Tegnap hatalmas szél kerekedett. Írták az előrejelzések is. De szerintem erősebben fújt, mint ahogy azt megjósolták. Sok embernek fáj a feje ilyenkor, valaki émelyeg, valaki meg terveket szövöget, mint például én, aki elhatározta, hogy kalandozik egyet. Régóta terveztem már, hogy papírsárkányt csinálok magamból, és repkedek egyet a közeli mezők felett. Volt időm alaposan kigondolni mindent. Eme ötlethez csak a megfelelő időjárásra volt szükség. És persze egy csepp bátorságra is, hisz nincs minden sarkon emberi papírsárkány.
No, nem kell itt sötét varázslatokra gondolni. Egyszerűen egy ember nagyságú deltoid formát kötöttem a hátamra, amit kartonpapírból, vékonyabb lécekből és vastag damilból fabrikáltam. Mivel nem szerettem volna a világból is kirepülni, így egy nagyobb cölöpöt kalapáltam a mező közepére, amihez hozzákötöttem magamat. Úgy számoltam, elég lesz nyolcvan centire leverni, hogy megtartson, míg ide-oda repkedek. A kötél hossza körülbelül ötven méter volt, mert azt olvastam, hogy ilyen magasságban, erős szél esetén is kellemes az időjárás.
Eljött a nagy pillanatom. Mindent előkészítettem. Felerősítettem a hátamra a papírsárkányt, lábamra a kötelet. Ej, ha ezt Da Vinci látta volna! Tuti, nyomott volna egy kajszibarackot a kobakomra. Elkezdtem a széllel szemben rohanni. Sebesen szedtem a lábaimat, tudjátok, ami csövön kifért. És láss csodát: hopp! Felemelkedtem! Minden a terveim szerint alakult. Óvatosan kormányozgattam magamat a levegőben, miközben mérhetetlen boldogság keveredett bennem a nagyfokú izgalommal karöltve. Szuperman szemszögéből egészen más a világ. Ezt én is megtapasztalhattam, mert a mező látványa minden képzeletemet felülmúlta.
Ám az élet nem habostorta, és bizony, néha történik egy kis gikszer. A cölöp nem bírta a megpróbáltatásokat a puha anyaföldben. Talán százhúsz centi mélyre kellett volna leverni, vagy többre. Addig-addig gyönyörködtem a mező szépségei felett, míg korlátjaim lehullottak. De nem a jó értelemben. A szél úgy játszadozott velem a magasban, mint egy reklámszatyorral. Ide fújt, oda fújt kénye kedvére. Ekkor kissé megijedtem, de az jobban zavart, hogy a nagyfeszültségű vezetékek felé sodródtam. Olyan gyorsan történt minden. Én sikeresen átrepültem a vezetékek között, de a kötelem, ami rendíthetetlenül követett a vergődésem során, belegabalyodott az egyikbe. Ezután úgy himbálóztam, mint egy falióra ingája. Gyorsan kellett cselekednem, miközben a szédülés egyre jobban úrrá lett rajtam. Végül sikerült leakasztanom a lábamról a kötelet. Ekkor a szélvihar is bedurvult, mintha megsértődött volna azon, hogy elrontottam az ingázós játékát.
Már nagyon féltem. Talán a könnyeim is potyogtak, de a szél nem hagyott békén. Éreztem, hogy a természet megharagudott rám, amiért papírsárkányt csináltam magamból. Abban reménykedtem, hogy nem fogom úgy végezni, mint Ikarosz a görög mitológiában, aki túlságosan közel került a naphoz. Talán az embernek nem véletlen, hogy csak karja meg lába van. Talán az se véletlen, hogyha valaki repülni akar, akkor vannak sokkal jobban bevált módszerek, mint az én humán papírsárkányom. Talán az embereknek vannak bizonyos korlátjai, amiket nem lenne szabad átlépni. Ha egyszer épségben földet érek, biza, ezeken újra el fogok gondolkozni. Addig is megpróbáltam elfogadni a tényt, hogy a közeli falu felé repültem. Vajon mit fognak szólni az emberek, ha meglátnak? Nevetnek majd, avagy sikítoznak?
Sikerült megkapaszkodnom a falu közepén álló templomtorony tetején lévő csillagban. Nem szúrt meg szerencsére, pedig sok tüskéje volt. Úgy öleltem magamhoz, mintha ez lenne az utolsó cselekedetem az életben. Pár perc után a szél alább hagyott. Szerintem csak feladta.
Hamar kiértek a tűzoltók, akik végül lehalásztak a csillagról. Miután remegve elmakogtam az utazásomat, mondták, hogy az is csoda, hogy életben maradtam. Lesütött szemekkel, szégyenkezve tértem haza a kalandomról. Azóta a mező felé már csak futni járok, hiszen úgy is éppen eléggé lehet gyönyörködni a természetben. De akkor is …. micsoda repülés volt!
