközben emészteni próbálta a hallottakat.

- Na várjon Sándor bácsi! Maga melyik háborúról beszél? Gavrilo Principre emlékszem, de az az első világháború idején volt. Több, mint száz éve történt!

- A negyvennegyedik életévemet tapostam akkoriban. Azon a véres délutánon volt a második születésnapom. Így könyveltem el magamban - mutatott a hegeire Sándor bácsi.

-  Maga százötven éves?

- Igen, valahogy úgy.

- Ezt nehezen tudom elhinni! Ugye csak ugrat? Eléggé késő van a tréfához!

 Az öreg óvatosan kipattintotta a könyv csatját, majd kinyitotta. Lapozott benne pár oldalt és Aranka felé fordította. A nővér ekkor látta, hogy a könyv valójában egy fényképalbum. Két megsárgult, fekete-fehér fotót látott beragasztva az oldalon. Mindkettőn katonák voltak vastag zubbonyban, szuronyos puskákkal a kezükben. Az arcokat, viszont jól ki lehetett venni. Sándor bácsi rámutatott két alakra.

-  Jól állt rajtam a katonai hacuka, nemde? Az első csatám előtt készültek a képek. Mindenki meghalt aznap, engem kivéve - Aranka közelebb hajolt a képekhez, de nem akart hinni a szemének.

- Lehetetlen! Kizárt, hogy azóta életben legyen. Ember nem él ennyi ideig, még ha tökéletes genetikája van, akkor se!

 Sándor bácsi kérdően nézett a nővérre. Ismét sóhajtott egy hatalmasat és folytatta.

- Ha a szemének nem hisz, akkor higgyen a szívének! Történt velem valami, mert különleges ajándékot kaptam a gyógyulásom mellé. Úgy gondolom, hogy egy nimfa látogatott meg. Ha ő nincs, akkor már alulról szagolnám az ibolyát. Volt egy film harminc évvel ezelőtt a mozikban, de lehet több; a fene se emlékszik rá pontosan. Szóval az a francia ficsúr játszott benne, akinek mintha meghúzták volna hátrafelé az ábrázatát. Halhatatlan volt, és lefejezgette a többieket valami díjért.

- Szerintem az a Hegylakó volt: Christopher Lambert-el. Az egyik kedvenc filmem, bár már ezer éve nem láttam - egészítette ki Aranka. 

- Az az! Én is efféle vagyok, de nem fejezek le senkit, és nem tudok róla, hogy többen lennénk. Öregszem, de nagyon lassan és betegeskedem is, mint a többi ember. Kész csoda, hogy nem lettem  rákos, vagy ilyesmi. Talán tényleg jó lett a genetikám a nimfa csókjától - mosolygott az öreg  saját humorán.

- Tételezzük fel, hogy elhiszem, amit mond, és valódiak a fotók. Mégis hogyan tengődött el idáig? Hogyan őrizte meg a hosszú élete titkát?

-  Némi szerencse, no és a pénz. Ezek nagyszerű barátok. Velük mindent el lehetett intézni, akárcsak a mai világban. A személyazonosságot régen nehéz volt lenyomozni. Hetekbe, sőt, hónapokba tellett, mire utána jártak a nyomozók. Nem voltak szuperszámítógépek, mint manapság. Amúgy kishalacska voltam a Kárpát-medence hatalmas tavában, ezért magasról ejtettek rám. Mit érdekelte őket egy kóborló bohóc. Tudja Aranka: túléltem a második világháborút is. A hatóságok nem hitték el a koromat. Azt állították, hogy csaló vagyok, ezért ultimátumot kaptam: vagy a börtön, vagy a háború. Kész csoda, hogy nem lőttek agyon. Sok bajtársam veszett oda abban az időben. Legtöbbjük dobozban került haza, ha érti mire gondolok. De nem ezek voltak a legfájóbb pillanatok. A Don-kanyari kínlódás után szovjet hadifogságban estem. „Hideg pokol” –  így neveztük a vörös ördögök árnyékát. Ötből csak egy hadifogoly élte túl, és került haza egyben, vagy csonkítva. Megint szerencsésnek éreztem magamat, hiszen a lesoványodáson kívül kutya bajom se volt. Hazaérkezésem után felvettem egy fiatal katonatársam személyazonosságát, aki mellettem halt meg a fogságban – könnyek szöktek az öreg szemébe, miközben elcsuklott a hangja.

A nővér is küszködött a sírással. Hihetetlen volt a történetet, de érezte, hogy igazat beszél. Szívesen átölelte volna, de nem akart „személyeskedni”, mert az állásába is kerülhet.  

- Hány éves volt akkor? – kérdezte végül Aranka.

- Hetvenkilenc, de külsőleg, akár egy középkorú. Hihetőbb volt harmincnak kiadni magamat: negyvenes külsővel. Így senki se fogott gyanút. Szabó Sándor lettem, aki a mai napig vagyok. Előző életem emlékeit bezártam a múltam időkapszulájába. Összegyűjtöttem minden fotót, amit rólam készítettek az elmúlt évszázadokban – közben rátette a kezét az asztalon heverő albumra.

- Na és a családja? Feleség, gyerekek, unokák?

- Rátapintott a lényegre, amiért itt vagyok. Lenne egy kérésem, de mielőtt elmondanám: meg kell értenie valamit.  Négy feleségem volt, akiket eltemettem életem során. Próbáltam a fájdalmaimat velük együtt elhantolni, de nem igazán ment. A szeretet nem olyan dolog, amit csak úgy el lehet ásni, vagy felejteni. Négy fiam, és egy lányom született. Ebből három fiú a világháborúk martaléka lett, a negyediket pedig az ötvenhatos forradalom emésztette fel. Lelőtték őket, mint a kutyákat. Megszakadt a vérvonalam. Életem legnagyobb részét felőrölte a gyász. Három emberöltőnyi terhet cipelek a szívemen. Ha ezt előre tudom, akkor inkább a halált választom a tölgyesben, és nem a Nimfa érintését.  

- Mi történt a lányával? – szakította félbe Aranka könnyáztatta szemmel.

-  Életben van. Még nem vették el tőlem, de összevesztem vele pár éve. Ráadásul meddő szegény. Szerettem volna neki elmondani a titkomat, de eszelősnek nevezett. „Bolond vénember, aki meggyalázza az anyja emlékét!” - ezt mondta. Ekkor láttam utoljára – az öreg szomorúan lehajtotta fejét, mialatt kezét ökölbe szorította.

- Akkor hát ne lacafacázzon! Hívja fel telefonon! – tanácsolta a nővér.

- Késő Aranka. Érzem az utolsó órám közeledtét. Nemsokára meghalok. Vigye el az albumot a lányomnak! Beleírtam a címét az utolsó lapba. Maga rendes nő! Tegye meg, amit ez a vén szivar utoljára kíván! Kérem!

 Aranka lefagyott a döbbenettől. Köpni-nyelni se tudott. Sándor bácsi ezalatt visszaindult a folyosó félhomályába. Lefeküdt az ágyába, végig simította a paplanját, és lehunyta a szemét. A nővér pár perc után felvette az albumot és belenézett. Remegő kezekkel lapozgatta. Szinte mindegyiken szerepelt az öreg. Az utolsó lapon egy mostani kép díszelgett róla: „Bocsáss meg Erzsike!” felirattal az alján. Aranka felállt a székéből, majd az öreg szobájához sietett, de elkésett.

Két nap múlva rendkívüli szabadságot vett ki. Teljesíteni akarta Sándor bácsi végakaratát. Egész úton a hihetetlen története járt a fejében, aminek akaratlanul a részese lett. Legalább is a lezárásának. Két napja szentül hitte, hogy a nimfák csak a képzelet szülöttei.  Elbizonytalanodott az anyagi világ hitében. Gondolataiban összemosódott a történelem. Csodának és egyben kínszenvedésnek érezte az öreg életútját. Megérkezett Erzsikéhez.  

 Becsöngetett a díszes, fehér bejárati ajtón. Fél perc után kinyitotta egy idős, fekete ruhás nő.

- Csókolom! Erzsikét keresem! – köszönt rá illedelmesen Aranka.

- Üdvözlöm! Én lennék az. Miben segíthetek?

- Az apja üzenetét szeretném átadni, illetve az utolsó ajándékát – közben átadta az albumot.

- Az apámét? Honnan ismeri? Találkozott vele? Hol van most? – tette fel a kérdéseket az idős asszony.

- Sajnálom! Az Édesapja meghalt két napja egy otthonban, ahol dolgozom. Én voltam az utolsó beszélgető partnere.

- Nee! Ne így apám! Könyörgöm az égieknek! Haraggal váltunk el! Nem teheted ezt velem! – roskadt magába az asszony, és becsukta az ajtót Aranka előtt. Még hallgatózott pár percig, de csak Erzsike keserves zokogását hallotta kiszűrődni a házból.  Elindult a kocsija felé. Éppen beszállt volna, mikor ismét kinyílt az ajtó.

- Elmondta, ugye? Elmesélte az életét? – kiáltotta Arankának.

- Igen.

- És hisz neki? Elhiszi mindazt, amit mondott?

 Aranka pár pillanatig habozott a válasszal, végül megszólalt:

- Vannak még csodák! Most már biztosan tudom!

A mountegut-i jelentés

 

 1989 májusában egy bizarr eset rázta meg a hatóságokat. Az ügyet harminc évre titkosították. A titkosítás elévülése után véletlenül kikerült az anyag egy újságíróhoz. Az adminisztrációs hibára hamar fény derült, és visszakérték az aktát, de az újságírónak volt ideje alaposan átolvasni. Sokkolta a jelentés tartalma. Úgy döntött, hogy felteszi név nélkül, saját szavaival a világhálóra.

Helyszín: Louisiana, Mountegut (Amerikai Egyesült Államok)

Idő: 1989.05.15.

  Clarice, az édesanya éppen ruhát teregetett, mialatt gyerekei a hátsó kertben fogócskáztak. Linda és Debra hangosan nevetgélt és jókedvűen sikítozott a kergetőzés közben. Pár perc elteltével, viszont csend lett. Clarice gyanakodni kezdett, majd félbehagyta házimunkáját és hátra sétált. Lányait sehol se találta. Attól tartott, hogy a tiltás ellenére kiszöktek a közeli ingoványra, ami a hosszan tartó esőzések miatt életveszélyes volt. Fél óra kétségbeesett keresés után zokogva hívta fel Adamot, aki a helyi faüzemben dolgozott - az egyetlen normális munkahely volt a környéken -. Férje, miután értesült a történtekről: azonnal hazasietett, majd a keresésükre indult. A hatóságot még nem akarták értesíteni, mert pár hónappal ezelőtt is nyomuk veszett, de kiderült, hogy csak a padláson bújócskáztak. Most viszont nem voltak ott.

  Adam késő este tért vissza, mégpedig sikertelenül. Ruhája szakadt volt és vérfoltokkal teli. Arcát, nyakát, és a karját hosszú sebek, horzsolások csúfították. Mintha valaki összevissza vagdosta volna egy késsel. Clarice kérdőre vonta, de férje válasz helyett bement a tyúkólba, és kihozta a legnagyobb kakast. Letette maga mellé a földre és rátérdelt. Övtáskájából elővette a kését, és egyetlen vágással elvágta a jószág torkát. Felemelte a vergődő szárnyast a feje fölé, és a vérét az arcára folyatta, miközben zagyvaságokat kiabált. Felesége halálra rémült ura tébolyától, majd előre futott az autójukhoz és magára zárta az ajtaját. Betette a slusszkulcsot a gyújtáskapcsolóba, amit férje mindig a napellenzőben hagyott. Hirtelen megjelent mellette Adam, és a szélvédőre passzírozta a leölt kakas tetemét. Clarice sikítva elhajtott a helyszínről, és egyenesen a közeli kisváros rendőrkapitányságára sietett.

  Houma kisvárosában aznap este Jonas seriff volt szolgálatban. Clarice szinte betörte a kapitányság ajtaját. Jonas már ekkor sejtette, hogy nagy a baj. Végig se hallgatta az asszonyt. Sebesen ellenőrizte a szolgálati fegyverét, mialatt elindult kifelé a nővel. Beültette a rendőrautója hátsó ülésére, majd elindultak visszafelé.

  Már messziről látták a lángoló házat. Jonas beszólt a központba erősítésért, és a tűzoltóságért. Ezután kipattant a kocsiból, elővette fegyverét, kibiztosította, de bizarr látvány tárult a szeme elé. Az égő háztól három méterre állt Adam: késsel a kezében. Egyenesen a seriffre nézett, aki felszólította, hogy feltett kezekkel jöjjön el a háztól. Ám a férfi nem válaszolt még a második felszólításra se. Jonas megpróbált közelebb menni, de a forróság elviselhetetlenül sütötte az arcát, és a ruházatát. Nem igazán értette, hogy Adam miképpen bírja megállni ezt a sugárzó hőt. Látszódott, hogy a feje már füstölög a ruházatával együtt. Ekkor az addig mozdulatlan férfi kiabálni kezdett és futni, mégpedig feléje. A seriff ráfogta pisztolyát és harmadszorra is felszólította, viszont Adam nem hátrált meg. Három lövés dördült el, de semmilyen hatással nem volt a megőrült emberre, pedig a golyók a mellkasába fúródtak. Adam kése, viszont a seriff szívébe. Clarice saját ujjait rágta félelmében a rendőrautó hátsó ülésén. Látta, amint férje lehajol Jonasért, majd a kezénél fogva behúzza a lángoló épületbe. Mindkettő férfi eltűnt a tűzben. Ekkor Clarice megpróbált kiszállni a kocsiból, de nem tudta kinyitni az ajtót. A pánik, és a sokk miatt elvesztette az eszméletét.

  Hetekbe tellett míg Clarice kihallgatható állapotba került. A New Orleans-i elmegyógyintézetbe szállították: megfigyelésre. A nyomozók nem találták hitelesnek a vallomását, mivel csak Jones seriff összeégett hulláját találták meg a leégett házban. Adamot, Lindát, és Debrát még hetekig keresték a mocsaras vidéken, és a környező településeken. Egy év után eredménytelenül lezárták a nyomozást.

  A mountegut-i jelentéshez három újságkivágás volt még csatolva. Az egyik Clarice halálát írta meg: egy évvel az incidens után. A cikk szerint felgyújtotta magát az elmegyógyintézetben. Az idegenkezűséget kizárták, de az öngyilkosság végrehajtásának kivitelezése nem tisztázott. Spontán emberi égést is említ a cikk, ami valószínűtlen, de mégis lehetséges magyarázattal szolgált.

  A másik két cikk pedig több mountegut-i lakosról tesz említést, akik - éveken keresztül - egy férfit láttak barangolni esténként az ingoványban. „Akár egy összeégett zombi!” – így nevezték a „jelenséget”. Azt is megerősítették a szemtanuk, hogy időnként két kislányt láttak futkosni a mocsári fák törzsei között. Egyes lakosok szerint Adam, és a gyermekei jártak vissza kísérteni. Félelem lett úrrá a helyieken. Sok jószágnak nyoma veszett, ráadásul a fatelepet is bezárták. Szinte mindenki elköltözött a környékről. Ennek eredményeképpen: húsz év alatt teljesen kihalt a település.

Hideg kávé

cup_of_coffee_wallpaper_yvt2-1728x800_c.jpeg 

 

  Kornél a vasárnap délutáni törzshelyén üldögélt a belváros szívében. Régóta járt a Szerencsés Vándor kávézóba. Imádta a noir berendezés hangulatát, és a helyiséget betöltő friss kávé illatát. Az üvegfalon keresztül észrevétlenül szemlélhette a nagyvárosi nyüzsgést. Viszont számára megállt az idő, míg a kávéját kortyolgatta. A koffein hatására tisztázódtak a gondolatai, terveket szövögetett a jövőre vonatkozóan, és vicces elméleteket gyártott az utcán gyalogló emberekről. Amihez éppen kedve támadt.

 

  Ám azon a délutánon nem jutott eszébe semmi különös. Bámészkodni se volt kedve. Unottan nyomogatta mobiltelefonját. Két napja nem kapott üzenetet. Próbálta nyugtázni magában, hogy talán elfoglaltak a barátai. A családos emberek már csak ilyenek. És bizony a gyereknevelés felemészti a hétvégéjüket. Meg úgy az életüket.

 

  Három asztallal odébb egy fiatal pár turbékolt. Kornél irigykedve nézte a telefonja mögül, ahogyan önfeledten beszélgettek. Látszott rajtuk, hogy kizárták a külvilágot. Mintha ők lennének az egyetlen pár a földön. Akárcsak Ádám és Éva a paradicsomban. Csak Kornél sziszegett magában, mint a kígyó a tiltott fára tekeredve. De a történet itt véget ért, mert a fiatalok távoztak pár perc után.

 

  Kornélt egyedüli vendég maradt a kávézóban.

 

- Szia Kornél! Bettina vagyok – szólította meg egy kedves női hang.

Kornél kikerekedett szemekkel bámult. Észre se vette mikor leült melléje Bettina. Túlságosan lekötötte a figyelmét az imént távozó szerelmes pár.

- Szólíthatsz Bettinek is. Azt jobban szeretem – folytatta a csinos, fekete hajú nő.

- Szia Betti. Ismerjük egymást?

- Nem. Még nem találkoztunk soha. Mármint élőben – vigyorgott Betti. - Hogy érzed magad ezen a vasárnap délutánon?

- Én viszont nem igazán ismerlek, de ha már így rákérdeztél – mosolygott vissza Kornél –, elvagyok, mint a befőtt. Amilyet a nagymamám készített annak idején.

- Sárgabarack, ha jól sejtem!

- Bezony! Még most is érzem édes zamatát a nyelvemen. Állandóan degeszre ettem magamat kölyökkoromban. Legutoljára évekkel ezelőtt voltam vidéken. Fogalmam sincs mi lehet a nagyiékkal. Mióta beköltöztem a nagyvárosba, azóta hanyagolom őket.

- Na igen. A nagyvárosi élet már csak ilyen. Beszippantja az embereket. Kit jobban, kit kevésbé.

- Ne is mondd! Most, hogy megemlítettem őket: hiányoznak. Szerintem jövőhétvégén leugrok hozzájuk – magyarázkodott Kornél.

- Biztos vagy te ebben? - vonta kérdőre Betti.

- Persze! Amit én egyszer a fejembe veszek, ha érted mire gondolok.

- Értem. Mégis egyedül ücsörögtél ezen a délutánon. Egy határozott férfinak van barátnője, nemde?

Kornél egyre jobban furcsállotta beszélgetőpartnere kérdéseit. Mégis megbízott benne. Mintha nem lennének titkai Betti előtt. „Vajon honnan ismerhet?” - tette fel magában a kérdést, majd folytatta a beszélgetést:

- Most ráéreztél a lényegre. Talán ezért szakított velem Erika két hete. Hiányzik belőlem a határozottság. Állítólag szeretik a nők, ha egy pasi tudja mit akar.

- Ha csak ezen múlna – kuncogott Betti.

- Most komolyan! Te hogyan látod?

- Nos, hogy őszinte legyek: nem számít én mit gondolok, de ha szükséges, akkor megfogalmazom.

- Kérlek!

- Ha az ember nagyon akar valamit, semmi se lehetetlen. De az ár, amit fizetünk a tetteinkért, néha túlmegy a józan ész határán.

- Furcsa, hogy ezeket mondod. Mintha bajban lennék, mégis nyugodt vagyok. Tudod, mint nyúl a hurokban – nevetett Kornél saját hasonlatán, majd belekortyolt a maradék kávéjába. Jéghideg volt. Zavarodottan visszatette a csészét az asztalra.

- Tudod – folytatta Betti - néha kell, hogy láss a szíveddel is. Erika biztosan nem látta a te szívedet, hiszen meg se mutattad neki. Ez bizalmatlanságot szült számára. Homokra meg nem lehet házat építeni. Azt gondolom, hogy ezért lépett le.

- Homokra házat? Ezt már hallottam – terelte a szót Kornél. - Mégpedig a templomban. Jó ég! Mennyit jártam oda. Képzeld: állandó helyem volt a hátsó sorban. Annyira örültem neki.

- Az a hely még most is megvan!

- Igazad lehet. Vajon mit szólnának, ha beállítanék újra, mint a tékozló fiú?

- Hát, sarut húznának a lábadra a büdi sportcipőd helyett – mindketten nevetésbe törtek ki

Betti válaszára.

- Jó a humorod! Kezdelek kedvelni.

- Akkor is kedvelnél, ha megtudnád rólam az igazat? Lehet csalódni fogsz.

- Kizárt. Különben miért jöttél ide? Pont hozzám. Egy határozatlan férfihoz - Kornél észrevette, hogy a kávéház személyzete eltűnt a pult mögül. Az addig nyüzsgő utcán egy lélek sem gyalogolt. Se járművek, se biciklisek, sőt, még a sarkon lévő közlekedési lámpa se működött.

A kávéház levegője hűlni kezdett körülötte.

- Van neked hited Kornél? Hiszel valamiben? Mondjuk Istenben? - fordította komolyabbra a szót Betti, miközben szemei besötétültek, arcvonása kicsontosodott, és kezéről a bőr lefonnyadt.

- Na most kezdek el félni tőled! Mi ez az egész?

- Mindenki ezt mondja, amikor meglát. Sikítoznak, kiabálnak. „ Még nincs itt az időm!” kántálják. Valaki viszont csendben várja az érkezésem. Méltósággal imádkozik és hite nem hagyja el. Az idő eljön mindenki számára. Hívhatod halálnak, bűn zsoldjának, fűbe harapásnak. Még mindig kedvelsz Kornél? Sajnálom, ha megijesztettelek.

A megszeppent férfi hirtelen felállt, és lenézett földre. Saját magát látta feküdni az asztal mellett. Élettelenül.

- Mi a fene? Meghaltam?

- Különben nem lennék itt! Fogd fel úgy, hogy csevegtél egy utolsót a Szerencsés Vándorban.

- Ez csak egy rossz álom! Valaki keltsen fel könyörgöm! - Kornél kétségbeesetten a fejéhez kapott.

- Az nem az én dolgom. Én csak viszlek. Az ítélkezés a fentiekre bízom - Betti megfogta csontos kezével Kornélét. - A sötétség lesz az új otthonod. Indulnunk kell!

 

 

Hidegvérrel

drunken_duck_soldier_silhouette.png

 

 

  A lenyugvó nap fénye narancssárga kontúrokat rajzolt a hegyoldalt betakaró ritkás erdőre. Az énekes madarak még egy utolsó, csicsergős körútra indultak a sötétedés előtt. Az őzek, viszont nyugodtan legelésztek, mit sem törődve a közelgő éjszakával. Az egyik suta az avarban fekvő mesterlövész mellett haladt el pár méterre, aki beleolvadt a környezetébe. Dózernek – mert így becézték bajtársai -, tíz év katonai szolgálat alatt volt ideje megtanulni a láthatatlanságot. Mondhatni hidegvérű gyilkost nevelt belőle Afganisztán, ám egy malőr miatt leszerelték. Most viszont hazai terepen hasalt, távol a háborús övezettől. Az alvilág - amibe belemerült hazatérése után - felbérelte egy drogbáró kilövésére. Tetszett neki az első megbízása, és az irdatlan mennyiségű fizetség ígérete.

 

  Dózer a drogbáró nyári rezidenciáját figyelte - hangtompítós fegyvere távcsövén keresztül-, ami a lejtős hegyoldal aljára épült. Egy magasabban elhelyezkedő tölgyfa takarásában rejtőzködött, amit napokkal a merénylet előtt kinézett a kedvező rálátás miatt. A rezidencia nagyobb téglaépület volt, hatalmas terasszal, sziklakerttel, golyóálló ablakokkal, dobermanokkal, és két nehézfiúval kiegészítve. Szinte lehetetlenség volt a közelébe férkőzni. De nem Dózernek, aki megtalálta a rést a pajzson. Ám összesen öt perc állt a rendelkezésére. Ugyanis a báró - elővigyázatosságból - ennyi ideig hagyta nyitva szobájának az ablakát. Mániákusan kedvelte a friss hegyi levegőt, miközben élvezte a kokain társaságát. Éppen az esti adagját készült felszívni az aranyból készült szipkájával, ami kiváló alkalmat szült Dózernek a ravasz meghúzására. Eközben a testőrök a teraszon sétálgattak. Kezüket szórakozásból, karmester módjára lengették a háttérben duruzsoló muzsika dallamára. Nem sejtették, hogy főnökük feje már a célkeresztben van. Ahogyan a báró se gondolta, hogy riválisai aláírták a halálos ítéletét.

 

  A lövedék csendben hasította a levegőt a fák törzsei között. A báró homlokába csapódott be, és a kisagyán keresztül távozott. Feje élettelenül koppant az üvegasztalon. A kifolydogáló vér eláztatta a zebra mintásra kihúzott kokain csíkokat. A testőrök megriadtak a tompa puffanásra. Fegyverüket kibiztosították, miközben a terasz korlátja mögé bújtak. Egy női sikoly is belehasított a rezidencia levegőjébe. Egy hosszú szőke hajú, vékony, félmeztelen nő jajveszékelt a holttest mellett. Dózer nem látta az arcát, de nem is érdekelte. Rosszkor volt, rossz helyen. A második lövés a nő hátába csapódott bele, aki azonnal összerogyott.

 

  Dózer elveszítette a kontrollt, ahogyan Afganisztánban is az utolsó bevetésénél. A likvidálandó célszemély éppen a pokolgépén dolgozott egy emeletes épület földszintjén. Ekkor Dózer lyukat lőtt a nyakába az ablakon keresztül. Viszont történt valami a belső nyugalmában, ami erősen jellemzi a profi lövészeket. Talán az évek óta tartó sivatagi őrület, talán a parancsalapú militáris életmód, talán a sátán lehelt csókot a fegyverére, de bekattant a mesterlövész. Leadott még egy lövést a detonátorba. Az időzítőn keletkezett zárlat működésbe hozta a pokolgépet. Harmincöt civilt temetett maga alá az összeomló épület. Nők, gyerekek, férfiak haltak meg azon a délutánon. Dózer rezzenéstelen arccal nézte végig a sárgás porfelhőbe burkolózó vesztőhelyet. Sírva ordibáló emberek rohantak ki a szomszédos házakból. Pánikszagú rémület lett úrrá a környéken. Dózer nem érzett bűntudatot, vagy megbánást. Ekkor megértette helyét a világban. Tömeggyilkossá vált. Felettesei azonnal leszerelték az incidens után, bár nem tudták bűnösségét bebizonyítani. A média „szerencsétlen balesetnek” titulálta az esetet.

 

  Fikarcnyi esélye se volt a két testőrnek. Hallották, amint a kutyák ugatnak, majd fájdalmasan nyüszítenek. Aztán néma csend. Az egyik őr, a díszes fakorláton keresztül kapta a lövést a tüdejébe. A másik ezután menekülni próbált, de a terasz ajtajáig se jutott el. Oldalába kapta a golyót, ami a szívében állt meg. Négy halott ember hevert a rezidenciában. A mesterlövész a munkát befejezettnek tekintette.

 

Másnap reggel Dózer a nappalijában ült mozdulatlanul, telefonjával a kezében. Elégedetten mosolygott, miközben a kijelzőt bámulta. Megbízói hívását várta. Arra nem számított, hogy volt felesége fogja először felhívni.

- Szia. Mit akarsz még tőlem? - kérdezte türelmetlenül. Ám felesége nem tudott válaszolni, mert elcsuklott a hangja a sírástól. Végül összeszedte magát.

- Meghalt! Megölték! Érted??

- Miről beszélsz mondd?

- A lányunkról bazd meg! Egy drogbáró kurvája lett, míg te távol voltál. Kinyírták őket hidegvérrel! - Dózer kiejtette a telefont a kezéből. A báró kurváját utoljára a célkeresztben látta...

 

Ördögűzés Klára üdvéért

713yelkmlfl_sy500.jpg

 

  Lukács atya benyitott Klára szobájába. Felkészült mindenre. Kisujjában volt az ördögűzés rutinja. Annyi éven át üldözte a sátán szolgáit. Annyi éven keresztül őszültek emiatt a hajszálai. Egyszerűen már belefáradt. Szeretett volna kiszállni. Klára az utolsó megbízatása volt, és mihamarabb túl akart esni rajta.

  Torzult arcú nő hevert kikötözve az ágyhoz. Rongyos és hányadéktól áztatott hálóruhája bűze betöltötte a szoba félhomályát. Fekete haja zsíros, izzadtságtól csomós fürtökben terült el a feje körül. Sápadt arcát sötét érhálózat csúfította. Vergődött, halott nyelveken beszélt, köpködött, megpróbált kiszabadulni. Kezeit görcsösen maga elé kapta mikor az atya benyitott, de a szíjak nem sokáig engedték.

  Egymásra nézett Isten szolgája, és a sátáné. Klára tágra nyílt szeméből sugárzott a kénköves gonoszság. Szétrepedezett szája mosolyogni kezdett. Sárgás fogai között a nyelve körbe-körbe járt. Lukács atya sokszor látta ezt a tekintetet, mégse bírta megszokni. Nem mutathatta ki, de legbelül félt. Nem az ördögtől, vagy a kísértéstől. A kudarc volt az, ami elkeserítette, hiszen nem volt mindig sikeres a tevékenykedése.

- Te pap! Igen, te ott a reverendában! Minek nyitogatod ennek a fiatal, hamvas lánynak az ajtaját? Ne is mond, akárcsak a koleszban töltött évek... ugye? - szólalt meg Klára rekedtes, torz hangon.

- Hallgass! - válaszolt Lukács atya, miközben kinyitotta a kezében szorongatott könyvet.

- Áá igen, Jucika népszerű volt. Te is élvezted a társaságát, akárcsak a szobatársaid! Hát ilyen egy papnövendék? Két evangélium között szórja a magjait? Szánalmas vagy csuhás! - nevetett Klára.

- Elég legyen pokol fattya!

- Oh igen, ezt mondta Jucus is, mikor hátulról beverted neki. Fájdalmat okoztál, de nem álltál le haver! Szartál rá! Közben meg Mózes égő csipkebokra járt az eszedben? - Lukács atya elővette a szentelt vizet. A fiola tartalmát rálocsolta Klára hálóruhájára. Idegbeteg rángatózásba kezdett a csontsoványra fogyott nő. Az atya imádkozni kezdett.

- Az Úr az én Pásztorom! Kérlek adj erőt a sötétség szolgájával szemben!

- Frászt! - szólt közbe a megszállott – Te szolgáltad a sötétséget pap! Te voltál, aki miatt Jucus elhagyta a katolikus iskolát! Lelökted a mélységbe. Erre is emlékszel?

- Hallgass! Hallgass démon! Megbűnhődtem érte és megbocsátott az Isten!

- Megbocsátott? - röhögött a Klárába bújt ördög. - És azt elmondta te Istened, hogy mi történt a szétkúrt hölgyikével? Vagy elmondjam én? - Klára Jucus hangján folytatta tovább – Lukács, te disznó! Miattad hagytam ott mindent, ami az egyházhoz kötött. Miért tetted? Megalázott kurvát csináltál belőlem, de egy heroinos aranylövés átsegített a halál küszöbén. Mindezt egy szutykos aluljáró klotyójában. Neked köszönhetem! Számomra te vagy az ördög!! - az atya tovább folytatta imáját, de elbizonytalanodott. Rég elfojtott emlékek törtek a felszínre. A Klárában lakó démon ismerte őt, ez bizonyossá vált. Ismerte a legsötétebb titkát, ám miután Jucus elhagyta a kollégiumot, nem tudta mi történt vele. Egészen mostanáig. Az elbizonytalanodás pedig rossz döntéshozó, ezt jól tudta. És ördög most erre épít. Ám ez a támadás egyben annak a jele, hogy talán fél a Klárát megszálló gonosz. Tovább folytatta a rítust.

  Fél perc múlva Klára kitekeredett testtel erőlködött, miközben maga alá vizelt. Remegett a szoba a berendezésekkel együtt. A kinyíló szekrényből ruhák szálltak ki, lidércként elsuhanva az atya előtt. A falra erősített, egész alakos tükör leesett. Apró üvegszilánkok repkedtek szerteszét. Az egyik eltévedt darab Lukács atya kezébe fúródott bele. A vére gyorsan ráfolyt a könyvlapokra, amiből kántálta a beszédét. De nem foglalkozott vele. Próbálta legyűrni a darázscsípésre emlékeztető fájdalmat. Eközben Klára teste felemelkedett, ameddig a szíjak engedték. Szakadt hálóruhája alsó része felcsúszott a derekára, láthatóvá téve a nemi szervét.

- Látod? Ezt is megkúrhatod, ha akarod te bitorló. Nem tudja meg senki se! A lány az enyém! Úgyis elviszem magammal - Klára visszahuppant az ágyra.

- Távozz tőlem sátán!

- Hát mondok neked még valamit pap! Elmondta Klára anyja, hogy ki volt a másik lánya? Szegény, szegény tudatlan lélek. Biztosan nem említette Jucuskát, a lecsúszott drogos nővérét. Így már magadévá teszed? Ne félj, ez is a családban marad!

- Hazudsz ördög! Nem hiszek neked!

- Majd fogsz hinni. Majd fogsz – Klára szemei felakadtak, és a feje oldalra fordult. Néma csend telepedett a szobára. Lukács atya lélegzete elakadt. Közelebb lépett, de félt, hogy a sejtése beigazolódik. Ellenőrizte az életfunkcióit. A megszállott nő kilehelte a lelkét. Az atya utolsó ördögűzése kudarcot vallott.

  Klára anyukája hallva a gyanús csendet benyitott a szobába. Az atya Klára teste mellett ült, kezében egy rózsafüzért morzsolgatott. Megváltásért könyörgött magában, mert az igazság árnyéka bűnös lepelként terült a lelkére. Az édesanya kétségbeesett üvöltése törte meg a csendet ..

Csodabringa

photo-1542715339-83599a9f0432.jpg 

   Magányosan baktattam hazafelé az iskolából. Az utolsó hetemet tapostam a nyári vakáció előtt. Ám egy csodálatos dolgot pillantottam meg miután hazaértem. Benyitottam a kapun és lám: egy BMX bicikli állt előttem. Úgy feszített kitámasztó nélkül, mintha láthatatlan erő tartaná egyensúlyban. Matt fekete színe szürreálisan elnyelte a szikrázó napfényt. Csillagküllője látványába beleborzongtam. Egy kétkerekű ördög. És pont ilyen fekete ördögről álmodoztam – mint minden suhanc akkoriban - . Képzeletemben csak suhanni akartam, élvezni vele a friss levegőt, és az erdei terep adottságait. Erre tessék: itt állt velem szemben, és kacsintgatott. Sőt, egyenesen hívogatott, hogy üljek fel. Hogy került ide? Valaki elő-karácsonyt tartott a nyár kezdetén? Kandi kamerának voltam az áldozata? Kérdések, amiket pikk-pakk eltemettem magamban, mialatt a nyeregre pattantam.

 

   Micsoda masszív kialakítás! Valóságos technikai csoda, hogy nem kellett rajta egyensúlyoznom. Valami megtette helyettem. Pedig a bringázást nem lehet elfelejteni. A BMX viszont emlékezett helyettem. Éreztem, hogy nagy útra voltam hívatott azon a nyári délutánon.

 

  Mielőtt elindultam: szemrevételeztem a kaput. A magas, és fehér lemezkerítés nem lehetett akadály a maga két méterével se. Nagy levegőt vettem, de mire kifújtam: már tekertem is. Szempillantás alatt átugrattam felette. Fogalmam sem volt arról, hogy hogyan sikerült. Vajpuhán értem földet. Ez köszönhető volt a különleges gumiknak, amiket halvány aranyszegély díszített az abroncs körül. Mint egy glória az ördög karikáján. Újra eltemettem az aggályoskodást, hiszen várt rám a végtelen terep birodalma.

 

  Büszkén felgyorsítottam az aszfalton. Az erdőt vettem célba, de előtte még egy tesztre vágytam. Apró csínyre, ha úgy tetszik. Három utcával lentebb lakott egy tehetős ember – pénzes Miska, ahogy a falu becézte -. Az erdő pedig határos volt a kerítésével. Három nagyobb ház is épült a telkén. Egy lányának, egy a fiának, és egy neki. Ebben a sorrendben terveztem az ugratást. Lássák mire vagyok képes! Az első házat bőven a teteje felett repültem át. Leszámítva, hogy hozzáért a gumim a parabola antennához. Részteljesítményem után kijött a birtok ura. Biztos nem nézte jó szemmel a Csodabringám szárnyalását. Ugatott velem, mint a kutya, de mire a közelembe ért – hopp - felugrattam a középső ház tetejére. Gondoltam megállok a csúcson egy kicsit. Halkan pattant a hódfarkú cserép a kerekem alatt. „Ki BMX-en száll fölébe, annak térkép e táj ..”. Ez jutott akkor az eszembe. Egy költő veszett el bennem abban a percben, miközben Miskának járt a szája. Ám nem volt időm megélni a nagy pillanatomat. Nem voltam egyedül a tetőn. A kúpcserepes gerinc másik végén egy hófehér, csillagküllős BMX-es lány ült a nyeregben, és nézett. Én meg viszont bámultam! Naná, hisz aranyszőke haja hullámzott a nyári szellőben. Mint egy angyal. Rám mosolygott és integetett, hogy menjek felé. Habozás nélkül tekertem a cserepeken át. A legszebb arcú kishölgy volt az életemben. Szó nélkül megérintette a kezemet, majd fejével biccentett az erdő irányába. A harmadik ház felett már ketten repültünk át könnyedén. Csordultig voltunk vágyakkal, izgalmakkal, energiával, és a Csodabringa csak vitt, csak vitt minket tovább!

 

 

Engedj el, kérlek!

sadness.jpg 

Leszaladtam este a kis közértbe, mert megéheztem. Benyitottam, de nem volt egy árva lélek sem. Ez merőben szokatlan jelenség, főleg az esti órákban. A pénztárnál se állt senki – pedig csíptem a csinos eladónőt-. Randizhattam volna vele, de lekéstem, mert bátortalan voltam. Talán legközelebb jobban ráfekszek a dologra.

  Egyszerű, gyors vacsorára vágytam. Kivettem egy csomag virslit a hűtőből, és a kasszához léptem. Percekig ácsorogtam. Szerettem volna már fizetni. Hátrafordultam a bejárat felé. Láttam egy idős asszonyt, fekete ruhában a bolt üvegfala mögött. Engem nézett mereven. Összezavarodtam, majd kitettem egy ezrest a pénztárgép mellé. Elindultam kifelé az üzletből, ügyelve arra, hogy véletlenül se akadjon össze a tekintetünk.

  Előkészültem a vacsorához. Négy virslit főztem meg, és mustárt tettem hozzá, friss kenyérrel. Megterítettem az asztalon egy nagy pohár ásványvízzel megtoldva. Az este további részében csendben falatozgattam. Közben azon gondolkodtam, hogy miből készíthetik a virslit. Lehet jobb nem tudni az ilyet. Még a végén fintorogva kellene elfogyasztanom, mert attól még megenném. Meg én. Bármit is tesznek bele, nem fog zavarni, mert finom.

  Miután az utolsó falatot is lenyeltem, összeszedtem a mosogatnivalót. Ám a konyhába érve ismét megláttam a fekete ruhás asszonyt. Ott állt a mosogató szekrény előtt. Kiesett a kezemből a tányér, és az evőeszköz. Hangosan csörömpöltek a földre érve. Karikás szemeivel, szomorkás arcvonásaival kereste a tekintetemet. De nem foglalkoztam vele. Sarkon fordultam és kimentem a közeli parkba sétálni: megszellőztetni a fejemet, hátha kitisztul.

  A park jó lehetőség arra, hogy az ember relaxáljon. Az egyik kedvenc padomra ültem le, amit nemrégen újítottak fel. Kicserélték az ülő részét, és a háttámláját. Mindezt élénk pirosra festették. Pöpec! Még nem firkálta tele senki. Ideális alkalmatosság a nyugalomhoz. Bár, a park kihalt teljesen. Egyedül ültem a közepén. Viszont nem érdekelt a dolog. Az embernek szüksége van magányra, ha betelik az a bizonyos pohár – az én poharam már régóta betelt. Felnéztem a feketeségbe. Próbáltam a fák lombjai között átnézni, hátha meglátom a csillagokat. Nem jártam sikerrel. Túlságosan sűrű a tölgyfa lombkoronája, ami alatt üldögéltem. Visszabiccentettem a fejemet. Ekkor megláttam a szembe lévő padon az öregasszonyt. Nem akar elengedni. Most mitévő legyek? Egyetlen hely jutott az eszembe, ahová érdemes tovább állnom.

  A templom ajtaja mindig nyitva volt. Bármikor bemehettem imádkozni, ha éppen úgy akartam. Ahogyan most is. Mindig van mit megbánni. Az élet tele van kísértéssel, és ez a legjobb hely megbeszélni a dolgokat. „Isten meghallgat” - legalább is ezt mondogatta az atya - . Elérkezettnek láttam az időt egy fohászra. Hangosan mondtam ki a gondolataimat, mivel itt is egyedül voltam. Legalább nem zavart senkit se a párbeszédem a Mindenhatóval. Csak a gyertyák pislákoltak az ablakokban némi fényt vetve a padsorok közé. De nem fejezhettem be. Megérintette valaki a vállamat, miközben térdeltem a szószék előtt, imára kulcsolt kézzel. Az idős asszony ide is követett. Végre összeszedtem a bátorságomat, hogy szembenézzek vele. Ekkor megszólalt:

- Nem akarom, hogy elmenj, fiam! Itt hagytál engem a gyászban. Mindenhol téged látlak. A boltban, a konyhában, a parkban … és most itt. Tudom, hogy nem maradhatsz. Két hete temettünk el … de maradj még, kisfiam! Annyira szeretlek!

- Édesanyám, engedj el, kérlek!

Haverok

 

friends.jpg 

Francos egy éjszaka volt. Reméltem, hogy soha nem lesz vége. Ilyen klasszik parti nincs minden évben. Gazdagon kivettem a részemet belőle. Mellette a fehér poros zacskót is bőszen szipkázgattam, Robi haverommal karöltve. Szigorúan a hatásvadászat kedvéért pár tablettát is beújítottunk. A kettő együtt jobb hangulatot generált. Ha már a veretős mennyországba tartottunk, hát adjuk meg a módját.

Robi oda van a számítógépekért. Folyton a monitor mögött lebzsel szabadidejében. Pár hete viszont nagy szerencséje volt. A közeli fagyizóban összeismerkedett egy lánnyal. Ez elég nagy újdonság. Nem szokott lányokkal ismerkedni. Maximum a felnőtt filmek megtekintése közben integet nekik, pár perces ujjgyakorlata közben, mielőtt rácsorog a nyála a billentyűzetre. Most belecsapott a nagy tál akácmézbe. Két puncs, és egy vanília gombóc között kiderült, hogy egyforma az érdeklődési körük a számítógépek terén. Micsoda egybeesés. Ilyen véletlen egyszer adódik az életben. Robi kihasználta a helyzet komolyságát.

Elmesélte, hogy estére már az analóg botkormányát rángatta a kis hölgy. Aztán egész éjszaka verték a klaviatúrát, és simogatták az egerüket, miközben húzták a bozontos karakterüket. Mit mondhat ilyenkor egy jó barát? Gratuláltam neki. Ennek ellenére egyedül jött velem bulizni. Azt mondta, hogy újdonsült barátnője úgysem értené meg a dolgot. Ráadásul más dolga akadt. Pedig szívesen megismertem volna a barátom kifacsaróját.

Szóval belevágtuk magunkat az éjszakai életbe. A megszokott rutinnal kezdtük. Mikor a cucc beütött, már javában kértem az italomat, a szomorkás arcú pultos lánytól. Hiába csinálta teljes mosolybedobással a Long Island koktélomat. Láttam, hogy valami nincsen rendben a tekintetében. Ez velem született képesség. Bódultabb állapotomban jobb emberismerő vagyok. Azokból a szép, és igéző szemekből határozottan szomorúság tükröződött. Mialatt elvette a pénzemet, egy pillanatra megfogta a kezemet, közelebb hajolt, és a fülembe súgott egy szót: „Unatkozom!”. Majd tovább állt a következő szomjas vendéghez. Pár pillanatra legyökereztem a bárszékbe. Eközben Robi csak egy energia italt kért. Azt mondta, hogy vezetnie kell. Vezetnie?? Hiszen gyalog jöttünk. Biztosan beütött az elméjébe a csintalan porocska mágiája. Remélem nem a Roxfort-ban fogunk kikötni, egy Nimbus 2000-el a seggünkben.

Egy húzásra letoltam az italomat, majd lökdösni kezdtem Robit a tánctér közepe felé. A kedvenc muzsikámat tette be éppen a lemezlovas. Adott volt minden az önfeledt szórakozáshoz. Némi tolakodás után már jártam, az idétlen Pinokkió-szerű, cseresznyeszedős táncomat, de a pultos bringa tekintete nem akart kibújni a tudatomból. Azon kattogtam, hogy miért az én fülembe súgta a hangulat jellemző szavacskát. Vannak itt sokkal rátermettebb legények is. Meg azt se értettem, hogy a mellettem vonagló srác, mi a pélóért simogatta meg a seggemet. Mire észbe kaptam, sebesen eltűnt a napszemüveges, pupilla szűkült tömegben. Robi barátom, és képzeletbeli sofőröm látta az egész „meleg” mutatványt. Kárörvendően röhögött a maga módján.

Tovább folytattuk a törzsi táncrituálénkat. Egészen jól belejöttünk. Ismét egy kéz érintését éreztem a hátsómon. Megfordultam. Azt hittem megint az a srác, aki galád módon vett pacsi mintát a faromból, de meglepettségemre a pultos hölgy állt előttem. Hirtelen magához ölelt. Olyan jó illata volt. Éreztem a nőies domborulatait. Forró lehelete lángszóróként perzselte a nyakamat. Durván fickós lettem. Eleinte kényelmetlennek gondoltam a korai sátorvas állítást. A hölgy rám nézett, és csókolni kezdett. Édes és zamatos volt az ajka, mint Micimackó mézes bödönje. Nyelvünk bohém kergetőzése alatt már a zenét se hallottam. Be voltam indulva az ismeretlen ajkak nedvességétől. Esetleg, ha pásztorórára kerülne a sor, hamar felsülnék, mint gyorstüzelő Billy egy vadnyugati párbajon. Ám nem volt tökéletes a szituáció. A hátamon fájdalmat éreztem. Gyengülni kezdtem. Szívem hevesen kalapált. Fulladozó érzés kerített a hatalmába, miközben ismét forróság öntötte el a mellkasomat. Összerogytam a hevesen csókoló nő karjaiban. Rohadt sötét lett minden.

Ahogyan Robi látta ….

Kedves barátom. Régóta ismerjük egymást. Mondhatni gyerekkorunk óta. Rengeteg csínyt és kalandot éltünk meg. Közösen merültünk bele az élet adta rejtelmekbe. Azt is tudtad, hogy a nőkhöz való hozzáállásom, a gyáva nyúl elszántságával volt egyenlő. Később a sárga irigységem akkora méreteket öltött, hogy gonosz érzések kerítettek hatalmukba. Rabja lettem saját lecsúszott lelkivilágomnak. Zsugori tekintettel szemléltelek, ahogyan udvarolsz és hódítasz, mialatt az ujjaid köré csavarod a gyengébbik nemet. Az, hogy mennyire érted a női lélek titkait, egyenesen frusztrált.

Teltek az évek, de nem mutattam feléd kicsinyes gondolataimat. Elfojtottam. Ám az egyik verőfényes napon megérintett a mennyország. A fagyizóban megismerkedtem Lillával. Megembereltem magamat! Aztán mint te, nekiálltam hódítani. Hamar kiderült, hogy ő is imád számítógépes játékokkal játszani. Zöld utat kaptam. Estére sikerült ágyba kerülnöm vele. De csúnyán felsültem. Nem állt fel az a kurva debreceni! Égett a pofámról a bőr. Ott feküdt a csaj Éva kosztümben. Kacsintgatott rám az illatozó rózsaszín kelyhe. Én meg fél hatot mutattam. Lilla megunta a félresikerült légyottot. Gúnyolódva kinevetett. Csúnyán összevesztem vele, majd hazazavartam. De tudtam, hogy ha elmegy az egyetlen nő, aki hajlandó volt ágyba bújni velem, örök vesztes leszek. Elkeseredett haragomban döntést hoztam. A konyhakés piszok éles volt, amit Lilla hátába vágtam a kijárati ajtó előtt. Nem szenvedett sokat. Egy kicsit hörgött, nyögött, rángatózott, mintha árammal sokkolnám. Aztán csend lett. Még sose láttam ilyet ezelőtt. Élettelen teste ott hevert előttem, saját vérének tócsájában. Lehajoltam hozzá, hogy érezzem a kiontott vérének az ízét. Belenyúltam a mutató ujjammal. Megízleltem. Finom volt, selymes és édeskés.

Egy hülyét csináltál belőlem. Egy vérnyalogató gyilkost. Életem célja megváltozott. A konyhakést jelképesnek gondoltam, ezért a buli előtt felerősítettem a hátam közepére, mint az akciófilmekben. Végig néztem, ahogyan becserkészted azt a pultos tüneményt. Megvártam a megfelelő pillanatot. Remélem jól esett az utolsó csókod az élet szépségeitől. Frankón hátba szúrtalak barátom. Te se szenvedtél sokat. Mindenki sikítozott, csak én álltam mosolyogva az összecsukló hullád felett. Sőt, nem is mosolyogtam, hanem röhögtem! Tényleg nagyon irigy voltam veled szemben. Itt az ideje a bűnhődésnek. Felnyomtam egyszerre az összes narkót, amit vettünk. Mire a kidobók odaértek és nekiálltak kicibálni a diszkóból, már nem voltam magamnál. A sok tablettától felakadtak a szemeim, és megállt a gonoszul dobogó szívem. Körülöttem is rohadt sötét lett. Ennyit megérdemelt a barátságunk...