1.

  Megkötözve lenni egy rücskös faoszlophoz, nem a legkényelmesebb dolog a világon. Drixi ezt nagyon jól tudta. Már három napja étlen-szomjan sínylődött. Kezeit hátul összekötözték és a lábait pedig két rozsdás fémbilincsbe zárták. Véres sebek árulkodtak a testén arról, hogy a fogvatartója nem éppen kesztyűs kézzel bánik vele. Egykori gyönyörű fekete hajkoronája most vértől, és izzadtságtól csomókba ragadva lógott a vállára. Ruházatát elvették tőle és egy dzsuvás, sárgás vászonnal takarták be mezítelen testét. A kiszolgáltatottság keserű érzése mardosta kívül-belül a szerencsétlenül járt nőt, miközben többször maga alá vizelt tehetetlenségében. Romlott hús szaga terjengett a levegőben felkeveredve a pöcegödör jellegzetesen bűzös aromájával. Drixie többször próbálta kitalálni, hogyan tudna megszökni a kínzó kamra fogságából, de a kötelek és a vasak szorítása nagyon határozott volt. Ráadásul minél többet mozgatta a lábfejét a fémbilincsben, annál nagyobb lett a seb rajta. Vizslatta a falra felakasztott szerszámokat, amik fel-fel csillantak a halványan pislákoló fáklya fényénél. De túl messze voltak tőle. Elaludni se mert nagyon. A rabsága első napján, mikor elájult pár percre, egy nagyobb patkány besompolygott a lábai közé, és a combja belső részét kezdte rágcsálni, a nemi szervétől pár centire. Fájdalmasan üvöltött fel, mire az éhes csócsáló odébb állt, de tudta, hogy csak addig, míg újra el nem szenderül. Viszont a legkegyetlenebb dolog, amivel szembe kellett néznie, nem a szürke rágcsáló terrorja.

  Egy sárga hátú, erdei kobold tartotta Drixit fogságban, aki kegyetlenkedő természetű, gonosz és igazi ínyenc étrendű. Szereti az emberi húst, de nem végez a kiszemeltjével hamarjában. Miután aljas módon lecsapja hátulról a leendő lakomáját, elcipeli a barlangja mélyére. Minden ruhájától megfosztja, majd precízen megközözi az eszméletlen embert. Ha éppen korogna a gyomra, csak leszalad az éléskamrájába egy kis humán harapnivalóért. Hegyes fogaival kéjesen tépkedi az áldozata finomabb részeit. Óvatosan és lassan csinálja, mert így jobban élvezi a vergődő étel nyers zamatát. Időnként percekig csak nyalogatja érdes-hosszú nyelvével a kiszemelt testtájékot, miközben hegyes fülét hátrahajtva jelzi, hogy éhezős izgalomba jött. Az utóbbi pár évben csak nőket gyűjtögetett magának. Kényszeresen rabja lett a gyengébbik nem ízes csábításának. Ellenállhatatlan vágy fogja el, mikor a hölgyek eszeveszett sikítását hallgatja, amihez elég csak a mellbimbójukat leharapnia. Miközben a fenti világban bóklászik, irigykedve nézegeti a fák mögé rejtőzve, amint az emberi párok puszilgatják, csókolgatják egymást az erdő takarásában. Az ő puszipróbája rendszerint a női nyelv kiharapásával végződik, néha ajak darabkákkal megfűszerezve. Az egyik legfinomabb csemegének tartja a beszéd ékes eszközét, de mindig a végére szokta hagyni, ahogyan most is. Drixie csókjára áhítozott. És a nyelvére. Nem habozott sokáig. Hihetetlen akrobatikával ugrándozott a barlangja falán. Horgas körmeivel könnyedén megkapaszkodott a jól ismert kiálló pontokon. Viszont bűzös szája tátva maradt egy lógó zöldes nyálfonál kíséretében, mert Drixi nem volt a karóhoz kötözve. Kiszabadult valahogyan. A koboldon hamar eluralkodott az irányíthatatlan őrület. Összevissza pattogott és rugdosott az éléskamrájában, felborítva mindent amit csak lehetett. Lekapott egy sarló alakú fegyvert a falról és kiugrált a helyiségből a szanaszét heverő berendezésen keresztül. Vicsorogva és éktelen dühvel kereste a lányt, majd a barlangjának bejáratára leeresztette masszív vaskapuját. Félelmetes bújócska vette kezdetét, ráadásul a kobold éhsége egyre csak növekedett ….

                                                                                   2.

  Az erdei kobold őrjöngése még órákig visszhangzott a szűkös barlangi folyosókon. Teljesen elvesztette a kontrollt önmaga felett, és nehezen tudta feldolgozni, hogy áldozata egyszerűen eltűnt a bilincs és a kötelek fogságából. Kezdett kimerülni az eszeveszett ugrálásban, zúzásban. Annyira áhítozta Drixi csókját, nyelvének az ízét, hogy bűzölgő nyála reflex szerűen bugyogott ki a sárgás-hegyes fogai közül. Végül visszament a kínzó éléskamrájába. Elhalkult és fejét ide-oda rángatva kereste ismét a nőt. Karmait belevájta az egyik felrúgott faládába, felmászott rá. Macska módjára elfeküdt rajta. Hangosan morgott és krákogott, majd felindultságában elővette a sötétzöld, fonnyadt uborkára emlékeztető vesszőjét. Vicsorgó pumpálásba kezdett, miközben a szabad kezével erőteljesen kaparta az alkalmi fekvőalkalmatosságot. Csak Drixi járt a fejében. Husikájának zamata, hófehér bőrének az illata, fájdalmas sikításának ereje, miközben csócsálgatta a mellbimbóját afféle előételként. Eszébe jutott hogyan karmolgatta a nő hátáról az ízletes cafatkákat, majd fejét hátrahajtva szájába lógatta a hústincseket. Drixi vére szokatlanul édes volt számára, ezért elhatározta, hogy a lehető legtovább fogja életben tartani. Így, csak kis falatkákkal csillapította mohó étvágyát. Miközben a lányról alkotott nyálcsorgató gondolatok cikáztak kegyetlenkedő agyában, egyre izgatottabb állapotba került. Lábai remegtek, füleit hátrahajtotta és kuruttyolós morgása felerősödött. Fogait csikorgatva lőtte ki a nedvét magából. Ismét üvöltött egy jókorát. A faládából hasított egy kiálló darabot, és hozzávágta a falra erősített pislákoló fáklyához, ami leszakadt a helyéről. A földre hullva elaludt a láng, majd teljes sötétség borult a kínzó kamrára. A barlangrendszer bűzös útvesztőjében, pár perc után, már csak a kobold fűrészelő horkolása törte meg a néma csendet.

                                                                            Korábban …

  Drixinek kíváncsi természete volt. Főleg kislány korában kedvelte a misztikus és varázserővel bíró tárgyakat. Szerette a féltve őrzött titkokat is, de legjobban nagymamája különleges tárgyakkal teli szobájába imádott belopózni. Tudta, hogy a falubeliek először boszorkánynak, majd idővel inkább bolondnak vélték az öregasszonyt, de hogy pontosan mit is jelentett boszorkánynak lenni, fogalma se volt. Csak annyit tudott, hogy ha besurrant a különösképpen tiltott szobába, pár perce maradt vizsgálódni, mert valahogy mindig megérezte nagyija, az illetéktelen behatolást. Ilyenkor rendszerint határozottan megdorgálta kíváncsi unokáját, de sosem bántotta. Pici baba kora óta nevelte a kislányt, és nagyon szerette.

 Drixi szüleit máglya halálra ítélték, mert elhíresült róluk, hogy kuruzslással foglalkoznak, aminek részben volt igazság tartalma is. Mindenféle füveket és növényeket szárítottak ki, majd mozsárban finom őrleményt készítettek belőle. A konyha közepén ácsorgó üstben mindig bugyogott valami titokzatos főzet, amihez kevergették a hozzávalókat. Ezt követően magukon kísérleteztek a hatásukat illetően. Ha bevált valamire, akkor titokban árusították a faluban. Természetesen nem minden növény hatott úgy, ahogy szerették volna. A legtöbbtől émelyegtek és rosszullét tört rájuk a mellékhatásokról nem is beszélve. Idővel viszont megtanulták az alapanyagok különböző hatásait, rendszerezték őket, és kiváló formulákat készítettek. Főleg a fájdalom csillapítás terén értek el eredményeket. Vajúdó nők fájdalmának enyhítésére, párbajban megsebzett férfiak sebeinek gyógyítására, vagy a bestiák által okozott sérülésekre tökéletes szereket készítettek. Mindezt teljesen titokban próbálták csinálni, hiszen tartottak a tudatlanok haragjától. Nem igazán volt divat akkoriban furcsa dolgokat készíteni, vagy tenni. Ráadásul az egyházi hatalmaknak akkoriban eléggé hamar eljárt a „keze”, ha ilyen dolgokról szereztek tudomást.

  Ám a közeli erdő tartogatott néhány különlegesen ritka növényt is. A holdfénykéve hatásán elcsodálkozott a házaspár, miután az asszony megkóstolta. Drixi édesanyjának a bőre áttetszővé vált. Az első korty után, bő fél óra múlva már nem is lehetett látni a viháncoló asszonyt. Ruháit levetette és úgy táncolt a fiolákkal teli asztal körül. Bár, a fény furcsán megtört az alakján, mégis szinte teljesen eltűnt az édesapja szeme elől. A szer hatása órákig tartott, ráadásul semmilyen mellékhatása nem volt.

  Egyik este sáfrány kivonatot is készítettek, de a hatása nem váratott sokat magára. A házaspár férfi tagját, egész éjjel tartó merevedés kísérte, aminek az eredményeképpen egy csodálatos kislány fogant meg, Drixi. Viszont nem mindenkinek tetszett ez a fajta családalapító formula. Hónapokkal később egy tehetős, idős elöljáró férfi tudomására jutott a csodaszer. Erősen vallásos, Isten tisztelő ember lévén meggyanúsította őket, hogy az ördöggel cimborálnak. A sebtiben kipattant botrány miatt jobbnak látták a kis Drixit, a nagymamájához költöztetni. Az időközben beavatott egyház percek alatt meghozta mondvacsinált ítéletét, rásütve elhatározásukat az inkvizíció szentségére. Az önbíráskodó kivégző brigád hamar megjelent az otthonuk előtt. Szerencsére az utolsó pillanatban elhozta az idős asszony a csecsemőt. Nem vették észre a fekete ruhás férfiak, amint a nagyi hátul kiosont, az alvó gyerekkel a kezében, viszont később elvegyülve a tömegben végig nézte, amint megverik, majd megalázzák a lányát, és a férjét. Bütykös husángokkal mérték a csapásokat a szerencsétlen házaspárra, miközben a vesztőhely felé lökdösték őket. Drixi édesanyja fogainak nagy részét kicsapták a nevetve őrjöngő hóhérok. Szétszaggatott ajkával, némán tűrte a bestiális fájdalmakat, miközben férjét nézte, ahogyan eltörik mindkét kezét és leköpködik vérpecsétes arcát a falubeliek. Még azok is halált kiáltottak rájuk, akiknek segítettek pár napja a készítményeikkel. A máglya narancssárga tűzdémona hamar felemésztette a két embert, de csak a nagymama remegő tekintetén folytak a fájdalom könnyei. Az idős asszony végül elsietett a helyszínről. Fekete nap volt ez Drixi életében. Mivel a hóhérok a házukat is felgyújtották, így a sok recept és csodaszer martalékául esett a megsemmisítő hadjáratnak, akárcsak a szülei. Csupán egyetlen egy leírást úszta meg az inkvizíciót. A holdfénykéve receptje bele volt tűzve Drixi pólyájába. A nagymama igencsak meglepődött a leíráson, miután kicsomagolta a csöppséget. Végül gondosan eltette a papírt a titkos szobájába...

                                                                         3.

  Drixi reménytelen tortúrája a végéhez közeledett. Többször kulcsolta imára, a harapásoktól megsebzett kezét. Bár, a karjai hátulról voltak megkötözve, megkerülve a gyötrelem totemoszlopát, mégis képzeletében megpróbált úgy tenni, mint amikor lefekvés előtt mondta el különleges imáját, az ágya előtt térdelve. A fohászt annak idején nagymamája tanította neki, aki a sok Istenség közül, a reménység mindenhatóját tartotta a legközelebb állónak magukhoz. Már csak ez maradt Drixinek. Képzelőerejének, és az emlékezetének lerombolhatatlan pillérei a hitről, szerető nagymamájának a mosolyával megerősítve. Életében se gondolta volna, hogy itt fogja végezni. Ebben a bűzös, mocskos koboldfészekben. Eledele lesz egy szörnynek, aki ráadásul lassú, kínos halált szánt neki.

  Az utolsó lakmározást megelőzően, a sárga hátú zabálógép hátulról nézegette ízletes áldozatát. Karmaival beletúrt Drixi fekete, ragacsos hajába, míg a másik karjával a nő összekötözött kezét simogatta, mintha valami doromboló macska lett volna. Halk szuszogás hallatszott a félig nyitott szájából, és az alkalmi kedveskedés közben szájnedve, szinte patakokban csöpögött Drixi kezére, hiszen a kobold nyáltermelődése már a kínzókamra ajtajában beindult, és fürtökben csöpögött a mindenhová, amerre járt. Gonosz tekintetével lenézett a remegős, imára fonott kézre. Közelebb hajolt, majd nyalogatni kezdte a vergődő nő ujjait. Drixi torkaszakadtából sikítozni kezdett, de a félelemtől rekedtes hangja, reménytelenül visszhangzott a barlangrendszer labirintusában. Tudta, hogy a kobold nemsokára le fog harapni valamit belőle. Szeretett volna meghalni már. Vágyott a halál csontos kezének az érintésére, mintsem a kobold érdes nyelvére a tenyere közepén. Ekkor a kisujja körül megérezte azt a bizonyos forró leheletet, és a tűhegyes fogak érintését. Lassan záródott össze az éhes kobold szája. Drixi könnyei patakokban folydogáltak, az arcának sebektől hemzsegő körvonalain. Felnézett a tömlöc plafonjára, mintha Istenhez szeretne kiáltani. De égszínkék boltozat helyett, csak a sziklába faragott kőbörtön sötétszürke mennyezetét látta, amit a narancssárgán lobogó fáklya fénye világított meg halványan. Közben érezte, ahogyan fájdalmasan leválik az ujjperc, engedve az alattomos harapás erejének. Végül az eledelnek tartott nő, elájult a sokktól. Csámcsogó örömmel vonult ki a kisujjat rágcsáló bestia, aki csak egy kis desszertért ugrott le az éléskamrájába.

  Drixi, nem sokra rá magához tért. Időérzékét már teljesen elvesztette. Tompa fájdalom járta át a kezét. Érezte az ujjperce hiányát, ráadásul a kobold nyálától teljesen átázott a bőre. Annyi kínszenvedés után, annyi kiharapott húsdarabkán át, és annyi fohász a reménység Istenéhez meghozta az első apró, de nagyszerű jelét a kiútnak. A nő megpróbálta sikamlós kezét kihúzni a kötélhurokból. Csuklóját fel-le mozgatva, pár pillanat után sikerült kiszabadítania. Végre maga mellé tehette csonkított karját. Három napja volt már a hatalmas karóhoz kötve, és rettentően elgémberedtek a tagjai. Ismét erőt gyűjtött. Próbált nyugodtan lélegezni. Lassan kihúzta a másik kezét is, de az egyik mélyen hasított seb, feltépődött a hüvelykujja körül. Drixi vicsorított a dörzsölődő fájdalomtól, de csendben kellett maradnia. Ha a kobold rájön mi történt, akkor biztosan kivégzi. Levette magáról a takarónak szánt koszfoltos vásznat. Ekkor látta a mezítelen testén, hogy mennyire megnyomorította a kobold. Már soha nem lesz az a nő, aki ezelőtt nézett rá a tükörben. Viszont nem volt idő a kesergésre. Cselekednie kellett, mégpedig tüstént. Óvatos mozdulatokkal megpróbált felállni. Azt még nem tudta, hogy a lábára erősített bilincset, hogyan fogja levenni. Minden erőfeszítésnél a hasogatóan éles fájdalmak villámként cikáztak a testében. De ez se akadályozta meg abban, hogy elérje a bejárati ajtó mellett lévő ósdi faasztalt. Szemeivel pásztázta a sok kacatot, ami szerteszét volt hajigálva rajta. Mindegyik tárgy valakinek a tulajdona lehetett. Valamikor. Valószínűleg már megemésztették a birtokosaikat. Az egyik kopottas kistáskát kinyitva, Drixinek elállt a lélegzete. Egyetlen szál holdfénykéve árválkodott benne. Kiszáradva, de épségben. Imái meghallgatásra találtak, ezt már tudta. És azt is tudta, hogy mit kezdjen, ezzel a nem mindennapi virággal.

  Számtalanszor tanulmányozta a papírra vetett receptet, amit szüleitől örökölt. Bár, elcsente a nagymama titkos szobájából, mégis az egyetlen dolog volt, amit nem kért vissza az idős védelmezője. A leírás egyszerű volt, a holdfénykéve precíz jellemzése mellett. Legalább négy szirom kellett a hatás eléréséhez. Egyszerűen, csak el kellett fogyasztani. Drixi reménykedett benne, hogy a száraz szirmokban is maradt annyi hatóanyag, amennyire szüksége lesz. Nem tétlenkedett. Nehezen, de legyűrte az összes szirmot. Majd visszahúzódott a faoszlophoz és átölelte, amennyire lehetett. Lassan áttetszővé váltak a vonalai, és egybeolvadt a kínzókamra fájdalmakkal teli kinézetével.

  A kobold őrjöngése alatt, Drixi csendben figyelte a tombolást. Sejtette, hogy a legutolsó hely, ahol majd keresni fogja, az a faoszlop, ahová kikötötte. A szíve hevesen vert a mellkasában, miközben a gonoszkodó zabálógép összevissza dobálta a berendezést maga körül. Szerencsére elkerülte a felrúgott tárgyak armadája. Még nem tudta, hogy hogyan oldja meg a helyzetet. Ismét csak a reménység Istenében vetett hitben bízhatott. Azt viszont jól látta, hogy a kulcs a lábát fogva tartó bilincshez, a kobold övére volt felakasztva. Legalább is bízott benne.

Undorral nézte végig, ahogyan a sárga hátú bestia örömet okozott saját magának. Elhatározta, hogyha ezt a hányattatást túléli, akkor visszatér és bosszút áll ezen a kannibál fenevadon. De még nem gondolhatott a jövőre, hiszen a jelent kellett túlélnie valahogy. Ám a kobold mielőtt elszenderedett volna, ledobta a fáklyát a falról. Koromsötét lett. Még egy akadály. Még egy nehézség. Innen pedig nincsen visszaút. Drixi lassan elengedte a faoszlopot, majd letérdelt mellé. Minden pillanatban feszülten figyelt a horkolós szörnyetegre. Végül kezeit is letéve, óvatosan, négykézláb elindult felé. Ennek ellenére lábait próbálta mereven tartani, nehogy a bilincs zajt csapjon. Volt ideje megjegyezni a kínzókamra kis méretű helyiségének elrendezését, de másra nem igazán tudott felkészülni. Tenyerével végig tocsogott a kobold szétlövöldözött örömmagjain. Öklendezni kezdett, a bűzölgő ragacstól. Száját hirtelen összecsukta, amolyan reflexszerűen, viszont beleharapott a saját nyelvébe. „Mikor lesz már vége??”- kiáltott magában. Szeméből egy keserű könnycsepp hullott az ocsmányságokkal teli padlóra. Nyelt egy nagyot, majd tovább folytatta az útját. Végül elérte a célját. A kobold túl mélyen aludt ahhoz, hogy megérezze Drixi remegős, ám tolvajkodó ujjait. Azt se hallotta meg, ahogyan a nő lábán kattant a bilincs. Az utolsó rabosító eszköz is lekerült a szabadságra áhítozó fogvatartott lábáról.

  A holdfénykéve hatása mulandóban volt. Drixi egyre többet látott saját magából, a pislákoló fáklyák útvesztőjén. Nagyon fáradt volt már. Botladozott összevissza a félig lerágott, emberi csontok szőnyegén. Halk patkány cincogások kísértették a sötétebb részekből. Rettentően félt, de már közel volt a kijárat. Érezte. Nagymamája tekintete halványan megjelent a kavargó képzeletében. Beszélt hozzá. Elmondta neki, hogy mennyire büszke az ő unokájára. Elmondta neki, hogy mennyire szereti, és mielőbb várja haza. Vezette a szabadulás útján. A reménység Istene ráadásul erővel vértezte fel. Rövid időn belül a lezárt kijáratnál találta magát a megfáradt fogoly. Kapkodva keresgélte a mechanizmus kapcsolóját, de nem tartott sokáig kitalálnia, a kobold titkos kioldó gombját. Egy kőből faragott női szobor állt nem messze, a tömör vaskaputól. Drixi simogatta, keresgélte, nyomogatta a szobor részeit. Végül belenyúlt a szájába és megnyomta a nyelvét. A kapu hangos morajlással kinyílt, beengedve az éltető napfény csodálatos sugarait.

  A vaskapu volt a mezsgyéje az életnek, és a kínhalálnak. Számtalan ember tűnt el az évszázadok alatt, a kobold sötét barlangjában. Fiatalok és idősebbek. Férfiak és nők. Gazdagok és szegények. A szörnyeteg nem válogatott. Húszabáló ínyenc volt ő, a fekete teremtések legalattomosabbjaiból. Ám egy fiatal nő túljárt az eszén. Megszökött tőle, és bosszút esküdött. Megcsonkított teste és lelke epekedett a kobold levágott feje után….. de ez már, egy másik történet ….