Eszeveszetten futok a koromsötét éjszaka közepén. Lóhalálában szedem a lábamat a töredezett beton út szélén. Megváltás lenne, ha egy autó jönne velem szemben. Biztosan kapnék segítséget. Elvinnének egy kevésbé sötét helyre, mondjuk haza. De egyedül vagyok teljesen. Az útszéli fák fenyegetően hajolnak fölém. Mintha be akarnának takarni az ágaikkal. Érzem, hogy utánam nyúlnak. Ezt nem engedhetem meg nekik. Ki tudja, rengeteg akácfa is lehet közöttük, aminek aztán van tüskéje bőségesen. Régebben viccből felmásztam az egyikre, még valamelyik nyaralásunk alkalmával. Másfél méter után, egy termetes tüske fúródott a tenyerem közepébe. A fájdalom villámként nyilallt végig a karomon. Leugrottam és Édesanyámhoz futottam, aki azonnal kihúzta a tüskét, és ellátta a sebemet. Drága anyukám. Mennyiszer segítettél, ha bajba kerültem. Óvtál és vigyáztál még álmomban is. Jó ég! Elfelejtettem pár napja megköszönni azt a nagy tál zserbót, amit sütöttél nekem, meglepetés gyanánt! Annyira bánom. Őrjöngeni tudnék most. Önző, balga fiad vagyok. Csak egy szó: köszönöm. Ennyi kellett volna. De elszalasztottam kimondani, mert máshová siettem . Édesanyám, ha hallod most a gondolataimat, akkor nagyon sajnálom, és köszönöm!
Visszapillantok. Mintha valaki követne. De túl sötét az út mögöttem. Inkább megpróbálok a lábam elé nézni, nehogy megbotoljak egy kőben, vagy egy útszéli gödörben. Édesapám mondogatta, hogy nézzek a lábam elé. Eleinte úgy is tettem, de ahogy idősödtem, és átléptem a kamaszkor küszöbét, túlságosan magabiztossá váltam. Ennek eredményeként az iskola felé vezető úton, estem egy hatalmasat. Nagyon mély volt az árok, ahová belebuktam. Eltört a kezem, és gipszel töltöttem el a vakációm hátralévő résztét. Mennyire önelégült suhanc voltam. Letörte a szarvamat egy vacak fűcsomó. Édesapámnak igaza volt: nézzek a lábam elé. El akarom mondani neki, amint kiérek ebből a szörnyű feketeségből. Felgyorsítom a rohanó lépteimet, de nem tudom meddig fogom bírni.
Érzem, hogy fáradok. Talán az öcsém fáradt így, amikor tanítottam biciklizni. Egész délután gyakoroltuk a kétkerekű pedálozást. A nap végén, még egy utolsó kört kértem a kisöcsémtől, de ő nem akart már kerekezni. Azt mondta, hogy elfáradt. Megsértődtem rá piszkosul. Csúnyákat kiáltottam a fejére, egészen addig, míg elsírta magát. Hát ilyen egy testvér? Ez lennék én? A nagy, és védelmező bátyus? Kitől védjem meg, ha én is ártok neki? Azt hiszem, bocsánatot kellett volna kérnem tőle. De azóta se kértem. Most, az én szemembe szökik pár könnycsepp. Elvarratlan szálak rengetege, az önelégült életemből, miközben a lelkemet kiköpöm a futástól.
Végre látok valamit. Két fényes pont jön velem szemben. Talán megmenekültem. Határozottan érzem, hogy a kiút érkezik felém. A fényes pontok másodpercek alatt hatalmas, ragyogó gömbé formálódnak a szemem előtt, megvilágítva a fekete úttestet előttem. Véget ért a futásom. Arcokat látok magam előtt, viszont nem ismerem fel őket. Egy mentőskocsi belsejébe kerültem, ahol éppen a defibrillátort veszik le a mellkasomról ...
