Elmesélek néktek egy igaz történetet,
Nem olyat, ami esetleg untat benneteket.
Ott voltam, és a saját szememmel láttam,
Ahogyan felrobbant hőn szeretett házam.

Cudar meleg volt aznap, s csicseregtek a madarak,
Az ereszem alá lám: befészkeltek a darazsak.
A terasz sarkában álltam, s művüket figyeltem,
Ám magamból egy idő után rendesen kikeltem.

Hessegettem, kergettem, locsolgattam őket,
Ahogyan szokás szerint Húsvétkor a nőket.
De ők ahelyett, hogy tovább álltak volna,
Kiszállt elém a királynő, és a következőket mondta:

„Lehet, hogy nem mi vagyunk a teremtés csúcsa,
De légy szíves, ne legyél a kihalásunk kulcsa!
Viszont, ha nem tartod szorosan ehhez magadat,
Fullánkunkkal szétszurkáljuk simabőrű valagad!”

Megmondom őszintén, hogy beijedtem rendesen,
Lett volna inkább a számon egy fájdalmas herpeszem.
Dideregtem, reszkettem, majdnem hogy fáztam,
A házamat dinamittal körbe dekoráltam.

Téptem az életemből némi fakó rongyot,
Szemöldökömből pedig fontam egy méretes kontyot.
Megnyomtam a vezérlőn a piros színű gombot,
Így tettem fel az „i” betűre azt a bizonyos pontot.

Volt robbanás, füstfelhő, szállt a tégla-dara,
Láttam, hogy a bestiáknak nem lett semmi baja!
Könnyelmű voltam, s az élet elbánt velem fájón,
A darazsak azóta is csipkedik a hátsóm!