Pedró már órák óta ücsörgött a lakása előtti parkban, egy kopottas, irka-firkákkal teli padon. Szemeivel pásztázta az embereket, akik hol sietősen különböző méretű aktatáskákkal a kezükben, hol kényelmesen kutyát sétáltatva haladtak át a kijárt ösvényeken. Közben gyermekek rohangáltak összevissza, vihorászva, hatalmas iskolatáskákkal a hátukon. Néha egy-egy idős bácsi, vagy néni bicegett át magában beszélgetve, miközben megfáradtan támaszkodtak a sétabotjukra. Pláza cica kinézetű hölgyek vonalán is lehetett Pedrónak a szemét legeltetnie, hiszen feltűnően billegtették magukat mobiltelefonjukkal a kezükben, míg a park egyik végéből a másikba értek. Akármilyenek is, kellemes látványorgiával örvendeztetik meg, a kíváncsi férfiúi szemeket.
Kellemes nyári délután volt és Pedró mozdulatlanul élvezte a hűvös fuvallatot, ami átjárta a park frissülő levegőjét. Mégis, a nézelődő tekintetét csak álarc gyanánt használta. Egyfajta maszkot húzott maga elé, amivel leplezte a dolgait. Főképpen a tegnapi nap estéje kavargott benne rendületlenül. Olyan élményben volt része, ami kevés embernek adatott meg. Ráadásul már nem élhette az életét egyszerű lúzerként, mint aki előtte volt. Megelégedve simogatta hüvelykujjával, a középső ujján lévő ezüst gyűrűt. Bal kezén hordta az ékszert, mert úgy közelebb érezte a szívéhez. Azt olvasta régebben egy magazinban, hogy a változást az ember a szívében érzi meg először. Megelégedve nyugtázta, hogy az olvasott cikk igazság tartalma teljesen igaz, az ő életére is.
Pedró fejlődött. Átlépett egy szintet, sőt, többet is egyszerre. Szinte hármasával szedte a tudás mezsgyéjéről induló létra fokokat. Érzései, felfogása, gondolkodás módja határtalanul törtek felfelé, és nagyszerűen érezte magát. Mint amikor az ősember lejött a fáról, felegyenesedett, és nekiállt kőszerszámot pattintani, miközben a tűz felett sütögette a nyársra húzott zsákmányát. Sok történész és tudós szerint, az emberi fejlődés felgyorsulását a hús fogyasztásának köszönhetjük. A benne lévő fehérjék, és egyéb összetevők tuningolják az agyat. Pedró elméje is egyfajta felhúzáson esett keresztül, hiszen ő is húst fogyasztott tegnap este. Méghozzá nyers húst, amit a legjobb barátja hozott neki egy papírba csomagolva. Régóta tervezték már ezt a falatozást, de fel kellett rá készülniük lelkileg-testileg, hiszen nem minden ételt fogad be az éhező gyomor. Sokan hánynak azoktól a dolgoktól, ami másnak talán mennyei zamattal fűszerezett csemege. Viszont a puding próbája az evés, így mindenképpen a kóstoló a legfontosabb mozzanata az ételek ízvilágának felfedezésének.
Az előző nap estéjén Pedró, kíváncsi szemekkel méregette vacsoráját a vérrel áztatott papíron keresztül, de barátja csak elégedetten mosolygott a bejárati ajtóban. Egymásra néztek, kezet fogtak, majd lassan az étkező helyiségbe ballagtak. Leültek a precízen megterített asztalhoz. Az egyszerű fehér abroszon, két aranyszegélyes tányér helyezkedett el, gondosan tálalva, viszont evőeszközök nélkül. Egyikük sem szólalt meg. Semmi szükség nem volt az üres, vagy erőltetett beszédre. Koncentráltak pár percig, miközben felkészítették magukat a befogadásra. Végül Pedró barátja megtörte a mozdulatlan összpontosítást, majd óvatosan kibontotta a csomag tartalmát az asztal közepére helyezve. Egy levágott emberi jobb kéz bukkant elő, az elázott csomagoló papírból. Frissnek tűnő, élénk lilás-piros színe arról árulkodott, hogy nem rég választhatták le a tulajdonosától, percíz könyök alatti vágással. Ráadásképpen egy vékonyka, ezüst karikagyűrű fénylett a középső ujján. Pedró tisztában volt azzal, hogy a kéz elfogyasztása után megkapja azt, amire régóta vágyott. Azt a dolgot, ami örökre fényt hoz az életébe. Egyfajta zabálós megvilágosodás lesz a jussa, más ember jelképes erejének az elfogyasztása által. Barátjával nekiláttak hát a rituális tornak. Egy falat Pedrónak, egy falat a barátjának. Így adogatták egymásnak. Mondhatni szájról-szájra járt a kéz. Bár a nyers hús rágós volt, és a bőr is nyúlt vele együtt, mint a csúzli gumija, mégis becsúsztak a korgó gyomorba. Az inasabb részekkel is megbirkózott Pedró metszőfogainak mohó tépelődése. Végül a barátok csontig rágták a végtag darabot, miközben nagyokat nyeltek a félig megrágott falatok miatt. Egy nagy pohár vízzel öblítették le az édeskés-keserű szájízüket, majd fehér szalvétába törölték a vértől maszatos szájukat. Több törlőre is szükségük volt, hiszen alapos munkát végeztek. A fogpiszkálós henger már oda volt készítve a lakomázó asztal sarkára. Kimért mozdulatokkal és óvatosan piszkálták ki a fogaik közé beszorult húsmaradványokat. Közben még hosszú percekig nézték az alkar csontokat, hogyan illeszkednek össze. Pedró megpróbálta magában megszámolni az ujjperceket, de tekintetével a kisujjhoz érve jóízűen elnevette magát. Bár a gyomra kavargott a ritka főétel utóíze miatt, viszont nem zavarta különösebben. Ez volt az első jele annak, hogy az erő, amire áhítozott lassan megmutatkozott. És még egy bónusz ékszerrel is gazdagabb lett, amit fel is húzott a bal kezének középső ujjára.
A két jóbarát szó nélkül elbúcsúzott egymástól. Ismét kezet fogtak, de Pedró a kézfogást már más emberként tette meg. Mondhatni kicserélték.
Az ebédlő helyiségbe visszatérve, az új életű férfi azon morfondírozott, hogy barátja előbb is szólhatott volna neki ezekről a felemelő dolgokról. Kedvelte a Testvériséget, aminek a tagja lett ő is, ahogy az alkalmi vacsoravendége még évekkel ezelőtt. Végre tartozott valahová. Egy felsőbb körökből álló hatalomhoz. Közben megfogta a maszatos terítőt a négy sarkánál és összekötötte, amolyan magyar népmesés tarisznya módjára. De nem vette le az asztalról a bizarr foltokkal tarkított csomagot. Arra gondolt, hogyha holnap kimegy sétálni a közeli parkba, akkor kidobja a számára megjelölt kukába. Nem félt attól, hogy lebukik, hiszen a Testvérek vigyázták a rendet. Nem félt már semmitől. Frissen kapott erejéből sohasem tapasztalt határozottság, és harmónia tükröződött….
