Könnyed léptekkel és vidáman dalolászva libbent be Fanni a konyha helyiségbe. Gyermeki mosollyal az arcocskáján táncolt az asztalok, és a székek között. Tekintetét nem foglalta le semmi. Még Nagymamája se. Csak úgy, mindenfelé nézelődött, miközben balett táncosokat megszégyenítő piruettekkel pörgette lendületes táncjátékát. A levegőben terjengő, fahéjas-cukros pirított dió illata csalta őt ide. Nagymamája jól tudta, mivel lehet szavak nélkül is előhívni unokáját. Eközben már javában dagasztotta a sötétbarna tésztájú mézeskalácsnak valót. Tudta, hogy kis unokája fürgén és szaporán fog reagálni, az édes csalétekre. Idős tekintetére öröm költözött, mikor Fanni szándékosan nem vette őt észre a színpadi előadása közben. Furfangos humorral fűszerezve megjegyezte:
- Megállnál kislányom, abbahagynád egy percre? Akkor nem lenne a dagasztás, ilyen hurca-herce!- Nagymama kuncogott saját rímes szójátékán, és várta Fanni feleletét. A csipkelődős válasz nem váratott sokat magára:
- Hurca-herce Nagymama, ezt most komolyan mondod? Nyúlik a tészta a kezedben, közben fahéjas lett az orrod? - pár pillanatig csak bámulták egymást, de nem bírták sokáig. Kitörő kacagástól kezdett zengeni a konyha varázslatos helyisége. Fanni futásnak eredt hőn szeretett nagymamája felé, aki kitárt karjaival várta. Nyakába ugrott és adott egy puszit az idős asszony arcára. Majd felpattant a konyhaasztal szabad végére, leült és lógó lábait keresztbe tette. Előre-hátra lóbálta, mint aki nagyon unatkozik, miközben ébenfekete haját hátrasimította. Arcát oldalra fordította, mintha portrét készítenének róla. Közben Nagymamája a virágmintás otthonkáját igazította, és tétlenkedő unokáját figyelte. Fiatal korában ő is pontosan ugyanígy tudott szökellni. Mint egy kecses gazella, úgy ugrándozott árokparttól árokpartra a tanításról hazafelé menet. Szájtátva bámulták az iskola akkori csokornyakkendős gavallérjai. Ez egy kedvére való emlék volt múlt homályából. Ráadásul Fanni emlékeztette régi önmagára, amikor még ő is dacolt a széllel, és a viharral. Viszont az idő homokszemeinek szüntelen pergése őt sem kímélte. Megöregedett. Mégis hálás volt a Jóistennek, hogy megáldotta éltében unokákkal is. Tovább gyúrta a tésztát, de Fanni ismét élcelődött:- Kedves Mama. Szeretnék már mézeskalácsot enni! Aztán annyit, hogy ne is bírjak menni!- az öreg néne a lány felé fordult, majd egy sokat megélt sodrófát nyújtott csacsogó unokájának.
-Fogd a sodrófát gyermekem, segíts tésztát nyújtanom, nekem még a sparheltet is, be kellene gyújtanom!- tréfálkozott ismét a Nagymama. Fanni vidám hahotázásba kezdett. Ebben a pillanatban a másik lépre csalt unoka is kinyitotta a konyha ajtaját. Az ajtón beszűrődő fényt megtörte Ábel kis termetű, ám délceg körvonala. Magabiztosan tartotta a kilincset a kezében, majd gyorsan felmérte a kialakult helyzetet nővére, és Nagymamája között. A sodrófát tartó asszony összehúzta ezüstös szemöldökét, és nem hagyta annyiban Ábel illetlen megjelenését:- Héj, héj fiatalember, nem tudod mi illik, ha egy konyha ajtó előtted kinyílik?- Fanni halkan kuncogni kezdett, de tenyerét a szájához emelte, nehogy lebukjon az alkalmi illemórán. Ábel elengedte a kilincset. Elfelejtett kopogni. Fejét szomorkásan lehajtotta, kezét maga mellé szorította, és bandukoló léptekkel elindult Nagymamája felé. Pár lépéssel megállt a virágmintás otthonka tulajdonosa előtt. Lassan felnézett rá és mentegetőző tekintetét szavakkal nyomatékosította.
- Ne haragudj drága Mama, nem akartam én rosszat, ha gondolod mosogatok helyetted, egy egész naphosszat!- egy könnycsepp úszott az idős asszony ráncos arcára. Megsimogatta Ábel kobakját. Dehogy haragudott imádott unokájára. Benyúlt a fiókba és a mélyéről elővette a mézeskalács formákat, hiszen a konyhában folyó munka, nem állhat meg egy percre se. Ábel megkapta a csillag formát, Fanni pedig a szívecskéset. A Nagymama precízen nyújtotta tovább a tésztát, miközben mosolygott magában a két, hatalmas szemekkel leskelődő unokáin.
Ám ismét egy váratlan dolog történt. Az ablakon benézett egy szalmakalapos, harcsabajszú idős ember. Komor tekintetével hamar végigmérte a kis társaságot. Mutató ujjával bökött egyet a kalapja karimáján, miközben egy halvány mosolyt engedett ráncos arcára. A Nagypapát is a fahéjas illatfelhő csalta a konyha felé. Sejtette, hogy mindenkit itt fog megtalálni. Felesége értett a család összehívásához már több, mint ötven éve. Úgy döntött, hogy megpróbálja tréfával erősíteni a helyzet édes illatú varázsát:
- Ej, ej asszony! Te mindig perlekedsz vélem, de az első kalácsot majd, saját magamnak kérem!- hirtelen megfordult mindhárom tésztaműves az asztal mellől. Bár, a Nagymamának is volt egy sejtése arról, hogy nemcsak az unokák fognak majd válaszolni, a fahéjas-cukor jellegzetes aromájára, hanem szeretett ura is hamar elő fog kerülni. Ábel és Fanni szinte egyszerre kiáltották: - Nagypapi!!
A Nagypapa ismét tolt egyet az ujjával a kalapján, majd huncut vigyorral a bajsza mögött folytatta mondanivalóját, miközben felváltva nézett a gyerekek csillogó tekintetébe:
- Mialatt ti tésztát gyúrtok, élen a Nagymamával, addig én pont végeztem egy nagy farakással. Vágtam jobbra, vágtam balra, csak hullottak a kuglik, el is gurultak tőlem, mint zsákból a krumplik!- az öreg beszédén nemcsak az unokák fakadtak önfeledt nevetésbe, de a Nagymama se bírta ki. Hangosan felkacagott, miközben majdnem kiejtette a sodrófát a kezéből. Ez volt az egyik legnagyszerűbb tulajdonsága a férjének. Mindig humoránál volt az öreg, és mindig tudott meglepetést okozni. Hiába az évek felpörgetett múlása, vannak dolgok, amik sose változnak meg közöttük. A tréfát, az egyik legjobb ajándéknak tartotta, amit az élet nyújtott számukra, és azt is megtanulta, hogy hogyan válaszoljon a Nagypapa bolondozásaira.
- Nagypapa, Nagypapa, Nagypapa! Ezt talán sokszor hajtogatom, de a sodrófát most, nem neked tartogatom. Vedd le kérlek, vedd le a kalapot a fejedről és gyere be a konyhába, te vénséges gazembör!- Nagypapának se kellett több a fenséges hívó szónál. Engedelmeskedett felesége merőben vendégmarasztaló szavainak nyomatékára. Illendőségből egyet koppintott a konyhaajtón, mielőtt kinyitotta. Leült a konyha asztalhoz, és csendben figyelte a dolgos kezek munkáját.
Így telt el ez a délután. A mézeskalács fenséges lett. Az összes elfogyott a pirított dióval együtt. Ábel és Fanni egyik legszebb emlékei közé tartozott, eme nagyszüleikkel töltött csodálatos nap.
