1.

  A szoba amiben Marcsi tartózkodott már belepte az éjszakát követő hajnali félhomály. A redőnyök hézagain átszivárogtak a felkelő nap halvány sugarai, megvilágítván a levegőben kergetőző porszemeket. Marcsi kedvenc játékbabái a szoba közepébe voltak összeültetve egymásnak háttal, mintha körbezárnának valamit, vagy valakit. Négy baba volt összesen és a négy égtáj irányába néztek rituális pontossággal. Látszott rajtuk, hogy olcsó kínai termékek, de most nem számított mennyibe kerültek annak idején. Szép babaruhába öltöztetvén vetettek egyre rövidebb árnyékot maguk mellé a szőnyegre, ahogyan a nap feljebb kúszott a horizonton. A többi játék a szoba széleire lett kihúzva csak úgy összevissza, rendezetlenül. Marcsi tudta, hogy az idő fogytán és nemsokára megérkezik az a dolog, akitől már jó ideje retteg. Ruhásszekrénye tetején térdelt összekuporodva, ahová az íróasztalára felmászva jutott fel. Hálóruhája koszos volt és vérfoltos. Félt. De talán most érkezett el az idő, hogy bosszút álljon azért a rettenetért, ami megkeserítette az életét.

  Kislányos élete romokban hevert, mióta az a valami felütötte a fejét a házban. Se aludni, se enni nem tudott már napok óta rendesen. Edina, az Édesanyja is felfigyelt már lánya furcsa szokásaira, de egyenlőre nem fordított elég figyelmet neki. Ráadásul az éjszakai műszak eléggé leteperte a nappalait. Sokat túlórázott és figyelme rendszerint kimerült Marcsi ellenőrzőjének aláírásával. A jegyei romlását is közönnyel kezelte. Odafirkantotta az aláírását, majd megsimogatta lánya fejét és ment aludni, hogy aztán este ismét induljon a munkahelyére a gyártósorok mellé. Tudta azt, hogy nem lesz így teljesen rendben az életük, de a pénz nagy úr és az apa is lelépett egy fiatalabb menyecskével. Persze sajnálta, meg szomorú volt hetekig, ahogy ezt gyászolják az egyedülállóvá vált középkorú nők. Nem tartotta magát rossz nőnek. Pár kilót felszedett ide-oda, de korántsem a hátrányára. Sőt, sokak szerint kimondottan csinos volt. Az az igazi milf kategória, ahogyan mondogatták a bohókás kollégái. Hogy mit jelentett pontosan, fogalma se volt, de legalább mosolygott rajta egyet. Könnyebben fel tudta dolgozni a munka unalmát. Persze kislánya is sokat járt a fejében, de azt gondolta, hogy tizenkét évesen már elég nagy a dolgokhoz. A válás után sokat beszélgettek egymással a további életükről és Marcsi meglepően jól viselte az elszakadást. Otthon merte hagyni éjszakákra. Bíztak egymásban és többször átbeszélték azt a három apró szabályt, amik az esti egyedül töltött időszakra vonatkoztak. Bezárni minden ajtót és ablakot, senkinek se lehet ajtót nyitni – még a barátoknak se – és nincsen csokoládé evés este nyolc után. Ennek ellenére savazó bűntudat gyötörte és lelkiismeret-furdalás mardosta, amiért lánya hajnal kettőig egyedül van a hatalmas házban. Néha tovább is. Mégse volt választásuk. Edina azt hitte nem lesz baj, de nem sejtette, hogy a vész nem házon kívülről fog érkezni az életükbe.

                                                                        Korábban …

  Marcsi az esti lefekvés előtti rutinokhoz készülődött. Bár nézegette a mogyorós csokoládét, amit anyja az asztalon hagyott neki, de a szabály az szabály. Épphogy a kamaszkor küszöbét elérte, mégis tisztában volt vele, hogyha vét az előre leszögezett „előírásoknak”, kikaphat érte. Fogta a fekete édességet, visszacsomagolta a papírjába, majd betette a mosogató feletti szekrénybe. Úgy gondolta, hogy ott jó helyen lesz. Nincsen szem előtt. És ha nincsen szem előtt, akkor nem fogja megkívánni. Óvatosan becsukta a mosogató szekrény ajtaját, ami némi puffanással a helyére kattant. Ekkor a nappaliból halk morgás hallatszott pár másodpercre. Marcsi figyelmét a sötét helyiségre helyezte. Néma csend honolt mindenhol. Arra gondolt, hogy talán csak a képzelete mókázott vele, hiszen tegnap eléggé megijedt egy kutyától az iskolából hazafelé jövet. Valami baleset miatt le volt zárva a megszokott útvonala, ezért egy másik utcán gyalogolt végig, hogy kikerülje az incidenst. Nem igazán ismerte az utca kutya-viszonyait. Az egyik sötét kerítés mögül, egy nagy testű kuvasz jellegű csahos rendesen megijesztette. Annak is hasonló volt a morgása, mint amit a nappaliban hallott, csak sokkal hangosabb. Pár megfagyott pillanat után határozott léptekkel elindult a sötétség felé. Kezét rutinból a villanykapcsolóra tette és megnyomta. A nappaliban minden a megszokott helyén volt. Ülőgarnitúra, televízió, könyves polcok, ruhás szekrények. Kutyának, vagy hasonló morgós élőlényeknek semmi nyoma. Marcsi nyugtázta magában, hogy valóban a képzelete csintalankodott a fülével. Lekapcsolta a villanyt és a fürdőszoba felé vette az irányt. A fogmosás valóságos szeánsz volt neki. Szerette, ha tisztára volt sikálva a gyöngy fehér mosolya. Még anyukája is büszke volt lánya higiéniai elhivatottságának. Reggel és este szigorúan két perc sikálás volt előírva, amit az utolsó másodpercig be is tartott. Rányomta a színes-csíkos fogkrémet a zsiráf mintás fogkeféjére és nekiesett a tisztálkodásnak. Ám ismét hangot halott a nappaliból. De ez most erősebb és határozottabb volt. Marcsi habzó ajkakkal, szájában a fogkefével kinézett a fürdőszoba ajtaján, de a nappali megint koromsötét volt. Ismét egy morgás abból az irányból. A megijedt lány hátra lépett kettőt. Figyelt és fülelt. Marcsi határozottan érezte valaminek a jelenlétét a lakásban. A fogmosó alkalmatosságot kivette a szájából és letette a mosdókagylóra. Nyelt egy nagyot. Érezte a mentás fogkrém édeskés-fanyar ízét, ahogyan a nyálával keveredve lecsusszant a nyelőcsövén. Agyában a gondolatok helyett az Én Kicsi Pónim kezdőzenéjének pár másodperce ismétlődött, ami a kedvenc rajzfilmsorozata volt pár éve. Félni kezdett. Egy apró szürke szempár nézett vele farkasszemet a nappali koromfekete lepeléből. Megint hátralépett két lépést, miközben a szíve vadul kalapált. Fejében a Pónik dala erősen torzulásnak indult. Felsikított félelmében. De a szempár csak pislogott kettőt és mereven Marcsit bámulta, aki ösztönszerűen becsapta a fürdőszoba ajtaját, amit még pont elért a jobb kezével. Kínzó másodpercek teltek el, miközben a halálra rémült lány földbegyökerezett lábakkal állt a fürdőszoba közepén. Hatalmas csattanás törte meg a kínos csöndet. Az a valami nekivágódott az ajtónak, amit az imént csuktak be előtte. Marcsi megint egy sikollyal próbálta elűzni a hívatlan lényt. Zavarodottságában leült a WC kagylóra maga alá húzott lábakkal. Kezeit egymásra tette és izgalmában előre-hátra hintázott, mint aki egy elmegyógyintézetben várja a nyugtatós orvost, hogy végre megkapja az adagját. Szemeiben a félelem könnyei jelentek meg. Elkeseredettségében anyja nevét kezdte el kiáltani. A neonlámpa fénye hunyorogni kezdett a mosdókagyló felett. Mintha valaki azzal szórakozna, hogy fel-le kapcsolgatja a villanykapcsolót. Furcsa statikus zaj jött a konnektorból, ahová Marcsi a hajszárítót szokta bedugni. Ekkor a fürdőszoba ajtó kilincse lassan elfordult. „Anya, Anya!” kiáltotta ismét. Lassan nyikorogva kinyílt a helyiség bejárata, de ami ott állt az a legvadabb rémálmaiban se fordult elő a rémült tininek. A villódzó fényben egy kutyaszerű szörnyeteg körvonalait látta. Testét selymesen fénylő szürkés szőrzet borította. Marcsi már nem nagyon látta pontosan a dög pofáját, mert a pániktól folydogáló könnycseppek merőben torzították a látását, egyedül a két rövidebb szarvát tudta kivenni, ami a fülei helyén helyezkedett el. Két lábra egyenesedett a szörnyeteg és hosszúkás kezét hátrahajtotta. Hozzávágta a lányhoz azt a mogyorós csokit, amit Marcsi nemrég a szekrénybe tett. Az édesség a homloka közepén csapódott be tompa fájdalmat okozva, miközben a lény gonoszul morgott és vicsorgott megvillantva kusza és hegyes fogait. Marcsi elvesztette az eszméletét.

  „Vannak történetek, amiket a gyerekek nem szívesen mesélnek el senkinek se. A felnőttek úgysem értenék meg, mert el vannak foglalva a saját dolgaikkal. Az élénk fantázia meg amúgy is jellemzi a fiatal elmét, de ki tudja azt megmondani, hogy hol van a határ a valóság és a képzelet mezsgyéje között? Agyunk a fejlődése során képes a környezetben lévő dolgok megértését egyfajta tündérmesével, vagy éppen rémtörténetekkel kipótolni. Sűrűn előforduló tény az is, hogy a stresszes időszakokban a gyermekek fantázia világa felerősödhet, talán egyfajta menekülés gyanánt. Így próbálja védeni magát az agy a megterhelő nyomástól.” Edina, mikor rátalált Marcsira a fürdőszobában a WC kagylón szundikálva, ilyesmi gondolatok futottak át a fejében. Ezeket egy nevelési tanácsadós könyvben olvasgatta még pár éve. A válás okozta depressziós terhét lánya különösképpen dolgozza fel, legalábbis ezt hitte a fáradt szülő, miközben felemelte lányát és az ágyába vitte. Persze a csoki-szabályt Marcsi megszegte olyannyira, hogy még a homlokát is összekente vele, mégse tudott rá haragudni. Egy kicsit azért furcsállotta miért a fürdőszobában majszolta az édességet. Fogalma se volt arról, hogy lánya zaklatója egy másik dimenzió manifesztációja, ami a következő napokban megátkozza a hátralévő életüket.

                                                                         A Dög

  Marcsi az első kalandja után kábán ébredt fel a szobájában. Óvatosan körbenézett. A reggeli napfény már javában világosította a szoba tárgyait. Csendben felült és legalább egy percig mereven bámulta szobája ajtaját. Mintha azt várná, hogy magától kinyíljon és a felmentő sereg, aki késett az esti támadása alatt, ott állna és sűrűn bocsánatot akarna kérni. De nem történt meg. Marcsinak arról se volt fogalma, hogyan került az ágyba. Próbált emlékezni az estére. Hamar eszébe jutott, hogy valami megtámadta őt a fürdőszobában. Szaporábban vette a levegőt már a gondolatától is. Reszketett még mindig. Az első nagy kérdés viszont hamar megfogalmazódott benne. Elmondja anyukájának mi történt, vagy sem? Vajon hinne neki, hogy egy szürke bundás dög hozzávágta a csokiját hörögve, meg morogva? Valószínűleg nem. Amúgy se törődött vele mostanában. Csak a hülye munkahelye foglalkoztatta állandóan. Meg az apró szabályai. Marcsi a logikának ellentmondóan, de arra a következtetésre jutott, hogy nem mondja el az igazat. A hősök is szülők nélkül mentik meg a földet, mint a Pindúr Pandúrok, vagy a varázslatos Pónik. Egy szürke kutya meg nem fogja megrémíteni őt. De nem ám. Ahhoz ő már nagylány. Ekkor Édesapja jutott az eszébe. Az ő mentalitását örökölte ilyen téren, mert az apja balhés természetű volt. Nem igazán félt semmitől se. Forró fejének köszönhetően többször összeveszett barátaival is, sőt hamar eljárt a keze, ha az igazát kellett megvédenie. Most hiányzott csak igazán Marcsinak a lelépett szülő. Neki biztosan elmondta volna az igazat. Apja megvédte volna bármilyen betolakodótól, ráadásul az ölében mindig biztonságban érezte magát. Egy magányos könnycsepp csordult végig a lány arcán megtestesítve a hiányzó családtag emlékét. Lassan kiszáll az ágyából és óvatos, halk léptekkel elindult Édesanyja hálószobája felé. Közben a fürdőszoba irányba is elnézett. Eléggé világos volt már ahhoz, hogy észrevegye azt a lilás-zöldes foltot a fürdőszoba ajtaján. Oda vágódott neki a dög. Nem rémálom volt. Lépéseit gyorsította anyja felé, aki békésen aludt az ágyában. Lefeküdt mellé, majd ismét apján merengett amikor még mindkét szülője összeölelkezve aludt a reggeli félhomályban.

  A következő este Marcsi mindenhol feloltotta a lámpákat. Még a pincében is, pedig rázárta az ajtót kétszer is. Bekuporodott az ágyába. Nem mert kimenni még fogat mosni se. Csak várt és hallgatózott a csendben. De nem történt semmi se. Se morgás, se szörny. Ránézett az éjjeli szekrényén ácsorgó órájára. Majdnem éjfél volt. Már alig bírta a szemeit nyitva tartani. Végül elfeküdt és állig betakarózott. Eseménytelenül telt az éjszaka többi része. Edina a szokott időben jött haza és megnyugodva nézett rá lányára. Fáradtan hullott be hálószobájába. Még a ruháit se vette le. Elalvás előtt az utolsó gondolata lánya fürdőszobai kalandja volt.

  Teltek a napok. Marcsi lassan kezdett belenyugodni, hogy valószínűleg csak egyszeri alaklom volt a szürke dög támadása. Már nem oltotta fel mindenhol a villanyokat. Csak a nappaliban és a fürdőszobában hagyta úgy. Újra mosta a fogait, de Edinával közölte, hogy soha többé ne hozzon neki csokoládét, mert megutálta. Anyja persze csodálkozva nézett az elhatározott lányra, de úgy gondolta, miért is ne.

  Ám a dög mindvégig ott volt a házban. Alattomos, sunyi módon álcázta testét az emberi szemek elől. Vadállati ösztönök dolgoztak benne, mégis úgy játszott a kiszemelt zsákmányával, mint macska az egérrel. Számára az idő múlása nem teljesen olyan, mint ahogy az óra mutatója méri. Dimenziók között mozgott, ahol a tér elhajlik egy másik időbe és helyre. Az átjárók segítségével tudta elrejteni magát. Mint valami nagy és eldugott kutyaház, amit csak ő ismer. Viszont vérre volt szüksége a fennmaradáshoz. Az emberben folydogáló piros életerő pontosan megfelelt szükségelteinek. Nemrégen az egyik örvénylő tér-kapu Marcsiék házába vezette. Hamar felmérte a helyzetet meglapulva a sötét ház zegzugaiban. De mielőtt rátért volna a betevő falat betakarításához, gonosz játékba kezdett a kiszemelt zsákmánnyal.

  Marcsi egy mesét olvasott magának még lefekvés előtt. Szerette a Grimm meséket, de legjobban a Piroska és a Farkast imádta. Most viszont más szemmel próbálta megvizsgálni a történetet. A farkasra volt legfőképpen kíváncsi. Elgondolkozott azon, hogy talán a Grimm testvérek a valóságból merítették meséik alapanyagát. Valószínűleg a farkas-terror tényleg létező jelenség lehetett akkoriban. Végül is nem tértek ki arra, honnan jött a szürke ordas. Csak úgy megjelent hatalmas étvággyal. Marcsi reménykedett abban, hogy csak mese az egész. Pár nagy fantáziájú ember agyszüleménye. Becsukta a könyvet, maga mellé tette és behunyta a szemeit. De az álommanó helyett valami más tett látogatást a szobában. A fali konnektorból sercegés hallatszott. Halkan nyikorogva nyílt ki a szoba Minnie egeres plakáttal díszített ajtaja. Marcsi szemei kipattantak. Nem mert felnézni. Légzése szaporább lett. Ismerős félelem kerítette hatalmába, mikor a morgást meghallotta, de most nagyon közelről jött a hang forrása. A dög úgy döntött, hogy megteszi az első fizikai érintkezést az ételével, ezért Marcsit a lábainál fogva lerántotta az ágyról és végig cibálta a szobán keresztül egészen a konyháig. Hiába a sikítozás, senki sem hallotta a bajba került vergődő áldozatot. Egészen a étkező asztalig rángatta, majd hirtelenjében elengedte és a dög eltűnt a nappali félhomályában. A lány orra vérzésnek indult. Több helyen sajogtak a tagjai, de legjobban a dög szorítása fájt a bokáján. Megpróbált feltápászkodni, miközben a szürke fluoreszkáló szempár figyelte a nappali közepéről. A dög elégedetten karmolászta a szőnyeget, ráadásul már érezte a vér szagát, akár a cápák. Éhezte a kislányt, de tudta, hogy még nem a megfelelő alkalom. Még nem falhatja fel. Akárcsak a Piroska nagymamájának öltözött farkas, várta a megfelelő alkalmat. Marcsi sokkos állapotban kúszott a konyhaszekrények felé. Érezte a kemény járólapok hideg simogatását a hasán és a karjain, amivel a kúszását segítette. Az orra még mindig vérzett összepöttyözve, majd maszatolva az útvonalát. Sírva és reménytelenül felhúzta magát az egyik fiókhoz, majd némi ügyetlen kotorászás után egy hosszú konyhakést vett elő. Fiatal volt még, de a túlélési ösztönök - akár egy felnőttet - hajtották előre. Képessé vált ölni a saját biztonsága érdekében, de a dög eltűnt a szeme elől. Már nem volt a nappaliban. Igaz Marcsi nem sokat látott a sötét lakásban, de bicegve elindult a kijárat felé. Természetesen a bejárati ajtó zárva volt, ahogyan azt Édesanyjával megbeszélte, viszont a kulcs nem lógott a helyén. Mindig a falra akasztotta a ruhafogas mellé. Zavarodottan körbenézett, miközben a kést maga elé helyezte, ha esetleg a dög előbukkan. Visszaindult a szobájába. Zihált és sírt egyszerre, míg becsukta maga mögött az ajtót. Próbált megnyugodni a természetfeletti csendben, ami körbevette a házat és annak belsejét. Csapdát akart készíteni, és mint a dög, lesből fogja kivárni a megfelelő alkalmat. A kedvenc babáit összeültette a szobája közepére, míg a többi játékait a falhoz rugdosta. Felmászott a ruhás szerkénye tetejére, a kést maga mellé fektette, összekuporodva letérdelt. A sokk még mindig rángatta az idegeit. Szédelegni kezdett és elvesztette az eszméletét.

  Edina a műszakvezetővel együtt bevállalt pár túlórát, amit jól megfizettek. A termelési szektor már csak ilyen, ezt nagyon jól tudta. Lánya meg úgyis alszik, mint a mormota, ezért az a pár órácska nem fog gondot okozni. Alig várta, hogy a hajnali napsugarak véget vessenek a műszaknak. Gyorsan átöltözött, elköszönt a portástól és sietve hazaindult. Már nagyon elfáradt, mikor a bejárati ajtó kulcsát kotorászta elő a táskájából. A zár kattant, az ajtó kinyílt. Egyenesen a lánya szobája felé indult. Út közben levette a kabátját és a táskájával együtt hanyagul a földre dobta. Óvatosan benyitott. Meglepődött a szoba átrendezett arculatán. Lopakodó léptekkel a lánya ágya felé indult, de nem volt kész arra, hogy Marcsi a nyakába hulljon a konyhakéssel együtt. A penge tövig hatolt a nyakába és az ájult lány súlyától mindketten a földre rogytak. A dög készen állt a lakomára. Két ember vérmennyisége már elég volt étvágya csillapításához. Tette a dolgát, mint ahogy az elmúlt háromszáz évben csinálta. De ebben a mesében a farkas volt az a szereplő, aki a történet végére megmaradt. Edina testéből felzabálta a folyadékot, de Marcsival még más tervei voltak. Elvitte magával a dimenziók közé. Az út már készen állt a szekrényajtó mögött. Ismét bokán ragadta az eszméletlen lányt, körmeit a húsába eresztette és behúzta az örvénylő járatba….

                                                                  2.

  Lukács felügyelő nagyon alapos volt. Már húsz éve dolgozott a nyomozó hatóságoknál. Munkáját és személyiségét precízség, gyorsaság, jó logika és kellően erős fizikum jellemezte. Bár példaképe Columbo felügyelő volt a régi idők mozijából, mégis mikor letette az esküt, idővel csalódnia kellett. Nem a rendszerben, hanem az ügyek felgöngyölítésében és a hozzájuk kapcsolódó dolgokban. Lukács szerint a televízióban bemutatott krimik, úgymond a „forgatókönyv alapján” íródott gyilkosságok korántsem reálisak. A valóság sokkal borzalmasabb és sokkolóbb az erősebb idegzetűek számára is. Mégis Lukács ezt választotta hivatásnak. Segíteni akart azoknak az embereknek, akik idegen kezűség miatt veszítették el a hozzátartozójukat. Mindig is az igazság szolgáltatás egyfajta személyes formájának érezte az ügyeket, amiket rábíztak. Ráadásul az ő gyomra bírta a kihívást, vagyis inkább a vér látványát. Ugyanis pár év alatt immunis lett a borzalmakra, amik egy ilyen hivatással járnak. A halál változatos napi szintű látványa miatt közömbössé vált számára sok minden. Eleinte sajnálta és szánta a halottakat és a hozzátartozóikat, viszont később már csak „nyomozandó” tárgyként tekintett rájuk. Jegyzeteit hideg és rezzenéstelen arccal írogatta, miközben kihallgatta a gyanúsítottakat. Gépiesen végezte a dolgát. Mindezek miatt is vált húsz év távlatában kitűnő nyomozóvá. Lukács magánvéleménye szerint egy gyilkosságot eltervezni nem napok, vagy hetek kérdése. Aki bicskával a zsebében járkál, annak előbb utóbb fel fogják piszkálni az agyát, és használni is fogja, függetlenül attól, hogy mit tervezett el azon a reggelen amikor felöltözött. A bomlott elme belsejében, ha megtörténik az elhatározás, a többi már sebtiben lemegy, csak a módszerek változnak. Viszont ezen embereknek a hivatalos kivesézését meghagyta a bíróság épületének, hiszen neki a dolga a tettesek kézre kerítése volt. Akadt még egy dolog a tarsolyában, ami megkönnyítette a munkáját, sőt, ennek köszönhette a hivatását.

  Lukács nyomozónak, a reggeli futása közben mindig tisztult az elméje. Segített a nyomozandó anyagok rendszerezésében. Ötletek, gyanúsítottak, összefüggések merültek fel benne, miközben rótta a köröket a lakóhelye környékén. Ő viccesen ezeket a gondolatokat „felderítő energiáknak” hívta. A sebes vágtája alatt időnként látott helyeket és embereket, miközben pásztázta a mellette suhanó környezetet. Olyan vidék körvonalai villantak meg előtte, ami nem volt ott, ahová éppen nézett. Mint egy zavaros televízió hatalmas képernyővel, ahol különböző tájakat és személyeket mutatnak be. Ezeket magában csak „látomásoknak” hívta. Azt érezte, hogy talán a halottak üzentek neki ily módon. Mindenesetre a tisztább víziók tapasztalatai közelebb vitték a tettesek leleplezéséhez. Még gyerekkorában jött rá erre a nem mindennapi képességére, az általános iskolai futónap alkalmával. Már majdnem a célszalaghoz ért, mikor hirtelen a futásra kijelölt ösvény egy lerobbant gyárépülethez vezetett a semmi közepén. Csodálkozva megállt, majd körbenézett, de a többi futó diák gond nélkül rohant tovább a cél felé, átfutva az omladozó épület falain keresztül. Ők nem látták azt, amit az ifjú Lukács azon a napon. Zihálva és fuldokolva vette a levegőt, miközben a gyár egyik kitört ablakán keresztül egy sötét alak nézett rá. Pontosan rá. Koszos és szakadt ruhát viselt, feje egy kendővel bekötve, vetekedve egy lerobbant másodrendű kalóz ábrázatával. Lukács egy életre megjegyezte a mozdulatlan figura túlvilági tekintetét. Hátrálni kezdett, de nem volt eléggé figyelmes és megbotlott a saját lábában. Nem volt épp fájdalommentes a hanyatt esés aminek következtében felkiáltott, miközben a fekete ember az ablakból ordítva megjelent előtte. Érezte a bűzölgő alak kénes szájszagát kiáramlani az arca felé. Sárgás fogai közül sötétzöldes hányadékot öklendezett a rémült fiú képébe. Aztán a látomás ahogy jött, úgy el is tűnt. Minden visszaállt a régi kerékvágásba körülötte. Lukács még percekig az arcát törölgette, miközben a félelem keltette könnyeivel küszködött. Azon a versenyen utolsó lett, halálra ijedt, de korántsem üres kézzel ment haza. Kezdetét vette egyfajta látnoki képesség kialakulása. Pár nap után Édesapja a reggeliző asztalnál felolvasott Édesanyjának egy cikket a napi újságból. Egy gyárban megöltek egy munkást. Megmérgezték, de nem találják a tettest, sőt, még gyanúsított sincsen. Nagyjából ez állt a rövidke cikkben. Az ifjú Lukács libabőrös lett a hír hallatán. Lába szinte a földbe gyökerezett. A kenyérdarabka, amit éppen csócsálgatott, megállt a fogai között, majd visszaköpte az asztalra. Persze jól leteremtették szülei az illetlen viselkedése miatt. Elpirulva és szégyenkezve hajtotta le a fejét, hiszen a szülői szigor szent és sérthetetlen. Miután apja végzett az olvasással és felállt az asztaltól, a kíváncsi fiú magához húzta az újságot, majd megnézte az omniózus cikket. Ismét megállt a lélegzete, mert a képen az írás alatt egy fekete ruhás ember feküdt, kendővel a fején. Pont olyan küllemű, mint aki rákiabált a futóverseny meghökkentő zavarában. -Nyamvadt fekete kalóz...- gondolta magában. Kezében az újság remegett az izgalomtól, de főképpen a zsigeri félelemtől. Azt gondolta, hogy talán elérkezett az idő a felnőtté váláshoz, de jó adag merszet kell merítenie hozzá. Meg kell látogatnia azt a gyárépületet és tisztáznia életének egyik legnagyobb kihívását. Ez már nem holmi futóverseny, ahol célszalagot kell átszakítani és a kezét feltenni, majd megvárni a tapsvihart a bámészkodóktól. Ez már több annál. Sokkal több. Columbo felügyelő se ijedt meg a kihívásoktól, hiszen mindig volt egy utolsó kérdése az adott szituációban, ami akármennyire is kellemetlen volt a kérdőre vont személytől. Az ifjú Lukács felnőtthöz méltó döntést hozott az étkező asztal felett. Mosolyogni kezdett a nyomozós terve miatt, ennek ellenére a szíve a torkában dobogott. Anyukája ebből az elhatározásból mit sem látott, hogy a fia megtette az első lépést a legújabb életcélja felé. Csendesen mosogatott háttal a fiának. Mire feleszmélt a gőzölgő mosogatólé mámorából, már csak egyedül ácsorgott az étkező helyiségben. Valamiért az anyai ösztönei nyugtalanságot sugároztak, de elhessegette gondolatait, miközben egy nagy zsíros edényt tett be a mosogató vízbe.

  Az ifjú nyomozó jól megjegyezte a gyárépület címét, amit az újságban olvasott. Három kilométerre volt az otthonától, viszont iskolába is kellett volna mennie. Egyszer a rádióban hallott egy fülbemászó slágert valami nehéz iskolatáskáról, meg egy kislányról. Most értette meg miről is szólt valójában az a dal dilemmája, csak a cél nem egyezik a dalszöveggel. Sebaj. Viszont azt is tudta, hogyha az apja rájön miért kerülte ki az aznapi órákat, tuti kikapott volna. De amiről nem tud, az nem fáj. A tanárok meg le vannak ejtve, hiszen egy nem mindennapi kalandnak lehet a részese. Nem lehet kihagyni holmi irodalom és matematika óráért. Ráadásul egy dolgozat is várta volna a padja mögött, amire saját bevallása szerint semmit se készült. Valószínűleg olyan karó lenne, hogy kilógna az ellenőrző sorai közül. Jobb, ha mára inkább ez is kimarad. Mit foglalkozzon ő a halott költők szívfacsaró költeményeivel? Sose értette miért kell elemeznie őket egy röpdolgozat keretein belül. Még csak szerelmes se volt soha. Fiatal ő még ehhez. Hasonló gondolatokkal szállt el az a pár kilométer a gyárig. Lassan körvonalazódott előtte a maga omladozó valójában az elhagyatott kohó üzem, ami tönkre ment jó tíz évvel ezelőtt. Mivel a csődeljárás még nem ért véget különböző okok miatt, így minden felszerelés és berendezés "majdnem" úgy állt a helyén, ahogyan hagyták a dolgozók az utolsó munkanapjukon. Az évek alatt viszont a piti fosztogatók és helyi vagány csoportok kedvükre törtek-zúztak az épület falain kívül és belül egyaránt. Mostanra olyan tájjá változott, mintha a második világháborúban lebombázták volna a nagyhatalmak. Lukács perceken keresztül kémlelte a terepet. Próbálta kifürkészni, hátha lát valakit és akkor talán be se kell mennie. De nem így volt. Természetfeletti csend lepte el a környéket. Egy picit hidegebbnek érezte a levegőt , ezért az ingén felhajtotta a gallért a nyaka köré. Igaz sokat nem melegített, de legalább tett valamit az ügy érdekében. Összeszedte minden bátorságát és elindult befelé az ismeretlen romok közé. Botladozva lépegetett a téglák és deszkák között, amik szanaszét hevertek a szélrózsa minden irányában. Egy-egy akaratlan nesz jelezte, hogy beljebb hatolt a gyár törmelék csapdákkal teli udvarában. Az épület szétzúzott főbejárata tárva nyitva volt. Félhomályos és dohos folyosó nyílt Lukács szeme elé. Nem látta a végét. Nyelt egy nagyot és belépett az ismeretlenbe. Határozottan hűvös fogadta. A levegő nehéz volt és betonszagú. Lassan haladva elérte a folyosó végét, ahol egy nagy csarnok fogadta. A tetőből hiányzó részeken át bevilágított némi napfény, mintegy függőleges fényhidat képezve a mennyből. Az öntöde hatalmas kohói terebélyesedtek az ifjú nyomozó köré, miközben az előre haladó lépteivel igyekezte legyőzni saját félelmét. Ám a látvány, ami fogadta a csarnok közepén, álmaiban se fordult volna elő. Végül is egy szakadt kalóz-féle szellemet keresett, de csodálkozására egy eszméletlen lány hevert a vasrácsos padlón. Lukács azonnal odasietett és lehajolt hozzá. Mintha a ruházatát valami szétmarcangolta volna. Fehér és szakadt hálóing volt a kis hölgyön, itt-ott sötét vérfoltokkal tarkítva. A lány hajáról Lukácsnak az otthoni felmosórongy jutott az eszébe, amikor az anyja kicsavarta miután végzett a felmosással a konyhában. Közelebb hajolt. Érezte a légzését. Az ifjú nyomozó megörült, hiszen a hölgy életjeleket mutatott. Ekkor egy morgásra lett figyelmes valahonnan a csarnokból. Mintha egy nagy termetű kutya fenyegető jelzése lenne. Aztán egy szürke fluoreszkáló szempárt látott a felső szintről lenézni egyenesen rá. Sötét szürke sziluett rajzolta meg a Dög bestiális alakját. Lukácsot vészjósló érzés kerítette a hatalmába. Valami azt súgta, hogy menekülnie kell. Ösztönszerűen felkapta a lányt a vállára. Saját maga se tudta honnét volt ereje hozzá, hiszen majdnem ugyanakkora volt a termete, mint neki. Mégis határozottan, felnőtt módjára kezdte meg a mentőakciót. A felerősödő morgás a háta mögött tudomására adta, hogy az üldözője közeledik hozzá. Mi van akkor ha gyorsabb nála? Mi lesz akkor, ha leteperi őket hátulról és elevenen felfalja őket az a valami? Lehet ez egy francos csapda? Pánikolni kezdett hátán a kis hölggyel. -Csak még egy kicsit bírd ki fajankó! Siess már! Lélegezz határozottan! Gyorsabb vagy annál a szörnynél! Ott a gyár bejárata! Nehogy eless! Ki lehet ez a lány? - gondolta magában a menekülő fiú. Az izzadság hideg párolgása ingerelte az egész testét. Szíve a maximumon vert, de a futást mindig is jól bírta. Ha az iskolai versenyen nincsen látomása, akkor esélyes lett volna az arany érem megszerzésére is. De most, ebben a pillanatban a tét sokkal, de sokkal nagyobb volt. Egy lénnyel a háta mögött kellett bizonyítania rátermettségét. Fogalma se volt arról mi ez az egész, de a főbejáraton beszűrődő fény reményt adott neki. Már csak pár méter volt hátra. Izmai kezdték feladni a szolgálatot. Bal vádlijában egy éles fájdalom hasított végig. A dög első csapása csak bénító jelleggel hatott a fiúra, legalább is ez volt a karmolás szándéka. Arra viszont nem számított, hogy az emberi természet elszántsága a túlélés érdekében, mindig felül írja a test fájdalmát. Lukács kijutott az épületből. Bicegve és botladozva haladt egyenesen a kijárat felé. Viszont a dög nem ment utánuk. Rühellte a napfényt. Visszafordult és morogva eltűnt a félhomályban. Közben Lukács lerogyott a földre. Támadóját kereste a maga mögött hagyott futó ösvényen, de senkit se látott. Óvatosan maga mellé fektette az ébredező lányt. Soha életében nem örült annyira, mint abban a pillanatban amikor kinyitotta a kis hölgy a szemét. Ránézett az ifjú nyomozóra, pislogott kettőt és megszólalt: - Szi.. szia, én Marcsi vagyok.. hogy.. hogy kerültem ide?