A Parajelenségek 2007-es megjelenése alaposan felrázta a found footage zsánerét. Orel Peli, önjelölt rendező saját házában, elenyésző költségvetéssel leforgatott horrorfilmje hatalmas sikert járt be világszerte. Ez annak is volt köszönhető, hogy olyan megfoghatatlan gonoszt kreáltak egy egyszerű, hétköznapi pár életébe, mint amilyenekről beszámoltak már a való életben is. Ehhez hívták segítségül legtöbb esetben a fix kamerákat. A hatás nem maradt el, és az élmény felejthetetlen lett! Bár a mozikba a Paramount Pictures vezetősége miatt másféle befejezéssel került a vászonra, később viszont az eredeti elképzelést is kiadták. A folytatások nem várattak sokat magukra, és nagyjából két évenként megjelent egy-egy Parajelenségek mozi, ami közvetlen és közvetett módon vitte előre a történetet. Plusz kaptunk egy előzményféleséget is. Ám a filmstúdió a Parajelenségek: Szellemdimenzióval lezártnak tekintette a sztorit. Szerintem ez bölcs dolog volt, mert kevésbé tudott már megújulni, sőt, bőségesen kimerítették a benne rejlő lehetőségeket. Ezzel együtt a széria színvonala is nagyot esett. Ez nem feltétlenül jelentett rosszat, csak az eredeti filmhez vett viszonyítási alaphoz mérve harmatos tavaszi rét illata lengte be a levegőt, és nem a félelem idegborzolós dögszaga itatta át a szereplők sikolyát.
2019-ben mégis úgy döntöttek, hogy folytatják a Parajelenségeket, de új történettel, új szereplőkkel és természetesen új helyszínekkel álltak neki a forgatásnak. Orel Peli, mint forgatókönyv író vett részt a munkálatokban, ami stílusjegyben meg is mutatkozik pár jelenet erejéig. A direktori székbe William Eubank ült be, aki előzőleg az Árok című tengeralatti horrorfilmet jegyezte. Így látszólag nem állt távol tőle a rettegés és a félelem bemutatása, de valljuk be őszintén, hogy a found footage kategória nagyon nehéz műfaj, és messze áll a mélyvízi bugyborékolástól. Ráadásul könnyű mellékvágányra jutni vele, ha nem értjük meg a lényegét. Sajnos az új Parajelenségek bizony belefutott pár olyan újításba, ami miatt elvesztette a zsáner a varázsát. Hozzáadott hangeffektekkel és egyéb apróságokkal akarták keresztezni a látványt, de az efféle jumpscare-ek erőltetése inkább itt most „típusidegennek” hatott, mintsem felhatványozó hatásvadászatnak. Egyszerűen nem illik képbe ez a tuning. A kézikamera jelenlétét sokszor erőltetettnek éreztem, hiszen úgy voltak jelen, mint egy harmadik fél, ami csak azért van ott, hogy lássuk magát a filmet. De mondhatjuk úgy is, hogy kevésbé volt érezhető a szereplők szándékossága a jelenségek megörökítésével kapcsolatban. Így eljutott a film egy olyan szintre, ami már a „normális” operatőri munkával leforgatott horrorfilmeket jellemzi. Akkor kérdem én: mi szükség volt eme film elkészítéséhez segítségül hívni a found footage-t? Az ég világon semmi! Csak szerettek volna hűek maradni Oren Peli eredeti filmjéhez. De ezúttal nem jött össze.
A történetben egy stáb elindul vidékre forgatni. Céljuk egy amis településen élő emberek mindennapjainak a megörökítése, és pár megválaszolatlan kérdés tisztázása. Természetesen hamar rájönnek, hogy a felszín alatt olyan erők munkálkodnak, amik könnyen veszélyeztethetik a testi és a lelki épségüket. A kamera forog, a sötét erők egyre erősebbek lesznek, és a titok idővel felfedi a mivoltát.
A film kivitelezésén nem sok kifogásolni valót találtam. Egy-két gyengébb számítógépes animációtól eltekintve hamar az amisok között érezhetjük magunkat. Aki olvasta ezen emberek életét, az tudja, hogy aránylag „natúr” életmódot folytatnak. Ez nagyjából azt jelenti, hogy nem használnak áramot, lovaskocsival járnak, elszigetelődnek a többi közösségtől és kerülik a modern kori vívmányokat. Sőt, még a nyugdíjfolyósítást is megtagadták. Életszínvonaluk valahol leragadt a 18. században. Ez nem feltétlenül jelent bajt, hiszen a boldogságot a keresztény hitben találták meg, és makacsul ragaszkodnak is hozzá. Aki ilyen emberek között jár, az bizony visszaugrik az időben. Ezeket a „momentumokat” aránylag jól megjelenítették a filmben, ezzel remek táptalajt biztosítva a horrornak is, ami ugyan hullámokban jelentkezett, de élvezhető volt, ha elvonatkoztatok a film 2007-es gyökereitől. Mindezek ellenére a színészek néha természetellenesen viselkedtek, és ami a kíváncsiságukat illeti, nos, abban azért az ember magára is ismerhet. De az őszinte sikolyt még gyakorolniuk kell két kamerarángatós jelenetsor között, mert engem nem győztek meg félelmük efféle kimutatásáról. Mint ahogy a film se győzött meg arról, hogy a Parajelenségek reboot-ját tették elém az asztalra. Ha nem ragaszkodtak volna makacsul a found footage nehezen elsajátítható stílusához, akkor egy erős film is lehetett volna. De így csak egy közepes móka az amisok titokzatos világáról.
