Magányosan ballagtam hazafelé az iskolából. Ez aránylag sűrűn előfordult, mert abba a bizonyos „nehezen barátkozós” típusba tartoztam, ráadásul az utolsó hetemet tapostam a nyári vakáció előtt. Közben azon morfondíroztam, hogyha eddig nem sikerült barátokat szereznem a suliban, akkor talán majd a jövő tanévben, vagy esetleg a nyári szünetben összejön. Ezekért a dolgokért, viszont tenni kell, ahogyan édesapám mondogatta, amikor éppen olyanja volt. Efféle gondoltatok jártak a fejemben, míg hazaértem azon a fülledt júniusi délutánon.
A sors, viszont érdekes utat tartogatott aznap, mert megpillantottam egy csodálatos dolgot, miután benyitottam a kapun. Egy BMX volt az udvar közepén! Úgy állt kitámasztó nélkül, mintha valamiféle láthatatlan erő tartaná egyensúlyban. Matt fekete színe szürreálisan elnyelte a szikrázó napsugarakat. A vázvédő szivacsok neon sárgán rikítottak, szinte elvakították kamaszképű tekintetemet. A grafit szürke csillagküllő látványába egyenesen beleborzongtam, de az aranyszínű csíkoktól is, amik végigfutottak a vázon és a kormányon. Ez egy kétkerekű ördög! És pont ilyen ördögről álmodoztam, mint minden korombéli suhanc akkoriban. Ledobtam a táskámat a földre, és közelebb mentem a biciklihez. Percekig csak ácsorogtam előtte, miközben azt próbáltam megfejteni, hogy mitől tud egy helyben megállni, de nemigazán jöttem rá. Még körbe is néztem az udvarunkon, hogy hátha valaki csak a bolondját járatja velem. De egyedül voltam, hiszen szüleim még javában dolgoztak a közeli üzemben. Összeszedtem a bátorságomat, megérintettem, végigsimítottam, míg végül felültem rá. Mintha egyenesen nekem tervezték volna! Még az ülése is pöpecül volt beállítva a magasságomhoz. Már csak egy dolog maradt hátra: kipróbálni ezt a csodabringát! Mi ketten, pajtás-bringás, nagy dolgokra voltunk hívatottak!
Elindultam az utca felé a BMX-el, és két pillanat alatt felmértem a lemezkerítésünk magasságát. Biztosan volt vagy két méter, viszont egy ilyen kétkerekű ördöggel ez nem lehetett akadály! Felgyorsítottam a tempómat! Végül a kapu előtt pár méterrel egykerekezni kezdtem. Ami ekkor történt, az túlment a képzeletem határán, mert a BMX-el együtt felrepültem a levegőbe, és átugrattam a kerítést, akár egy profi kaszkadőr. Miután földet értem, megálltam egy pillanatra, hátranéztem és büszkén mosolyogtam. Ez igen! Belül valamiféle késztetést éreztem, hogy tovább induljak egy olyan úton, amin soha életemben nem jártam ezelőtt.
A közeli erdőt vettem célba, hiszen ott volt a legjobb terep, amit egy vérbeli BMX-es csak álmodhatott magának. Viszont előtte még egy igazi ugratásra vágytam. Amolyan rekordféleség megdöntésére, ami talán belekerülhet majd abba a bizonyos Guiness könyvbe. Három utcával lentebb lakott egy tehetős ember, méghozzá Pénzes Miska, ahogy a falu becézte; az erdő pedig határos volt a hatalmas, giccses házával. Az épület falai vérvörösre voltak mázolva, miközben fekete és szürke cserepek végtelen kombinációja díszítette a tetőt. Apám egyszer azt mondta, hogy Pénzes Miska nem spórolt semmivel se a házát illetően, de a tervezésénél valószínűleg sokat ihatott. Ezen mindig jókat nevettünk, de apám holt komolyan gondolta. Miska a puccos lodzsáján iszogatta a délutáni kávéját. Fogalma se volt arról, hogy mire készülök.
Leguggoltam a BMX mellé, egyik kezemet a betonútra tettem, míg a másikkal megfogtam a bicikli vázát.
– Most se hagyj cserben, pajti! Bízok benned, és ugorjuk meg a lehetetlent! – súgtam a fekete ördögömnek. Ezután felpattantam a nyeregre, és ráfeküdtem a pedálozásra, miközben költői gondolataim támadtak, elvégre Pénzes Miksa megérdemelt némi magyarázatot tettemre. Gigászi lendületet vettem az ugratás pillanatában. Láttam, ahogyan elrugaszkodok a földtől, láttam Miska előkertjét magam alatt elsuhanni, végül a ház legmagasabb pontján landoltam. Kezemet kitártam az ég felé, és felkiáltottam:
–Ki BMX-en száll fölébe, annak térkép e táj! – erre a légből kapott magyarázatra már Miska is felfigyelt. Kávéját ledobta a díszesen faragott asztal közepére, és azzal a lendülettel kifutott a ház elé. Valamit nagyon magyarázott mikor meglátott, de nem foglalkoztam vele. Valószínűleg szidott, mint a bokrot, hiszen ritkán bicikliztek a drágaságos tetőjén.
Egész addigi életemben vágytam egy nagy kalandra. Olyan eseményre, ami alapjaiban megváltoztatja majd az életemet. Lehettem volna szuperhős is, aki megmenti az emberiséget a gonosz géniusztól. De titkos ügynöki szolgálatról is ábrándozgattam, akárcsak James Bond a moziban, szuper kütyükkel a zakómba rejtve, és a legmodernebb sportkocsival száguldozva, ami valaha legördült a gyártósorról. Végül ez a BMX elhozta azt, amiről valóban fantáziáltam. Segített megélni a legnagyobb pillanatomat, mert Pénzes Miska puccos házának a tetején még valaki volt rajtam kívül.
A kúpcserepes gerinc másik végén egy hófehér, csillagküllős BMX-es lány ült a nyeregben, és mosolyogva nézett. Én, viszont őt bámultam! Naná, hisz aranyszőke haja finoman hullámzott a nyári szellőben, akár egy földre szállt angyalnak. Ráadásul a BMX-e pont ugyanúgy nézett ki, mint az enyém, csak afféle „angyalos” kiadásban. A kis hölgy rám mosolygott, és az erdő felé mutatott.
Életem legszebb arcú lányával találkoztam azon a bizonyos napon, akivel szavak nélkül is megértettük egymást. Megérintette a kezemet, megnézte a kétkerekű ördögömet, majd fejével biccentett egyet. Leugrattunk a tetőről, elindultunk az erdő felé, miközben csordultig voltunk vágyakkal, izgalmakkal, energiával, és a Csodabringák csak vittek, csak vittek minket tovább!
