Néha egyszerűbb, ha úgy mesélünk el egy történetet, ahogyan mi láttuk, és nem úgy, ahogyan az valójában történt. Talán így jobban megérthetjük és elfogadhatjuk a világot behálózó dolgok működését. Egyszer édesanyám azt mondta: „Fiam, hidd el, az élet tele van csodákkal!”. És milyen igaza volt!

  Kölyökkoromban imádtam pecázni. Bármennyire is furcsának tűnhet, de csak a kisebb halakat szerettem kifogni. Úgy voltam vele, hogy a nagy halakat fogják ki a felnőttek, akik néha meglehetősen jókat hencegtek a méretekkel. Nekem akkoriban jó volt a Dunában tanyázó halállomány apraja is. Apró kenyérgombócokat tűztem a horogra, hiszen arra mindig volt kapásom. A nádpecám amúgy se bírta volna el egy méretes ponty súlyát, és a kisvödrömbe se fért volna bele, amit mindig magammal vittem, mint kötelező horgászkelléket.

   Azon a fülledt délelőttön is horgászni támadt kedvem. A Duna mindig is csábított a nyári szünidőben, akár egy csendes, hű barát. Leakasztottam a horgászbotot, elköszöntem szüleimtől, biciklire pattantam és megcéloztam szülőfalum legszebb folyóját. Pontosabban egy kisebb partszakaszát, amit apám Sóderosnak becézett. Fogalmam se volt arról, miért hívta így, de egyszer valami nagyobb sódermennyiségről beszélt, amit beleöntöttek a Dunába azon a helyen. Talán valamiféle átjárót akartak bezárni vele, hiszen a televízióban oly sokat beszéltek mindenféle repedésekről, amik a víz alatt keletkeznek, sőt, olyan mélyek, hogy a fenekükre is csak gépekkel juthatunk le. Gyermeki fantáziám mérhetetlenül kitöltötte azt az űrt, ami a hiányos információk miatt keletkezett. Viszont tengernyi keszeg, kárász és naphal tanyázott a nádasok környékén, amiért első számú kedvencemmé vált a Sóderos titokzatos világa.

 Éppen a negyedik halacska mozgatta a gyufaszálból eszkábált kapásjelzőmet, amikor lépéseket hallottam a hátam mögött. Megfordultam, és megláttam Pista papát, kinek kezében szintúgy egy pecabot volt.

– Nagypapi!

– Szia kisunokám! Tudtam ám, hogy itt vagy! – mosolygott az öreg a régimódi szalmakalapja alól.

– De Nagypapi, azt mondta a Doktor bácsi, hogy nagyon beteg vagy! Nem kellene az ágyban feküdnöd? – néztem kérdőre vont tekintettel Pista papára, miközben a horogra akadt hal teljesen lehúzta a gyufaszál-úszómat.

–Á, fiam –legyintett az öreg–, az orvosok se tudnak mindent. Jól érzem magam! Mi több, kijöttem hozzád egy kicsit horgászni. Na, bedobhatom a cejgot, vagy fecsegve ácsorogjak melletted a kockás ingemben, meg a drapp színű gatyámban, míg a szárcsák lecsipkedik a nadrágom szárát? – viccelődött Pista papa a maga módján.

– Naná, Nagypapi! Hoztad a süllővadász csodavillantódat? Tudod, amivel tavaly is megfogtad Bercit, a nagy fogast! – eszembe jutott a rántott hal íze, amit Berciből készítettek nagyszüleim, ráadásul Nagymami majonézes krumplisalátával tálalta. Sőt, akkor tettem először erőspaprikát a húslevesembe, de csak éppen megmutattam neki a méregzöld karikát. Meglehetősen elvörösödött az ábrázatom a harmadik evőkanál után. Nagypapi látta rajtam, hogy szokom az erejét, és együttérzően mosolygott, hisz pontosan tudta, mit éreztem. Életem legízletesebb ebédje volt.  

– Hogyne, mindjárt beüzemelem, de Fiatal úr! Úgy látom eltűnt az úszód! Nehogy lelopja a szerelékedet egy tenyérnyi halacska!

–Igaz, nagypapi, Igaz! Mindjárt kitépi a botot a kezemből! – kuncogtam, miközben Pista papa se volt rest. Mellém állt, és pergetni kezdett a csodavillantóval. Szájtátva néztem elegáns rutinját, ahogyan a pecabottal bánik. Közben belepottyantottam a horogra akadt kárászt a kis vödrömbe, amiben már három vörösszárnyú keszeg úszkált.

 A harmadik dobás után valami nagy hal kerülhetett Pista papa villantójára, mert hirtelen elkomolyodott a tekintete, miközben a feje fölé emelte a pecabotját. A damil olyan feszes volt, hogy akár ruhákat is lehetett volna rajta szárítani.

–  Érzem, hogy ez legalább akkora süllő lesz, mint Berci volt, de azt akarom, hogy te küzdj meg vele! Készen állsz a nagy fárasztásra, Fiatal úr? – hadarta Pista papa, és felém nyújtotta a meghajló pecabotot. Haboztam pár pillanatig, aztán úgy gondoltam, miért is ne. Egyszer nekem is meg kell tanulnom kifogni a nagy halat, hát ideje elkezdenem a leckét. Átvettem a botot, és nekiláttam a horgászat egyik legizgalmasabb részének.

   Körülbelül tíz percig harcoltam a rablóhallal, de leakadt a horogról. Szomorúan tekertem az orsót, és éreztem, hogy a villantó is odaveszett. Nagypapi nézte egy darabig ténykedésem, majd megszólalt.

– Sebaj, Fiatal úr! Meg kell tanulni elengedni a dolgokat. Ez is hozzá tartozik a felnőtté váláshoz. Majd legközelebb menni fog, csak ne add fel soha! Ez a lényeg!

– Ne haragudj, Nagypapi! – egy könnycsepp úszott le az arcomon.

– Dehogy haragszok!

 Pista papa magához ölelt. Végül adott egy barackot a kobakomra, és így szólt: – Mennem kell, Fiatal úr! Már várnak!

– Rendben! Vigyázz magadra, Nagypapi! De a pecabotodat nem viszed?

– Messze van még a karácsony, de neked adom, drága fiam.  Aztán vigyázz ám rá!

– Húú, köszönöm! Megígérem, hogy le se veszem róla a szememet! – feleltem örömteli tekintettel, és  Nagypapi ahogyan jött, úgy el is ballagott. Egy darabig még néztem az aranyhidat a Duna hullámzó felszínén, miközben gondosan vizsgálgattam az ajándék pecabotomat. Végül elindultam hazafelé.

 A déli harangszó előtt értem haza, úgy tíz perccel. Lepakoltam a cuccaimat, és bementem a házba. Édesanyám az ebédlőasztalnál ült. Kisírt szemekkel nézett rám, mikor beléptem a konyhaajtón. Leültem mellé, és megfogtam a kezét.

– Mi a baj, anya? Miért sírsz? – kérdeztem tapintatosan.

– Pista papa elment, fiam. Nem ébredt fel az álmából. Még csak el se búcsúzhattam tőle – anyám lehajtotta a fejét, és keservesen zokogni kezdett. Ekkor hasított belém a felismerés, hogy a Sóderoson Nagypapi búcsúzni jött. Egy utolsót horgászni szeretett unokájával.

  Sose meséltem el senkinek se, hogy mi történt velem azon a délelőttön. Ki hitte volna el a történetemet? Talán még több sebet okoztam volna, vagy talán nagyobb fájdalmat szüleimnek. Nagypapi horgászbotja azóta is megvan. Mindig leviszem magammal, ha pecázni megyek a Sóderosra. Azóta számtalan rablóhalat fogtam vele, amivel lódítás nélkül henceghetnék a horgásztársaimnak. De nem teszem. Csak reménykedem benne, hogy Nagypapi büszkén tekint le rám a mennyországból.

  Juli régóta volt szerelmes belém. Én is kedveltem őt, mi több, nagyon vonzónak találtam. Arca olyan volt, akár egy földre szállt angyalé. Tekintete melegséget és békét sugárzott, meghintve egy kis huncutsággal. De sokáig félénk voltam, ahogy ő is. Nem mertük az érzéseinket bevallani. Sokszor elsétáltunk egymás mellett, mint két idegen. Ha mégis váltottunk pár szót, tengernyi elfojtott érzést próbáltam kordában tartani, miközben az időjárásról fecsegtünk. Mi lesz, ha nem jövök be neki? Hogy tudnám feldolgozni a visszautasítást? Megválaszolatlan kérdések savazták az elmémet. Mégis reménykedtem benne, hogy egyszer eljön az én időm, és lesz elég erőm igazi gavallérként viselkedni.

    Éppen a vasárnapi miséről igyekeztem hazafelé azon a nyári napon. Az izzadság patakokban fojt a hátamon és a homlokomon. Ráadásul bűnbánat után mindig siet az ember, de aznap valamiért csak sétálgattam, mint akinek se motivációja, se célja. Talán a tudatalattim ezzel szerettet volna a világnak üzenni, hogy keserű magányom az egekbe kiált. Talán gyónnom kellett volna; megszabadulni a rám telepedett vágyaktól és érzésektől. Ám a kifürkészhetetlen mindenség másvalamit tartogatott számomra, és Julit használta arra, hogy lerombolja a gyávaságból felhúzott falaimat. És egyszer csak ott ragyogott előttem. Kedvesen mosolygott rám, mint még soha azelőtt. Éreztem a pírt az arcomon, szívem hevesen dobogott, miközben megbeszéltük a piknik-randevút. Sokan mondogatják, hogy nem jó, ha a nő kezdeményez. Nekem, viszont szükségem volt a szikrára, mégpedig Juli szikrájára, ami fényes ívet húzott elfojtott érzéseim felett.

     Emlékszem arra a zöldellő mezőre, ahol pipacsok, zsályák és selyemkórók tengere felett fújdogált a  nyári szellő, és a közepén ott állt Juli, piknikes kosárral a kezében. Már várt rám. A mezőn eltöltött percek hamar tovaszálltak, mialatt egymáséi lettünk. Talán Ádám és Éva érezhetett hasonlót az Édenkertben, mielőtt bűnbe estek. Becézgetésekkel, simogatásokkal, öleléssel koronáztuk az együttlét örömét, ám a veszedelem csak karnyújtásnyira volt. Leste a megfelelő alkalmat, hogy közbeavatkozzon.

   Szokatlan zajok váltották fel a madarak énekét a mezőn. Valami közeledett hozzánk. Mire észbe kaptam a mámortól, vastag gyökerek tekerték körbe Julit testét. Sikítani se tudott, mert az egyik kígyózó csáp belemászott a szájába. Égszínkék szeme szinte azonnal fennakadt, mialatt rángatózott a kínlódástól. Olyan gyorsan történt minden. Megpróbáltam leszedni róla, de a tekeredő gyökér-démon apró tüskéinek szúrása elviselhetetlen fájdalmat okozott. Tehetetlen voltam. Halálra rémülve néztem végig, amint Juli testét métereken keresztül húzza a virágok között. Hallottam, ahogy ketté törtek a csontjai a végzetes kalodában. Aztán lehúzta a föld alá, és sírontúli csend telepedett a mezőre. Csak a saját zihálásomat hallottam. Térdre rogytam és ordítva ásni kezdtem, de a talaj betonkeménnyé lett. Néhány körmöm leszakadt a kaparástól, aminek fájdalmát szintúgy nem bírtam elviselni. Feladtam és órákig zokogtam Juli sírhantja felett.

   Kegyetlenül megbántam, amiért eladtam a lelkemet a Sátánnak. A templomban kísértett meg, miután kértem őt, hogy adjon bátorságot; hogy vegye el a gyávaságomat, de átvert az álnok kígyó. Elvette annak a nőnek a testét-lelkét, akit imádtam. Ostobaságom véres levében fogok vergődni az idők végezetéig, miközben démonok tapossák a fejemet. Nincs bocsánat, nincs megváltás számomra, csak a lángoló pokol… örökkön örökké….

Elmesélek néktek egy igaz történetet,
Nem olyat, ami esetleg untat benneteket.
Ott voltam, és a saját szememmel láttam,
Ahogyan felrobbant hőn szeretett házam.

Cudar meleg volt aznap, s csicseregtek a madarak,
Az ereszem alá lám: befészkeltek a darazsak.
A terasz sarkában álltam, s művüket figyeltem,
Ám magamból egy idő után rendesen kikeltem.

Hessegettem, kergettem, locsolgattam őket,
Ahogyan szokás szerint Húsvétkor a nőket.
De ők ahelyett, hogy tovább álltak volna,
Kiszállt elém a királynő, és a következőket mondta:

„Lehet, hogy nem mi vagyunk a teremtés csúcsa,
De légy szíves, ne legyél a kihalásunk kulcsa!
Viszont, ha nem tartod szorosan ehhez magadat,
Fullánkunkkal szétszurkáljuk simabőrű valagad!”

Megmondom őszintén, hogy beijedtem rendesen,
Lett volna inkább a számon egy fájdalmas herpeszem.
Dideregtem, reszkettem, majdnem hogy fáztam,
A házamat dinamittal körbe dekoráltam.

Téptem az életemből némi fakó rongyot,
Szemöldökömből pedig fontam egy méretes kontyot.
Megnyomtam a vezérlőn a piros színű gombot,
Így tettem fel az „i” betűre azt a bizonyos pontot.

Volt robbanás, füstfelhő, szállt a tégla-dara,
Láttam, hogy a bestiáknak nem lett semmi baja!
Könnyelmű voltam, s az élet elbánt velem fájón,
A darazsak azóta is csipkedik a hátsóm!

 Baljós félhomály uralkodott azon a folyosón, ahol az utolsó kommandós rejtőzködött. Csak a piros vészvilágítás adott némi halovány fényt. Zéró félt, de nem adta fel, miközben egy robusztus fémláda mögött kuporgott. Csendben újratárazott, reflex célzóján beállította az éjszakai üzemmódot és felkészült. Nem akart statisztikus számításokba bonyolódni a túlélési esélyeiről, de a százalékok valahol a béka segge alatt voltak, és nem a javára. Gondolataiban két fia és felesége keringett, akiket valószínűleg már nem láthat soha többé. Ez benne volt a fegyveres szolgálat paklijában.  Hiába mondogatták a társai, hogy ne nősüljön meg és ne alapítson családot, Zéró nem hallgatott senkire. Fontolgatta a kiszállás lehetőségét, de a kommandós szakma fizetését nehéz lett volna egy áruházi rakodómunkás bérével összehasonlítani.

 Két órával ezelőtt még öten voltak, de a földalatti labor borzalma erősebbnek bizonyult, és a felderítés hamar vérfürdős akcióba torkollott. Ha tudták volna, hogy mi vár rájuk, akkor nagyobb fegyverekkel indulnak neki a komplexumnak. Az akció előtti eligazításon pár megbolondult embert emlegettek a felettesek, akik talán pisztollyal lesznek felszerelkezve. Esetleg késekkel és egyéb szúró fegyverekkel hadonásznak majd.  De nem így történt. Egy lényt hoztak létre a tudósok mélyen a föld alatt. A genetikai manipuláció idővel félresiklott, akárcsak a biztonsági protokoll. A szörny kiszabadult, és lemészárolt mindenkit, majd elrejtőzött várva a megfelelő pillanatot a következő áldozat becserkészésére.

 Zéró már az akció kezdetén sejtette, hogy nincs minden rendjén a küldetéssel. Ez volt a harminckettedik éles bevetése, de idáig még egyetlen társa se esett el.  Most viszont mindenki halott volt körülötte. Megcsonkított tetemek, kibelezett hullák, letépett végtagok hevertek a szélrózsa minden irányában. Az utolsó reménye a fegyverében vetett bizalom volt, ami még sose hagyta cserben. Lassan kitekintett a fedezék mögül.  A célkeresztben egy humanoid alakot látott, ami éppen felegyenesedett. A női alak közelebb lépkedett, akit vibráló aura vett körbe. Zéró nem hitt a saját szemének, mert lengén öltözött felesége állt vele szemben, úgy öt méterre. A nő levette a melltartóját, megpörgette, eldobta és megszólalt:

– Na, Zéró, férjem! Elég ebből a bizarr szerepjátékból és szeretkezzünk végre!