Nebet magához ölelte gyermekeit. Érezte, hogy elérkezett az idő. Szótlanul karolták egymást. Mindhárman szerették volna, hogy a pillanat örökké tartson. Az esti tűz halvány fénye hunyorgott a kunyhójuk belsejében. Kellemes meleggel ajándékozta meg a kis épületet, míg kint az egyiptomi hűvös éjszaka ellepte a környéket. Ám Nebet fázott a kunyhóban. Remegett az idegességtől. Tehetetlen sziklának érezte magát, amit a sivatagi szél koptat a homokdűnék porviharos fogságában. Nyolc éve nevelte gyermekeit. Vigyázta minden lépésüket. Féltette őket a rómaiaktól, és a fáraótól. Ha megtudnák az igazat, valószínűleg már nem élnének. Vagy még rosszabb. Remélte, hogy gyermekei nem veszik észre az arcán legördülő könnyeket. Csak nehezítené a dolgukat, hiszen nemsokára indulniuk kell. Nebet behunyta szemét, miközben érezte, hogy sorsuk megpecsételődik. Visszaemlékezett arra az időpontra, amikor megtalálta őket. Huszadik életévének legcsodálatosabb napja volt.
8 évvel ezelőtt…
A lenyugvó nap narancssárgára festette Egyiptomot. A gízai piramisok környéke különösen szép volt ebben a napszakban. Talán a legszebb a világon. A fiatal, és szép Nebet a Nílus partjáról szemlélte a vidéket. Minden napnyugtakor lesétált megcsodálni a folyón hullámzó aranyhidat. Ilyenkor Hathorhoz fohászkodott. Remélte, hogy a szerelem, és az anyaság Istene meghallgatja. Úgy hitte, hogy a nap fényéből alkotott híd felerősíti az imáját. De Hathor hallgatott. Nem küldött hűséges szerelmet Nebetnek. Csak léhűtő, komolytalan férfiakat, akik a bor áztatta mámorban azt se tudták, hogy merre vannak arccal.
Saját sorsán merengve megérintette a vizet az ujjával. Ám szokatlan jelenséget tapasztalt. Három fényes pontot pillantott meg a fodrozódó víztükrön keresztül, amik egyenletesen haladtak az égen a piramisok irányába. Édesapjától sokat tanult a csillagászat terén. Jól ismerte az esti égbolton megjelenő első csillagokat, de mozgó fehér pontokról csak egyszer beszéltek. Apja, isteni jeleknek nevezte. Azt is említette, hogy régi feljegyzések írtak ilyen jelenségekről. Amikor a gízai piramisokat építették, többször is megfigyelhetőek voltak. Olyan is előfordult, hogy fényes nappal hasították az eget. Az akkori kor fáraói: az Istenek szemének gondolták. Megerősítették őket a hitükben, hogy nemcsak hatalmasra épített szarkofágok lesznek a piramisok, hanem tiszteletadások is egyben. Talán Hathor mégiscsak meghallgatta Nebet imáit. Fehér lenvászon köpenyét magára hajtotta, majd elindult a furcsa jelenségek irányába.
A Szfinx masszív ábrázata körvonalazódott Nebet előtt. Bár a homok félig betemette a mancsait, mégis tekintélyt parancsolva feküdt a piramisok felé vezető úton. Nebet megállt pihenni a szobor hasa mellett. Lassan egy órája gyalogolt. Eközben a fényes pontok megálltak Kheopsz piramisa felett. Fogalma se volt arról, hogy mi fog történni. Izgult és félt egyszerre. Látta, amint a nap teljesen alábukott a horizonton. Egyedül volt a környéken. Se rómaiak, se egyiptomiak. Szokatlan dolog a katonák távolléte ilyenkor. Szinte mindenhol ott lebzseltek. Időnként kötekedtek a helyiekkel, de fent tartották a rendet. A távolból egy ló nyerített, aztán ismét csend lett. A sivatagi éjszakák némasága nyugtató hatással volt az emberekre. Nebetet most viszont nyugtalanította. Nem tudta hová tart pontosan, és hogy miért. Eközben megújuló érzések simogatták a bőrét, miközben a piramis feletti jelenséget nézte. Szíve vadul kalapált, méhét szurkáló érzések járták át, mialatt arcát pír borította el. Hirtelen a hasához nyúlt, mert valami változott a belsejében. Vett pár mély lélegzetet, majd tovább indult a Szfinx mögötti úton.
Nebet megállt a piramisok közelében. Látta, amint a fénylő pontok egyesültek az építmény felett, miközben halványan megvilágították a környéket. Halk morajlás hallatszott a föld alól. Kisebb, nagyobb szikladarabok emelkedtek a levegőbe, míg árnyékot vetettek a róluk lehulló porfüggönyre. Hol térd, hol fej magasságban álltak meg. Lebegő sziklarengeteggé változott a környék. A piramist körbeölelő homok lassan hullámozott, mint amikor a hajnali szél korbácsolgatja a Nílus vizét. Nebet óvatosan kerülgette az akadályokat. Remegett a félelemtől és a mozgó homok látványától. Mégsem állhatott meg. Legbelül hajtotta valami, amit nem tudott megmagyarázni. Ráadásul ez nem volt a megfelelő idő a gondolkodásra. Pár perc után lecsendesedett a morajlás. A lebegő kövek visszapottyantak a homokba, mialatt újra a sötétség lett úrrá a környéken. Ismét a megszokott arcát mutatta Gíza. Ám a piramis déli sarkánál egy aranyszínű gömb ragyogott. Nebet próbálta összeszedni magát. Leporolta, majd megigazította ruháját, és óvatos léptekkel elindult a fény felé.
Nem hitt a szemének: két csecsemőt látott ragyogó aurában a piramis lábánál. Fehér, varrás nélküli, kagyló alakú pólyából kukucskáltak kifelé. Arcuk teljesen egyforma volt. Szemük viszont aranysárgán parázslott. Csendben figyelték a meglepett nő tekintetét. Körülöttük apró kavicsok lebegtek, dacolva a gravitációval. Nebet anyai ösztöne beindult. Megérintette a kezével a védelmező gömb külső burkát. Ekkor apró pontok jelentek meg mindkét kézfején, háromszög alakban. Felszisszent, mert égető fájdalom jelezte a szimbólumok bevésődését. A csecsemők sírni kezdtek, mialatt az aranyszínű aura elhalványodott, majd teljesen megszűnt. Óvatosan magához ölelte a kisdedeket, akik reflex-szerűen keresték Nebet tejtől nedvedző mellbimbóit. Óvatos léptekkel indult vissza, kezében a gyermekeivel. Ekkor vette észre, hogy fáklyákkal világító katonák közelítenek. Mások is látták az égbolt esti fényességét...
A római
Halkan ropogott a tábortűz a Nílus partjától nem messze. Egy római katonát melegített. A környéken heverő száraz gallyakkal táplálta az éhes lángokat. Corvus szerette hallgatni az parázsló ágak pattogását. Gondolataiban, viszont az elmúlt tíz év története járt, míg végignézett a vértezetén. Apró sérülések, vágások tanúskodtak arról, hogy kivette a részét a harcokban. A számtalan heg a testén eszébe juttatta, hogy mennyire halandó az ember, mégis rövid időn belül képes regenerálódni. Nem volt választása amikor besorozták. Jó katona volt. Róma dicsőségéért kész volt feláldozni az életét, de az ellenségét még inkább. Féktelen mészárlásokkal bővítették évtizedek óta a cézárok birodalmát. Nemzetek hullottak arccal a porba: a légiók árnyéka alatt. Vér és jajveszékelés kísérte a hadjáratokat. Nem volt ideje mindenkinek felkészülni az eljövetelükre. A fejletlenebb népek sokszor civilekre húzták a kezdetleges páncéljukat, majd kilökdösték egymást a csatatérre az esély nemlétező illúziójával. Ártatlanok hullottak, míg Róma területe hatalmasra hízott a legyőzött nemzetek hullái felett.
Corvust és bajtársait a legjobb légiók között tartották számon. Ám Egyiptomba érve máshogyan alakultak a dolgok. Antonius, imádott hadvezére szerelmes lett Kleopátrába. Elszántságukat bizonytalanság váltotta fel. Nem igazán fért bele a szerelem az életükbe, de hadvezérük mégis ezt az utat választotta. Próbálták megemészteni a történteket: ki-ki a maga módján. A legtöbb légiós a jóféle egyiptomi borokba fojtotta bánatát. Mások a helyieket piszkálták balhékat szítva. De Corvus nem volt piálós fajta. A józanságot fontosnak tartotta, így az estéket a Nílus partjánál töltötte, távol az erődjétől. Kereste a belső békéjét és a kioltott életekért járó feloldozást.
Corvus kedvelte Egyiptomot. Csak a homokkal nem tudott megbirkózni. Mindenhová beférkőztek, mint a megkergült hangyák. Levette sisakját és maga mellé tette. Kardját a másik oldalára fektette. Vértjét lecsatolta, majd kibújt belőle. Megkönnyebbülve ült a tábortűznél. Szemei lehunyta és szülőfaluját képzelte a tekintete elé. A zöld mezőket ahol kölyökként futkározott, szőlőskertjüket, ahol majszolták a fürtös gyümölcsöt, jószágaikat, amint hajtották édesapjával a karámba napnyugtakor. Honvágya felerősödött, de egy katona nem engedheti meg magának ezt a luxust. Ki tudja hány embert kell még ölnie, hogy hazatérjen. Vajon mennyivel elégszik meg Róma éhsége? Kérdések, amire nincsenek válaszok. Halkan Arészhez imádkozott, hogy segítse őt továbbra is a harcban. Újra kinyitotta a szemét, de nem erre számított. Három fényes pontot látott suhanni az égen a piramisok irányába. Belenyilallt egy furcsa érzés a szívébe. Nem tudta, hogy miért, de indulnia kellett. Páncélját, kardját hátrahagyva követni kezdte a jelenséget.
A Szfinx hasánál egy fehér ruhás női alakot látott megpihenni. Figyelte őt, de nem ment közelebb. Szíve vadul kalapált, miközben gondolatait próbálta rendezni. Miután a nő tovább indult a piramisok irányába, Corvus feltűnés nélkül követte. Ám, ami ezek után történt a legvadabb álmaiban se fordult elő. A hullámzó homokrengetegből sziklák emelkedtek a magasba, miután a fényes pontok Kheopsz piramisa felett egyesültek. Corvus ritkán volt zavarban, de most nem tudta mitévő legyen. A lebegő sziklák fekete hadseregként terültek el körülötte. Oldalához kapott, de a kardját a tábortűznél hagyta. Hátrálni kezdett. A csatamezők szürreális látványára emlékeztette, viszont a sziklák nem támadtak. Csak a homokból formált köpenyük táncolt körülöttük. Corvus elméje generálta a félelmet. Tíz évnyi katonai szolgálata közben egyszer se tartott semmitől. A harcmezőn meghalni dicsőség és nem balszerencse. Most viszont félt. Ám a sziklahadsereg feje lehullott, és a porfelhő percek alatt leülepedett. Végre megpillantotta a titokzatos nőt, két csecsemővel a kezében, és az üldözőket. Azonnal megismerte légióját. Tudta, hogy felderíteni küldték ki a bajtársait, hiszen mások is láthatták a mennyei jelenést. Valószínűleg ki se józanodtak még. Segítenie kell a nőnek. Csak azt nem tudta: miért. Ha lebukik, akkor meg is ölhetik. Elvetette a saját kockáját.
Nebet kétségbeesetten bámulta a feléje tartó légiót. Nem tudta merre induljon el a csöppségekkel. Kétségbeesett pillanatok között egy kéz, óvatosan megfogta a bal vállát. A nő összerezzent, majd megfordult. Corvus a kezét a saját szája elé helyezte, jelezve a nőnek a némasági szándékát, majd integetett, hogy azonnal induljanak. A két alak eltűnt a piramisok között.
Corvus Egyiptomba érkezése után alaposan felderítette a környéket. Ideje volt rá, míg hadvezére Kleopátrával foglalkozott. Egy jó légiósnak ismernie kell a terepet, ahol éppen tartózkodik. Gízától délre, a Nílus vonalán talált egy horgászkunyhót az egyik felderítése során. Szerencséjükre még mindig elhagyatottan állt. Ráadásul mindentől távol. Pár nappal ezelőtt még nem gondolta volna, hogy benne fogja élete legcsodálatosabb éveit tölteni. Pontosan nyolcat. Nebet, és a két különleges gyermek lett a családja. A Nílus szerelemmel is megajándékozta őket. Boldogok voltak, mert megtalálták akit kerestek. Minden este megnézték a naplementét, hálát adva a saját Istenüknek. Idővel viszont világossá vált, hogy az Ikrek, nem e világ szülöttei...
