Kornél, a vasárnap délutáni törzshelyén üldögélt a belváros szívében. Régóta járt a Szerencsés Vándor kávézóba. Imádta a noir berendezés hangulatát, és a helyiséget betöltő friss kávé illatát. Az üvegfalon keresztül észrevétlenül szemlélhette a nagyvárosi nyüzsgést. Viszont számára megállt az idő, míg a kávéját kortyolgatta. A koffein hatására tisztázódtak a gondolatai, terveket szövögetett a jövőre vonatkozóan, és vicces elméleteket gyártott az utcán gyalogló emberekről. Amihez éppen kedve támadt.

  Ám azon a délutánon nem jutott eszébe semmi különös. Bámészkodni se volt kedve. Unottan nyomogatta mobiltelefonját. Két napja nem kapott üzenetet. Valószínűleg elfoglaltak a barátai és a csevegős társai.

  Három asztallal odébb egy fiatal pár turbékolt. Kornél, irigykedve nézte a telefonja mögül, ahogyan önfeledten beszélgettek. Látszott rajtuk, hogy kizárták a külvilágot. Mintha ők lennének az egyetlen pár a földön. Akárcsak Ádám és Éva a paradicsomban. Csak Kornél „sziszegett” magában, mint a kígyó a tiltott fára tekeredve. De a történet itt véget ért, mert a fiatalok távoztak pár perc után.

  Kornél, egyedüli vendég maradt a kávézóban.

– Szia, Kornél! Bettina vagyok – szólította meg egy kedves, női hang.

Kornél kikerekedett szemekkel bámult. Észre se vette mikor leült melléje, Bettina. Túlságosan lekötötte a figyelmét az imént távozó szerelmes pár.

– Szólíthatsz, Bettinek is. Azt jobban szeretem – folytatta a csinos, fekete hajú nő.

– Szia, Betti. Ismerjük egymást?

– Nem. Még nem találkoztunk soha. Mármint élőben – vigyorgott, Betti. – Hogy érzed magad ezen a vasárnap délutánon?

– Én, viszont nem igazán ismerlek, de ha már így rákérdeztél – mosolygott vissza Kornél –, elvagyok, mint a befőtt. Amilyet a nagymamám készített annak idején.

– Sárgabarack, ha jól sejtem!

– Bezony! Még most is érzem édes zamatját a nyelvemen. Állandóan degeszre ettem magamat kölyökkoromban. Legutoljára évekkel ezelőtt voltam vidéken. Fogalmam sincs mi lehet a nagyiékkal. Mióta beköltöztem a nagyvárosba, azóta hanyagolom őket.

– Na, igen. A nagyvárosi élet már csak ilyen. Beszippantja az embereket. Kit jobban, kit kevésbé.

– Ne is mondd! Most, hogy megemlítettem őket: hiányoznak. Szerintem jövő hétvégén leugrok hozzájuk – magyarázkodott, Kornél.

– Biztos vagy te ebben? - vonta kérdőre, Betti.

– Persze! Amit én egyszer a fejembe veszek, ha érted mire gondolok.

– Értem. Mégis egyedül ücsörögtél ezen a délutánon. Egy határozott férfinak van barátnője, nemde?

Kornél, egyre jobban furcsállotta beszélgetőpartnere kérdéseit. Mégis megbízott benne. Mintha nem lennének titkai Betti előtt. „Vajon honnan ismerhet?” – tette fel magában a kérdést, majd folytatta a beszélgetést:

– Most ráéreztél a lényegre. Talán ezért szakított velem Erika két hete. Hiányzik belőlem a határozottság. Állítólag szeretik a nők, ha egy pasi tudja mit akar.

– Ha csak ezen múlna – kuncogott, Betti.

– Most komolyan! Te hogyan látod?

– Nos, hogy őszinte legyek: nem számít, hogy én mit gondolok, de ha szükséges, akkor megfogalmazom.

–Kérlek!

– Ha az ember nagyon akar valamit, semmi se lehetetlen. De az ár, amit fizetünk a tetteinkért, néha túlmegy a józan ész határán.

– Furcsa, hogy ezeket mondod. Mintha bajban lennék, mégis nyugodt vagyok. Tudod, mint nyúl a hurokban – nevetett, Kornél saját hasonlatán, majd belekortyolt a maradék kávéjába. Jéghideg volt. Zavarodottan visszatette a csészét az asztalra.

– Tudod – folytatta Betti – néha kell, hogy láss a szíveddel is. Erika, biztosan nem látta a te szívedet, hiszen meg se mutattad neki. Ez bizalmatlanságot szülhetett számára. Homokra meg nem lehet házat építeni. Talán ezért lépett le.

– Homokra házat? Ezt már hallottam – terelte a szót Kornél. – Mégpedig a templomban egy Istentisztelet alkalmával. Jó ég! Mennyit jártam oda. Képzeld: állandó helyem volt a hátsó sorban. Annyira örültem neki. Régi, szép emlékek.

– Az a hely még most is megvan!

– Igazad lehet. Vajon mit szólnának, ha beállítanék újra, mint a tékozló fiú?

– Hát, sarut húznának a lábadra a büdi sportcipőd helyett – mindketten nevetésbe törtek ki, Betti válaszára.

– Jó a humorod! Kezdelek megkedvelni.

– Akkor is kedvelnél, ha megtudnád rólam az igazat? Lehet, hogy csalódni fogsz.

– Kizárt. Különben miért jöttél ide? Pont hozzám. Egy határozatlan férfihoz – Kornél észrevette, hogy a kávéház személyzete eltűnt a pult mögül. Az addig nyüzsgő utcán egy lélek sem gyalogolt. Se járművek, se biciklisek, sőt, még a sarkon lévő közlekedési lámpa se működött.

A kávéház levegője hűlni kezdett körülötte.

– Van neked hited, Kornél? Hiszel valamiben? Mondjuk, Istenben? - fordította komolyabbra a szót, Betti, miközben szemei besötétültek, arcvonása kicsontosodott, és kezéről  lefonnyadt a bőr.

– Na, most, viszont kezdek el félni tőled! Mi ez az egész?

– Mindenki ezt mondja, amikor meglát. Sikítoznak, kiabálnak. „Még nincs itt az időm!” kántálják. Valaki viszont csendben várja az érkezésem. Méltósággal imádkozik és hite nem hagyja el. Az idő eljön mindenki számára. Hívhatod halálnak, bűn zsoldjának, fűbe harapásnak. Még mindig kedvelsz, Kornél? Sajnálom, ha megijesztettelek.

A megszeppent férfi hirtelen felállt, és lenézett földre. Saját magát látta feküdni az asztal mellett. Élettelenül.

– Mi a fene? Meghaltam?

– Különben nem lennék itt! Fogd fel úgy, hogy csevegtél egy utolsót a Szerencsés Vándorban.

– Ez csak egy rossz álom! Valaki keltsen fel, könyörgöm! – Kornél, kétségbeesetten a fejéhez kapott.

– Az nem az én dolgom. Én csak viszlek. Az ítélkezést a fentiekre bízom –Betti, megfogta csontos kezével Kornélét. – A sötétség lesz az új otthonod. Egyelőre. Indulnunk kell!