Janó futva sietett a faluja közepén álló telefonfülke felé. Szíve a torkában dobogott a nagy loholástól. Szaporán vette a levegőt, miközben elsuhant a megfakult, rozoga kerítések mellett. Mivel senki se sétált előtte a járdán, gyorsította a rohanását, miközben gondosan a lába elé nézett. Nem akart elesni, vagy ilyesmi. Hiszen, ha nem érné el a célját az beláthatatlan következmény lenne számára. Még soha életében nem volt ennyire izgatott. Csak a cél lebegett az elméjében: felhívni Veronikát a telefonfülkéből.

  Ott lapult a zsebében pár pénzérme, ami öt perc beszélgetésre biztosan elég lesz. Legalább háromszor megszámolta, mielőtt elindult otthonról. Biztonság kedvéért a tenyerét a zsebéhez simította, ezzel ellenőrizve az érmék meglétét. Bár, a futás alatt zötyögősen ment az ismételt érmecsekkolás, mégis nyugtázva tette vissza kezét a futáshoz tartva. Eszébe jutott pár kellemetlen dolog: mi lesz, ha nem veszi be az érmét a telefonkészülék? Mi lesz, ha egyszerűen elnyeli majd a piros-tárcsás telefonkagylós doboz? Mit fog tenni akkor? Gyorsan felkapta a tekintetét a járdáról. Még egy járókelőt se látott a közelben, akitől esetleg kölcsön kérhetne némi aprópénzt. A suhanó tájat vizsgálva feltűnt Janónak, hogy az utcák üresek. Se emberek, se autók, se biciklisek. A falu öregjei, akik egész nap a kerítést támasztva kukkolták az úton történő dolgokat, ők se voltak sehol. Az út bal oldalán lévő kiskocsma se volt nyitva. Szinte csak ünnepnapokon zárt be az ivóhelyiség. Ráadásul vastagon be volt deszkázva a bejárati ajtó, mintha évek óta nem járt ott volna senki. De Janót most nem érdekelte a kiskocsma bárminemű nyitvatartása, hiszen a telefonfülke már nem volt messze. Különben is, csak egyszer járt abban a helyiségben: amikor az apját haza kellett hoznia, aki sokat ivott aznap. Túl sokat. Janó hozta haza a biciklijével együtt. Iszonyatosan szégyellte az egészet. Főleg az apját, aki nem mindig tudta, hogy hol a határ.

  Végre elérte a fülke ajtaját. Mielőtt kinyitotta volna, megpróbálta légzését megnyugtatnia, hiszen még mindig a futás okozta felpörgetett igénybevétel ostorozta ereiben, a vér áramlását. Lihegve amúgy is csak mekegni-makogni tudott volna a kagylóba. Janó, döglött állatra emlékeztető szagot érzett a levegőben terjengeni. Pont olyan szagot, mint Samu macskájuknak volt, amikor megtalálták a fészerben. Akkor már bő egy lehetett halott. A kis kedvencet a család együtt temette el, de csak Janó tudta az igazat. Az igazat, ami Samu halálát okozta. Egy sebesen kilőtt csapágygolyó végzett a házi kedvenccel. Janó az új csúzliját akarta kipróbálni, az egyik borongós őszi délután.Végül, egy élő célpontot választott a tejgumis lövöldöző alkalmatosság pudingpróbájához. Samu rossz helyen volt, rossz időben. Keservesen nyávogva tűnt el a találat után.

  Janó fél perc meditatív légzés után benyitott a telefonfülkébe. Mögötte az ajtó halkan kattant a helyére. Kapkodva elővette az érméket a zsebéből, de az utolsó fémkorong leesett a földre. Sebtiben lehajolt érte, hogy felvegye, de az érme kigurult a fülke oldalüvege alatt. Így találkozott Veronikával is, az egyik közeli város plázájában. Imádta a kávét, és mindig megállt egy forró fekete italra, amikor csak tehette. Éppen a földszinti kávéautomata előtt turkált apró pénzért a tenyerében, mikor kiesett az összes a kezéből. Azonnal leguggolt összegyűjteni a rakoncátlanul elguruló fizetős eszközöket. Ám az utolsó darab Veronika lábánál kötött ki, aki éppen egy esküvői kirakat ruháit nézegette. A félénk lány lenézett a törpejárásban közlekedő, gyűjtögetős életmódot folytató fiatalemberre, majd elmosolyogta magát. Szerelem lett első látásra, de ahogy teltek az évek Veronika rájött, hogy Janót nem neki szánta a sors. Próbálta neki elmondani, de a féltékeny férfi nem igazán értette meg. A keserves szakítás után Janónak kimaradtak dolgok. Nem igazán emlékezett semmire. Úgy gondolta, hogy a lelke, így tud magán könnyíteni: a fájdalmak utáni felejtéssel. Csak egyvalami maradt meg a gondolataiban, hogy mennyire imádta ezt a lányt. Ennek okán még egyszer el akarta mondani neki, hogy nagyon szereti. Elhatározását tett követte. Csak fel kell hívnia telefonon a közeli fülkéből. Ennyi. Elmondja neki a „szeretlek” szót, ha kell, százszor is.

  Janó megpróbálta kinyitni a fülke ajtaját, de beragadt valamiért. Furcsállta a dolgot, hiszen az ajtó könnyedén kinyílt. „Sebaj” - gondolta - „Két érme is elég lesz a lényegre” - remegő kézzel levette a fekete kagylót a helyéről, és bedobta az első pénzt. Betárcsázta Veronika otthoni számát. Némi kicsöngés után felvették a telefont.

- Halló?- kérdezte egy ismeretlen női hang a vonal végén. Janó egy pillanatra elcsodálkozott, majd válaszolt.

- Halló! Janó vagyok. Veronika, te vagy az? - kérdezte félénken.

- Te vagy az Janó? Már megint? Miért hívsz mindig fel? Nem volt még elég a fene egye meg!- válaszolt megvetően a női hang. A férfi már tudta, hogy valószínűleg Veronika anyjával beszél. Bár, sose kedvelték egymás társaságát, mégis eltűrték a dolgokat olyannyira, mint amennyire szükség volt rá.

- Őő .. csókolom Magdika. Veronikát keresem. Otthon van?- kérdezte végül Janó határozottan.

- Nincs itthon, de te ezt nagyon jól tudod. Meghalt…. TE ölted meg!- válaszolta Veronika édesanyja némileg kiabálva. - Pokolra jutsz Janó! És én végig nézem a szenvedésedet, az idők végezetéig! - ekkor Magdika hallhatóan lecsapta a telefont, majd a foglalt jelzés megszólalt a kagylóban. Janó összerogyott a fülkében. Fogalma se volt arról, hogy mi történik vele. Kellett pár másodperc ahhoz, hogy az emlékei felszínre kússzanak, végül bevillantak az elfojtott események láncolatai.

  Veronikát erőteljesen megütötte, miután végleg szakítottak a pláza parkolójában. A vétlen lány kibillent az egyensúlyából és a földre esett. Feje, a mellettük elhúzódó padkának csapódott, aminek a következtében hamar elsötétült a világ körülötte. Még hörögve tátogott egy szót, mielőtt szemei végleg kimerevedtek. Janó hamar felfogta tettének súlyát. Ahelyett, hogy segítségért kiáltott volna, gyáván elfutott a helyszínről. Nagyon szégyellte magát, de ez már ide édes kevés volt. Végül egy, a megengedettnél gyorsabban haladó autó rakta fel az „i”-re a pontot, ami előtt Janó szeretett volna átrohanni az úttesten. Fékezés nélkül elütötte. Némi csonttöréses, belső vérzéses vergődés után, a menekülő férfi végleg fűbe harapott.

  Janó a fülke padlójára rogyva idegességében erőteljesen beleharapott az öklébe. Pár csepp, finoman gyöngyöző vér csurgott le az alkarján, de a gyilkos férfi fájdalma erősebb volt, mintsem érezte volna saját harapását a húsában. A fülkében eltöltött percek javában kínozták a lelkét. Úgy érezte, hogy ismét menekülnie kell, hiszen a gyávasága, mint valami levakarhatatlan árnyék, ide is elkísérte. Felpattant és cibálni kezdte a fülke ajtaját, de bejárat még mindig nem volt hajlandó kinyílni. Pánikhangulatú félelem lett úrrá a gyávasággal felvértezett emberen. A fülkéből, az ő egyszemélyes, üvegfalú börtöne lett. Viszont a pokoli sors végrehajtója, nem érte be ennyivel. Többet akart nyújtani Janónak. Megmutatni a fájdalom igazi, kénkövekkel kirakott gyötrelmét. Rárobbantotta az üvegfalakat Janóra. A szilánkok, megvadult hatalmas darazsak módjára , belefúródtak a halálra rémült férfi bőre alá. Szinte mindenhová jutott a hegyes kristályfullánkokból. Elviselhetetlen kín járta át Janó fizikumát. Kezeit az arca elé helyezte. Megpróbálta kihúzni a bal szemébe fúródott nagyobb szilánkot, de sikertelenül. Az üvegdarab, mintha megérezte volna Janó közeledését, beljebb kúszott a szeme üvegtestében. Ráadásul az összes szilánk megéledt a bőre alatt, és mint valami nagyra nőtt paraziták, önálló csúszó-mászó életre keltek a férfi húsában. Janó kiáltását senki se hallotta. Egyedül volt a saját, csordogáló, piros vérében megfürödve. A láthatatlan hóhér hatalmas tenyerével összeroppantotta a fülke fémszerkezetét, ami sörös dobozként gyűrődött össze az erőhatástól. A behajló idomok nem kímélték az elítélt férfi csontjait, amik hangos reccsenéssel adták Janó tudtára a sérülés komolyságát. De a halál csak nagyon nehezen jött. Nem sietett. Ráért. Még hagyta a dolgokat folyni a medrükben. Szenvedéssel teli perceiben Janó utolsó gondolata az volt, hogy mit is mondhatott Veronika a halála előtt. Valószínűleg már sose fogja megtudni. Végül a néma sötétség beszippantotta az elítéltet.

  Janó futva sietett a faluja közepén álló telefonfülke felé. Szíve a torkában dobogott a nagy loholástól. Szaporán vette a levegőt, miközben elsuhant a megfakult, rozoga kerítések mellett. Deja vu érzése támadt, de hamar elhessegette a gondolatot, mert Veronikát akarta felhívni, a falu közepén lévő telefonfülkéből ….