Kiugrottam a tizedik emeletről. Nem elkeseredettségemben, hanem csak úgy. Mondhatni a hecc kedvéért. Mindenki azt gondolná, hogy lepottyantam és azonnal szörnyethaltam. De nem. Más történt azon a délután. Életben maradtam, sőt, nagyon is élveztem, ami ezután következett. Legalábbis az elején. Rám másképpen hatott a gravitáció ereje. Tömegvonzás helyett kaptam egyfajta tömegtaszítást. Talán egy felfelé ívelő angyal-ösvényt ajándékoztak az égiek. Kitárt karokkal emelkedtem a halvány bárányfelhők irányába.
Még sose láttam ilyen tisztán az égboltot. A talajról csak fehéres kéken festett, amikor szemügyre vettem. Ezek a feltekintések, a rohanó életem ritka pillanatai közé tartoztak, hisz mindig siettem valahová. Most a legtisztább arcát mutatta nekem. Sötétkéken nyúlt el körülöttem. Fürödtem a napfény sugaraiban, amik zavartalanul beragyogták az alattam húzódó tájat. A szántóföldek szabálytalan hálózatában a zöld mindenféle variációja előfordult. A város ahonnan felröppentem, egy szürke járdaszigetté alakult a búzamezők táblái között. Megpróbáltam a piros tornacipőm közé fogni a város két végét. Az arányokból ítélve tudatosult bennem, hogy magasan járhatok már.
Ha rendesen odafigyeltem volna a földrajzórákon, akkor ismerném a szférák felépítését. De tudásom e téren merőben hiányos. Így nem tudtam megmondani, hogy melyik rétegben járhattam. A ritkuló levegő egyre hűvösebb lett körülöttem, de mégse fáztam. Valami láthatatlanul védte a bőrömet. Egész életemet a tériszony árnyékában töltöttem. Még egy kilátóba se mertem felmenni. Most viszont nem zavart a magasság. Biztonságban éreztem magamat. Még csak levegőt se vettem.
A felettem lévő horizont sötét színekbe borult, amit a csillagok, apró fényes pontokként díszítettek fel. Ennyi csillagot egyszerre még sose láttam. Elterült alattam a nagy kékség tengerek, és óceánok formájában. Európa hatalmas csizmáján, valóban megcsillant az a bizonyos sarkantyú. Lehetőségem adatott elmélkedni a földrészek elhelyezkedésén, de a déli sarkvidék hófehér sapkája minden figyelmemet lekötötte. Eddig csak atlaszból láttam az Antarktiszt, de élőben ezerszer jobban mutatott.
Nagyban távolodtam az anyaföldtől. A kék bolygó, így hívják az írók a fantasztikus irodalom történeteiben. Szemet gyönyörködtető ebből a szemszögből. Viszont a világűr fekete látványa megijesztett. Eljött a pillanat, amikor már nem élveztem ezt az utazást. Szerettem volna visszakerülni a tizedik emeletre. Erre viszont esélyem se volt.
A hold fényes korongja felé tartottam. Ez volt az úti célom. Nekem hamarabb sikerült a távolság leküzdése időn és téren át, mint a Apollo misszióknak, a hetvenes években. Ráadásul emberi kéz által alkotott technológia nélkül. Egyszer talán bekerülök a rekordok könyvébe. Csak a „hogyannal” nem voltam tisztában. Idegenek, vagy Isten műve ez a kirándulás? Már nem számít. Az angyal-ösvényem a végéhez közeledett.
A hold kráterekkel borított, szürkés homokjában értem földet. Itt hatszor lazább a gravitáció, mint odahaza. Ekkorákat még sose ugrottam, de nem örömömben, hanem bánatomban. Vissza akartam jutni a Földre, ami csak egy pingpong labda méretű, kék golyó volt a fekete horizonton. Hangokat se hallottam, hiszen nem volt légkör, amiben terjedhetne a kiáltásom. Végül belefáradtam a sok próbálkozásba. Lefeküdtem és magamra húztam a jéghideg homokot. Egyszer talán megtalálnak és hazavisznek. Addig alszom egyet ….
