A nem túl távoli jövőben…

 Edward Clark sietősen lépkedett a Nemzetközi Űrszövetség épületének félhomályos folyosóin. Hóna alatt egy vastag mappával, másik kezében fekete aktatáskával nyargalt a vezetőségi ülésre, ahol már várták. Izgult, de egyben ideges is volt, hiszen kidolgozott egy tervet, aminek segítségével ismét embert küldhetnek a Marsra. Ha a munkáját pozitív elbírálásban részesítik, akkor az emberiségnek ismét lesz lehetősége meghódítani a vörös bolygót.

  Évekkel ezelőtt már a NASA-nak volt egy próbálkozása a Mars kolonizálást illetően, de kudarcba fulladt. Egy gigászi napkitörés hetekre keresztezte a Marsra igyekvő űrhajó röppályáját. A katasztrófa oka az űrhajó elektromágneses védőpajzsának elfordulása volt. A kedvezőtlen pozíciója miatt bejutott a sugárzás, és a legénységet valósággal megsütötte, ráadásul a berendezéseket is tönkre tette. Az űrhajó másodpercek alatt darabjaira hullott. Hamar világossá vált, hogy idegenkezűség okozta a drámai fordulatot. Erre a fekete doboz adatainak részletes elemzése során jött rá az elrendelt vizsgáló bizottság, miszerint az űrhajó mesterséges intelligenciáját összezavarta egy adatcsomag, ami miatt elfordította a biztonságot jelentő pajzs tengelyét. A végzetes információt kívülről juttatták a rendszerbe, de a tettes kilétére, módszerére csak napokkal később derült fény.

 Robert F. Hays, a floridai rakétakilövő állomás fedélzeti technikusa volt. Feladatai közé tartozott a pilótafülke navigációs diagnosztikája a kilövést megelőző órákban. A biztonsági kamera felvételeinek átvizsgálása közben feltűnt, hogy Hays egy apró fekete tárgyat tett az egyik kiszerelt panel mögé, majd visszacsavarozta, és folytatta a munkáját. A szakértők egyértelműen megállapították, hogy az idegen tárgy nem volt az űrhajó tartozéka. A zavaró berendezés valószínűleg csak a megfelelő alkalomra várt, hogy halálos csapdává változtassa az űrhajót.  

 Hays-t nem tudták kihallgatni, mert azonnal fejbe lőtte magát, miután rátörtek a kommandósok. Ám a lakásában talált szentély arról árulkodott, hogy egy fanatikus „világvége” szekta tagja, egyesek szerint vezetője lehetett. Senki se tudott a kettős életéről.

  A hatóság minden igyekezete ellenére Hays halála és bűnössége hamar kiszivárgott a világhálóra. 

  Az eset megrázta a nemzeteket. Szokatlanul nagy zavargásokat váltott ki világszerte a nyolc tagú legénység halála. A vallási vezetők tiltakoztak, és a Sátán (némelyek Antikrisztusnak nevezték) felemelkedésének minősítették a merényletet. Tízezrek haltak meg a tüntetések miatti összecsapásokban, és az emberi társadalom mondhatni kifordult önmagából.

 A NASA vezetőségét – Hays halálhírének kirobbanása után – azonnali hatállyal leváltották, és a hivatal működését határozatlan időre leállították. Eközben a Nemzetközi Űrszövetség teljes titokban megbízott néhány kiváló tudóst, mérnököt, biológust és asztrofizikust, hogy készítsenek egy tökéletes tervet a Mars meghódítására.

 Edward a nyakában lógó piros kártyát az ajtó érzékelőjéhez érintette, ami egy hangos sípolás kíséretében kinyílt, miközben az asztalnál ülő biztonsági őrök minden mozzanatát figyelték.

 A tárgyaló teremben két idősebb férfi (aranycsillagos váll-lapokkal, tengernyi kitüntetéssel a sötétzöld zubbonyukon) és egy lila blézeres, fehér inges nő várta ülve Edward jelentését.

– Jó napot, a vezetőségnek! – mondta határozottan Edward, ejtett egy halvány mosolyt, de feleletet nem kapott, csak komor, vizsgálódó tekinteteket. Táskáját a mappájával együtt letette a számára előkészített asztalra. Fél perc turkálás után elővette laptopját és bekapcsolta. –Nos, szóval… elkészítettük a tervet. Pár dolgot átvariáltunk a kezdeti koncepcióhoz képest, de azt hiszem jó munkát végeztünk!

– Átvariálták? Mégis mennyire? ­– kérdezte a bal oldali nagykutya (legalább is Edwardnak egy bulldog ábrázata jutott eszébe a férfi arcvonásairól).

– Az organikus mesterséges intelligencia egyszerűen nem működik úgy, ahogyan eredetileg elképzeltük. Az emberi agy csodálatos biológiai szerkezet, és felfoghatatlan képességekkel rendelkezik. A nanorobotok bejuttatása az emberi szervezetbe pedig hatalmas mérföldköve volt az orvostudománynak, de ha az agyat kivesszük a természetes környezetéből – a koponyából –, akkor idővel döntésképtelen kocsonyává változik. A korai dementálódás visszafordíthatatlan, és hetek alatt egy kilencven éves ember szintjére süllyed. Egyszóval nanotechnológiával nem tudtuk megoldani a problémát! Ezért megkerültük kicsit.

– Éspedig? – kérdezte türelmetlenül a jobb oldali váll-lapos, aki inkább egy ezüstös, vén rókára hasonlított.

– Élő emberen próbáltuk ki a technológiát! – Edward kijelentésére egymásra nézett a vezetőség. A blézeres hölgy felvette poharát a márványasztalról, ivott egy kortyot, visszatette, és megszólalt.

– Ugye, tudja, hogy ez tiltott módszer?

 Edward tisztában volt vele, sőt, azzal is, hogyha nyilvánosságra kerülne a dolog, akár halálbüntetést is kiszabhatnak rá. A kísérlethez használt agyakat balesetekben szerencsétlenül járt emberekből operálták ki (természetesen teljes diszkrécióval, és a hozzátartozók beleegyezésével), akik amúgy is meghaltak volna, de élő, egészséges, tudatuknál lévő embereken végzett efféle kísérletek tilosak voltak világszerte. Ettől függetlenül Edward bevállalta a rizikót (és a méreginjekció árnyékát is), hogy megalkossa az űrutazás bionikus intelligenciáját, vagy ahogy maguk között becézték: a navigátorát.

– Tudatában vagyok a módszerem besorolásában, de csak így sikerült azt a bizonyos áttörést elérni. A tesztek száz százalékban bebizonyították, hogy akár extrém körülmények között is működik az ember és a gép szimbiózisa. A test öregedési folyamatát módosított nanorobotokkal, és egy speciális, szintetikus sejt-koktéllal nagy mértékben lelassítottuk. Számításaink szerint ezekkel a beültetésekkel, akár százötven év is lehet a navigátor életkora, ami legalább ötven Mars-utazásra elég. Természetesen hónapokig tartó mély alvás és egyéb időhúzó beavatkozás nélkül.

–És – vágott közben a lila blézeres –, hogyan küszöbölték ki az ember tényezőt, az érzelmeket, a személyiséget? Ráadásul egy átlagos embernek évekbe telik, mire a rengeteg információt megtanulja, ami egy ilyen utazáshoz szükséges!

– Remek kérdések, amire megvannak a válaszaim! Régóta tudjuk, hogy a kisagy bizonyos területének stimulálásával olyan mély, mégis aktív fázis hozható létre, ami alatt az agy afféle adathordozóként funkciónál. Ilyenkor elég lefuttatni vizuális formában – nevezzük tananyagnak – az adatokat, és véglegesen beíródnak a hosszú távú memóriába. Kezdésnek ötven különböző nyelvet tanult meg a navigátor folyékonyan, nem egészen fél óra alatt! Bizonyos neuronhálózatok blokkolásával kizártuk az érzelmekhez, személyiségekhez kötődő területeket. A navigátor testét pedig egy erre a célra kifejlesztett konzerváló gélbe helyeztük el, ami megvédi a bőrt a külső behatásokkal szemben. A védőburok többféle sugárzást is elnyel, ami úgy vélem előnyös, ha tudják mire célzok. Étrendje egyszerű, poralapú fehérje- és aminosav koncentrátum, aminek a szükséges mennyisége pár gramm hetente. Tökéletes biológiai gépezetet hoztunk létre, ami kész átvenni egy űrhajó felett az irányítást, kész felsőbb parancsokat végrehajtani, kész teljes körűen navigálni a világűrben, nem vezethető félre és jelenleg a legokosabb ember, illetve bionikus-intelligencia a Földön! Pár hónapja, viszont a számítási modelljeinket túllépve tágult a navigátor tudata ­– Edward pötyögni kezdett a laptopján, miközben hirtelen elhallgatott.

– Mit ért pontosan „tágulás” alatt? – kérdezett ismét a nagykutya. – Edward? Válaszoljon, kérem!

– Elnézést kérek! Nem sokat aludtam mostanában.

– Akar egy kis szünetet tartani? – érdeklődött a blézeres hölgy.

– Dehogy, folytatnám! Szóval… pár hónapja kialakult egyfajta paranormális képesség a navigátor elméjében. Tárgyakat képes mozgatni! Mikor először tapasztaltuk a jelenséget, akkor még csak a labor pár méteres körzetében tudta levitálni a berendezéseket, ám hamar megnövekedett a hatósugara. Úgy véljük, hogy az emberi agy működésének ismeretlen területére tévedtünk. Persze a történelemben éltek ilyen képességű emberek, de nekik veleszületett adottság volt. A navigátor úgymond kinyitott egy ablakot, ahol talán más dimenziók húzódnak. Úgy véljük a laborosokkal, hogyha ez a tudati felemelkedés tovább folytatódik, akkor képes lesz molekuláris szinten manipulálni az anyagokat. Nem lesz szükség háromdimenziós nyomtatókra, és ha bármi meghibásodás történik az űrhajón, esetleg a telepes modulokkal, akkor a navigátor képes lesz kijavítani minden hibát, viszonylag rövid időn belül. Természetesen mindezt akár szigorú ellenőrzés alatt.

– Árulja el, Edward, hogy ki a navigátor? Vagyis ki volt az előző életében, ha érti mire gondolok – kérdezte kissé vonakodva a lila blézeres hölgy.

– Egész életemet egy célnak szenteltem: a kutatásaimmal emberi életeket menteni, jobbá tenni, elviselhetőbbé! De sajnos a veleszületett genetikai rendellenességeket még a nanorobot technológiával se nem tudtam kiküszöbölni. Az áttörés „agyi szintű képletét” végül egy hozzám közel álló személy fejtette meg, aki szintén beteg. Az izomsorvadás genetikai anomáliája felemészti a testét, de a gondolkodása példa nélküli. Brynda, a lányom olyan ötletekkel állt elő a kutatás során, amire nem gondolunk! Nélküle nem sikerült volna!

  Halk tanácskozásba kezdett a meghökkent vezetőség. Edward szinte biztos volt benne, hogy elfogadják majd a „szuper navigátorát”, mint megoldást. Végül az ezüstróka nézett egyenesen Edwardra.

– Tehát, ha jól értjük: létrehozott egy szuperembert, Bryndát, aki mellesleg a lánya, és a képességei messze meghaladják a józan ész határát, bízzuk rá egy több milliárd dolláros bolygóközi küldetés lebonyolítását, miközben Brynda elméje folyamatosan fejlődik, aminek a következményit, hatásait felfogni, talán megjósolni se tudjuk. Ez túlontúl kockázatos. Ha ismét elbukik a Mars-misszió, és ha nyilvánosságra kerül, akkor beláthatatlan következményei lennének az emberiségre nézve. Hays szektás nézetei futótűzként terjed a világban, ráadásul egyes becslések szerint több követője lehet már, mint Krisztusnak. Még egy katasztrófa csak olaj lenne a tűzre, ami végleg a gyűlölet lángjába boríthatja szeretett bolygónkat.

– A történelmet a győztesek írják, és itt az újabb lehetőség! Az én módszerem a legjobb, amivel a küldetés sikere biztosítható! – reflektált Edward.

– Sajnáljuk, de túllépett egy bizonyos határt! – emelte fel a hangját az ezüstös róka.

– Értem… ám mielőtt végleges döntést hoznának szeretném, ha megnéznének valamit! – Edward a vezetőség felé fordította laptopját, aminek a kijelzőjéről egy halvány kék, női arc nézett rájuk a fekete háttérben.

– Üdvözlöm a vezetőséget! Brynda vagyok – szólalt meg az arc a monitoron. – Apám már bőven felvázolta a jelenlegi állapotomat és a képességeimet. De maguk mégse bíznak bennem, és ahogyan kiértékeltem: apámban se. Szeretném demonstrálni a tudásomat, amitől remélem másféle megvilágításba helyezik döntésüket a jövőre nézve. Tudom, hogy a Mars-misszió nem a bolygó köveinek, vagy az élet egykori lenyomatának vizsgálatáról szól. A MV12-es Mars-szonda tíz éve, tizenkét napja, húsz órája és három perce egy furcsa anomáliát fotózott le a Gale-kráterben. Eközben akkora interferencia lépett fel, ami pár másodperc után kisütötte a műhold áramköreit, de az addig lefotózott adatok eljutottak a földi-irányítóközpontig.  Az elemzések arra következtettek, hogy egy eddig ismeretlen energiaforrás helyezkedik el a kráterben. A további műholdas megfigyelések és mérések igazolták, hogy nagy valószínűséggel sötét energia koncentráció hever mélyen eltemetve a vörös homok alatt. Ez volt a titkos prioritása az első missziónak, ami kudarcba fulladt. Hays látta a fotókat, majd ördögi látomások kezdték gyötörni. Úgy vélte, hogy a sötét energia nem Isteni eredetű, hanem annak szöges ellentéte. A merénylettel megakadályozta a misszió sikerességét, ezzel viszont olyan vallási lavinát indított el világszerte, amire nem volt még példa a történelemben.

– Ezek szigorúan titkos információk! – szakította félbe a kikerekedett szemű nagykutya, és megnyomta a márvány asztal alján elhelyezkedő pánik gombot. Két másodperc múlva berontottak a biztonsági őrök, pisztollyal a kezükben, de mielőtt megszólalhattak volna hirtelen a levegőbe emelkedtek. Kezükből szinte egyszerre esett ki a fegyver, miközben fejüket beverték a nagy méretű világítótestbe, ami a plafonról világította be a termet. Ezután ájultan hullottak vissza a padlóra. A vezetőség tagjai ledermedtek. Nyakukat fojtogató érzés járta át. Ruházatukról lepattantak a gombok, mialatt kitüntetéseik az ölükbe hullottak. A lila blézer kettéhasadt a nő hátán, míg a pohár (amiből kortyolt pár perccel ezelőtt) szétrobbant az asztalon. Az üvegszilánkok megbolydult darazsak módjára keringtek a tárgyalóteremben. Végül a halványkék arc eltűnt a monitorról, és Edward lecsukta a laptopot.

 A bizottság tagjai viaszbábukká alakultak. Tekintetükre örökre ráfagyott az ijedség. Az üvegszilánkok lehullottak a padlóra, és kísérteties csend telepedett a tárgyalóteremre. Pár másodperc után megszólalt Edward mobiltelefonja, aki nehezen tudta felfogni mit is lát valójában.

 Brynda tudatának tágulása hihetetlen mértékben növekedett. Végül Edward a hatodik csörrenésre összerezzent, és elővette zsebéből a mobiltelefonját.

– Halló?

– Üdvözlöm, Edward! Kyle vagyok. Felkeltette a figyelmemet a bemutatója!

– Hallgatom, Kyle! – felelte Edward zavarodottan.

– Tudja a bizottság tagjai csak bábok voltak, akiket mozgatunk ide-oda. Most már úgy látom, hogy valóban elérte őket a végzetük. Ne aggódjon miattuk, már úton a takarító brigád. De, rátérnék a lényegre, ha nem bánja!

 Edward valahogy sejtette, hogy a Nemzetközi Űrszövetség mögött nem holmi tábornokok, vagy lila blézeres elnöknők állnak. A szálak felsőbb körökbe vezetnek. A föld legbefolyásosabb emberei kilétét mindig is titok övezte, és ha valamelyikük előbújt, és felvállalta a nevét, és hamarjában a lényegre tér, akkor baj van. Nagy baj.

– Szóval a Mars-küldetés eltitkolt indítékát már ismeri – folytatta Kyle –, ahogyan a lánya részletesen kifejtette. Az emberiség túlélése, viszont a sötét energia „megszelídítésén” áll, vagy bukik. Hays, egy olyan láncreakciót indított el, ami pár éven, talán hónapokon belül elhozza az apokalipszist a Földre. Köztünk szólva: nem volt nehéz dolga, hiszen kiapadóban a Föld energiakészlete. Ezt már régóta érzi a társadalom, hiszen a megélhetés még legfejlettebb országokban is problémát okoz. Ráadásul valami dolog, valami gonosz, valami sötét esszencia befészkelte magát az emberi elmék milliárdjaiba. „Testvér testvér ellen fordul!” – ahogyan említi a Biblia. Talán a túlnépesedés, talán a természet bosszúja, esetleg Isten haragja? Csak találgatunk, és ezért nincs sok időnk. A pénz már nem számít. Ha még mindig szeretné megmenteni az emberiséget, most megteheti …

Foly. köv…

 Lillát felbosszantották a munkahelyén, mert a főnökének szüksége volt még pár aktára az irattárból. Ez a kívánsága nem lett volna gond, ha korábban kéri, mert a munkaidő éppen lejárt. Ráadásul aznap péntek volt, ami sokaknak a hétvége trombitás hírnökét jelentette. Lilla kényszeresen mosolyogva (de felettébb dühösen) vette tudomásul, hogy nem fog időben hazaérni. Főleg, hogy vásárolnia is kell majd a közeli szupermarketben, mert kongott otthon a hűtőszekrénye az ürességtől. Negyvenéves szingli lévén kevés élelmiszert tartott otthon, ám éhen halni meg nem akart, viszont így a nap vége távolinak tűnt.

  A pocakja már korgott, a túlórát, viszont mézesen-mázosan kenegette a főnöke, és íme a dolgozó: Lilla, aki mindezeket elszenvedte. „Egyszer, ha lesz sírkövem, akkor feltétlenül írjátok rá: Lilla, a pénteki nap munkaügyi áldozata! Béke poraira.”

 Lilla, a főnöke irodájának az ajtaját lazán becsapta kifelé menet (az apró bosszú is bosszú, maximum csínynek becézik), ezzel is dacolva a munkaadójával. Némi halk káromkodást is kipréselt összeszorított fogakkal, de ügyelt arra, hogy nehogy meghallják a hazafelé igyekvő kollégái, akik sietősen pakolgatták az íróasztalokat. Természetesen egyikük se nézett Lilla szemébe. Mondhatni ügyesen kerülték a morcos tekintetét, hiszen belül örömtáncot jártak; nem nekik kellett túlórázniuk; az irattárat meg jelenleg a cég szőrös-büdös hónaljának tartották. Aki mostanában odatévedt, volt, hogy órákig nem került elő, mert az akták kusza hadserege várta az információra éhes áldozatokat. Pár napja derült ki ugyanis, hogy a lefűzéssel megbízott kolléga hanyag és figyelmetlen munkája miatt összekeveredtek az anyagok. A Hamupipőke-szerű válogatás meg izzadtságszagú, akárhonnan is nézzük.

 Hamar kiürült az irodaház. A nagyfőnök magára zárta az irodaajtót (senki se tudta mit csinált ilyenkor, de egyesek szerint pénzt számolgatott és borítékozott), Lilla pedig feloltotta a villanyt az irattárban. Körbenézett, de a háta közepére se kívánta az utolsó polcsort, ami kilométeres távolságnak tűnt. Ott voltak (elvileg) a lefűzött mappák, amire a főnökének szüksége volt. És mit ad a sors: pont ott vibrált a neoncső, miközben halkan pattogott az armatúra gyújtója. Mintha egy láthatatlan erő harcolna a fény és a sötétség kegyeiért. „Sietnem kell, csak két mappa a 2019-es évből, az lópikula, hamar meglelem, akár csukott szemmel is! Aztán a főnöknek odaadom, hazafelé bevásárolok, este behamizok, forró fürdőt veszek, majd jöhet a rózsaszín őrmester az éjjeli szekrényből, és alvás másnap délig! Szóval szedd össze magad, ne fossál a vibráló armatúrától, tedd a dolgodat, nagylány vagy már!”. Lilla egyszerűen csak félt ettől az ablaktalan, hűvös, elhagyatott helyiségtől, ahová csak ritkán jártak be az alkalmazottak. Főleg, mióta összekeverendő paklinak nézte az egyik kolléga a mappákat.

Negyedóra keresgélés után, viszont megtalálta, amit keresett. Kinyitotta őket, és ellenőrizte az épségüket, ekkor végleg felmondta a szolgálatot a villogó neoncső. Győzött a sötétség. Lilla sietősen elindult a kijárat felé, hóna alatt az iratokkal, de félúton megbotlott a felszakadozott linóleumban (pedig már tervben volt a cseréje, mert többen is panaszkodtak rá). Elejtette mindkét mappát, amik tompa puffanással landoltak a lábán. Ekkor felsikított egy pillanatra, aztán ismét csend lett. Lilla gyorsan lehajolt, hogy felvegye őket. Aztán két fekete, márkás lakkcipővel nézett farkasszemet. Jött a második sikítás.

– Lillácska, a maga hangjától még a holtak is feltámadnak! – viccelődött főnöke, aki olyan halkan jött be az irattárba, mintha indiánok között nevelkedett volna. – Látom megtalálta, amit kértem. Na, jöjjön, kikísérem ebből a labirintusból!

– Köszönöm, Ágoston! – hálálkodott Lilla, ám magában kántálva szidalmazta lidércként felbukkanó főnökét. És a kézremegését is próbálta palástolni, miközben magához szorította az időközben felvett mappákat. Ettől függetlenül úgy követte Ágostont, mint a pincsikutya.

 Visszaballagtak Ágoston irodájába, aki végül ellátta beosztottját egy jótanáccsal: – Lillácska, ígérjen meg nekem valamit! – a nő szemei kikerekedtek. „Ágoston, maga megint osztja az észt? Ketyeg a túlórám, faszikám! Ha én tanácsot akarok valakitől, akkor majd szólók!” – Ne panaszkodjon soha, senkinek, semmiről! Ez az irodaház az életművem, és kemény munka volt idáig eljutnom! Húsz éve én is csak egy beosztott voltam pár saroknyira innen. Mindig azt tettem, amire kértek. De… sose nyitottam ki a számat, sose panaszkodtam senkinek, és íme: én vezetem ezt a céget! – Ágoston kitárta a kezét, mint a Megváltó szobra Rióban. – Maga az egyik legjobb munkatársam, és bízom benne, hogy ez a jövőben is így marad! Na, nem akarom tovább feltartani. Kellemes hétvégét!

– Köszönöm a jótanácsot, Ágoston! Ígérem, hogy élni fogok vele.

„Anyád, anyád, anyád!”

 A péntek amolyan bevásárlós rituálévá vált az évek alatt, mert az egész kisváros ezzel foglalatoskodott délután, meg este. A „Pénznyelő Pláza” (így becézték az emberek) népszerű hely volt ebből a szempontból. A szomszédos településekről is hömpölyögtek a vásárlók, mert itt, az üzleti origóban mindent meg lehetett kapni, egy helyen, egy időben. Igaz, az áraikkal időnként elszálltak a fellegekbe, de ez idáig senki se panaszkodott. Élelmiszerek, műszaki cikkek, alkoholos italok, cigaretták, újságok, szezonális termékek, drogéria és mindenféle ruházat várta a tömött pénztárcák vékonyítását. Parkolóhelyhez is szinte csak kihalásos alapon lehetett hozzájutni. Szerencsére tíz perc keresgélés elég volt Lillának, hogy befurakodjon két személyautó közé. 

 Sietősen kipattant a Kicsi Rettenetből (ahogyan becézte a piros Opel Corsa-t), és kapkodva bezárta az ajtaját. Lilla körbenézett, és aránylag furcsállotta, hogy csak pár ember tevékenykedett a tengernyi autó között. Az egyik szakállas férfi (olyan tíz méterre Lillától) egy megrakott bevásárlókocsin támaszkodott, amit megpróbált betolni két autó közé, de csak a lökhárítókat karcolgatta vele, aztán kihúzta fél méterre, és újra nekitolta. Arcáról sápadt közönyösség tükröződött, mint aki éppen aludni készült egy bepiált és átveszekedett este után. Egy másik idősebb nő az autója csomagtérajtaját próbálta lecsukni, de valamiért nem záródott rendesen, ezért újra felnyitotta, és ismét lecsukta. Eközben bárgyúan vigyorgott, és kilátszódott sárgás fogsora, ami igencsak hiányos volt, akár egy öreg csövesnek a városi aluljáróban. Két pillanatra Lillára nézett, majd folytatta a végtelennek tűnő csiki-csukiját.

 Péntek van, mi? – gondolta Lilla, miközben előkotorta a zsebéből a bevásárlókocsis érméjét, amit pár hete kapott ajándékba, édesanyjától.

A pláza bejáratánál Egon, a biztonsági őr ácsorgott, akár a rendíthetetlen ólomkatona, leszámítva, hogy mindkét lába kiváló épségnek örvendett. De valami nem stimmelt, mert játszadozott az fotocellás ajtókapcsolóval, mint egy öt éves gyermek, aki életében először megy át az efféle alkalmatosságon. Lilla hangosan ráköszönt, de ügyet se vetett rá. A túlórázó papírhölgyecske szomorúan tovább állt, de hangosan megjegyezte: – Úgy látszik ma mindenki kettyó! Na, kenyér, felvágott, zöldség, tojás és húzok haza a francba! Hogy finom legyek és nőies!

– Panaszkodó! Panaszkodó! – mutatott Lillára Egon, aki felhagyott kisded kapunyitogató játékával Lilla megjegyzése után. A nő megszeppent az őr válaszára, majd felgyorsította a lépteit az áruház belseje felé. A fotocellás ajtó halkan bezáródott mögötte, de Egon még utána is ismételgette egyszerű mondandóját. „Hibbant egyenruhás! És én még ábrándoztam róla egy randevú erejéig. Rossz lány vagy, Lilla!”

Van úgy, hogy az ember sietségében nem veszi észre a dolgokat a környezetében. Figyelme nem oda összpontosul, ahová kellene, és elsiklik minden mellett, ahogyan Lilla is. Hajtotta a fáradtság, az éhség. Szeretett volna túl lenni a péntek estén, de álmában se gondolta volna, hogy a zöldségespultnál az összes gyümölcs bepenészedett. Egyiket dobálta a másik után, végül egy nagyobb rothadó narancs valósággal szétpukkant a kezében. A bűzös, sárgás lé kifolyt az ujjai közül a földre és javarészt a ruhájára. Az áruházban lófráló vásárlók ledermedtek. Ezután minden szempár Lillára szegeződött, akinél végül elszakadt a cérna. Kibuggyantak a könnyei, keze ismét remegett.

– Ezt nem hiszem el! Kurva élet! Én csak szerettem volna ma időben hazaérni, megenni a vacsorámat, lezuhanyozni és aludni! Ehelyett aktákat keresgéltem egy sötét veremben, a főnököm a szívbajt hozta rám, az emberek meg kifordultak önmagukból! Istenem, ez ennyire bonyolult lenne? – keserves zokogás tört Lillára.

– Panaszkodó! Panaszkodó! – elindultak lassan a vásárlók a megkeseredett nő irányába. Az összes kasszás kimászott a pult mögül, az árufeltöltők elejtették a cuccaikat és a takarító személyzet is eldobta a felmosófákat. Lilla fel se fogta mi történik körülötte, pedig Ágoston figyelmeztette a panaszkodásra. Az egyik fiatalabb vásárló (aki hátulról közelített felé), kirúgta a nő lábát. Lilla harmadszor is felsikított aznap, de hiába. Levetkőztette, majd darabokra tépte a felbőszült tömeg, és szétdobálták a testrészeit a fehér járólapokon. Még a penészes gyümölcsök közé is repültek Lilla darabjaiból. A szokatlan rituálé végeztével mindenki folytatta a megkezdett dolgát. A vásárlók tovább költötték a pénzt, az áruház személyzete pedig visszatért a munkahelyére. A takarítók felmosták a vért és eltüntették Lilla maradványait.

Ágoston (aki még mindig az irodájában tartózkodott), egy monitor mögül nézte végig a jelenetet az áruház kamerarendszerén keresztül. Miután Lillának bevégeztetett, mosolyogva felvette a telefonkagylót, elővette és kinyitotta a fekete noteszát, majd tárcsázni kezdett.  Három kicsengés után felvették a vonal másik végén.

– Tökéletes! Minden a terv szerint működik! Indulhat a második fázis! – Ágoston letette a telefont, elégedetten hátradőlt a székében, lábát feltette asztalra, kezét a tarkójához emelte és egy régi Abba slágert kezdett fütyörészni…

„Van úgy, hogy gyáva az ember bizonyos dolgokhoz. Olyan is van, hogy ezt később iszonyatosan megbánja. Az életben kihagyott lehetőségek nagy része, viszont sose tér vissza.”

  Martin végre elkészült a fehér Suzukival. Az autó gazdája biztosan örül majd, hiszen csak a gyújtáselosztó fedelet kellett kicserélni, ami alól amúgy is szivárgott az olaj. Ez a munka Martinnak meg se kottyant, hiszen húsz éve taposta az autószerelői ösvényt, és a műhely legjobban termelő melósa volt. Bármit rá lehetett bízni, ami rendszámtól rendszámig tartott.

  Martin beült a Suzukiba, és beleszagolt a női parfümtől átitatott belső térbe. Körbesimította ujjbegyével a kormánykereket, és fantáziálni kezdett, hogy a munkadíjat máshogyan is behajthatná plázacica küllemű ügyfelén, Mirandán. Egy kis simogatás, egy kis törődés, esetleg slicchúzogatás hatványozhatná a boldogság hormonok szintjét, hiszen egy top-szerelőnek kijárna az efféle fizetési korrekció. Ám lelkiismerete (ami halott édesapja hangján szólalt meg elméjében) időnként tanulságos monológokat suttogott, ami így hangzott ebben a szituációban: „Lekéstél a nőkről, fiam! Amilyen jól bánsz az autókkal, olyan pocsékul a szebbik nemmel! Anyád most forog a sírjában, hiszen a kisfia, negyvenéves létére, egy kocsiban fantáziál a szexről. Szánalmas vagy, Martin boy!”.

  Miranda, a plázacica ugyanabban a háztömbben lakott Martinnal, így szegről végről ismerték egymást, noha sose beszéltek pár mondatnál többet. Az illatozó nő, viszont pár napja becsöngetett hozzá és megkérte, hogy javítsa meg az autóját, mert elhagyja a környéket. Martin azonnal igent mondott. Hát persze, hogy IGEN! Tetszett neki a nő. Különben is: ki tudna ellenkezni egy ilyen helyzetben? Martin biztosan nem. Leszámítva, hogy ekkor a szíve már a torkában dobogott, és elképzelte milyen lehet egy orgazmus utáni megnyugvás Miranda karjában. Bár a környék elhagyásáról tett kijelentése némiképpen nyugtalanította, ellenben örült, hogy legalább a köszönésen és az időjáráson kívül másról is beszéltek aznap.

  Sándor, az autószerelő műhely főnöke (dolgozóinak egyszerűen csak "Sanya") kinyitotta irodája ajtaját. Unottan kidugta az orrát, és körbenézett. Sóhajtott egy nagyot, mint aki épp egy hídról készül leugrani, de a hatás kedvéért még vesz egy nagy levegőt, hátha szüksége lesz rá, amikor becsapódik az alatta húzódó folyóba.

  Sanya, minden beosztottjával kezesen bánt. Sose szidta őket, ritkán káromkodott és nem kiabált. Amikor valami gond adódott, akkor az illetékeseket diszkréten, vagy viccesen behívta az irodába, megkínálta őket ülőhellyel és ásványvízzel. Utána jöhetett a probléma kiértékelése és a megoldása. Viszont az elmúlt hetekben csak Martinra számíthatott. A többi dolgozója elhagyta a zabálók miatt.

  – Martin, te aranytojást tojó szárnyas! Keblemre! Most azonnal szeretnék veled beszélni a további teendőidről! Hagyd azt a Suzukit! A gazdája valószínűleg meghalt. Hívtam, de nem veszi fel a telefont – Martin kiszállt a kocsiból, és sietős léptekkel, aggódva elindult Sanya irodája felé.

   Eközben apja nem hagyta, és tovább savazta az agyát: „Na, Miranda is odalett! Fiam, ne reménykedj! Ám lehet, hogy megtarthatod a Suzukiját, aztán szimatolgathatod életed végéig!”

  – Foglalj helyet, Martinom! Amit mondani akarok, attól úgy is leülnél – főnöke kihúzta az íróasztal melletti széket dolgozója számára.

  – Sanya, úgy érzem, hogy történt valami! – állapította meg Martin, miközben Miranda égszínkék szemére, huncut dekoltázsára tudott csak gondolni. Remélte, hogy főnöke tippje hamisnak bizonyult a „majdnem” barátnőjére vonatkozóan.

   Sanya visszaült a székébe, összekulcsolta a kezét, mintha imádkozással szeretné megnyitni a diskurzust. Tekintetét az iroda álmennyezetére helyezte, és egy pillanatra elveszítette a külvilágot. Végül Martinra nézett, miközben visszatért a valóságba.

  – Remélem, hogy jó főnököd voltam. Fenntartottam a műhelyt ameddig csak lehetett, de elérkeztünk a kritikus mélypontra. Nincs tovább. De rólad nem fogok megfeledkezni ebben az őrületben – eközben zakója zsebéből előhúzott egy vaskos borítékot (amiben egymillió forint lapult húszezresekben), és odanyújtotta Martinnak. – Ez a tiéd, barátom! És még egy apróság – a másik zsebéből pedig elővett egy hosszúkás üvegcsét. Felmutatta Martinnak, aki elolvasta a fiola címkéjét: Morphine. – Ha esetleg nem úgy alakulnának a dolgok körülötted, ha érted mire gondolok… – motyogta bizalmasan Martin főnöke.

  – Ej, akkor tényleg nincs mit tenni! – Martin habozás nélkül zsebre vágta a juttatásokat. – És te, Sanya? Mihez fogsz most kezdeni?

  – Nem akarok zabáló lenni! Nem az én stílusom, hiszen jól ismersz! – Sanya arcára komorság költözött, és felállt a főnöki székből. Az iroda ablakához bandukolt, ami a műhely előtti főútra nézett. Ujjaival széthúzta a leengedett reluxa két fokát, és átnézett rajta. – Nézd ez búval baszott, beteges világot! Ki vágyott arra, hogy zabálók sétálgassanak kényükre-kedvükre? Mi meg közben tönkre megyünk, akár egy olajozás nélküli turbófeltöltő! Ki akar ezzel együtt élni? Elszabadult a pokol, mi pedig az első sorba kaptunk jegyet! – az utcán éppen egy szakadt ruházatú zabáló lakomázott egy másik ember beleiből. – Teszem a dolgomat, ahogyan te is fogod, de most már indulj, hátha megragadod a reménység fokát, barátom! Vidd vissza az utolsó megjavított autót a gazdájának, kérlek! Talán még életben van. És próbálj meg te is épségben maradni!

  A Suzuki pöccre indult. Motorja halkan duruzsolt, ennek ellenére Martin hallotta, amint főnöke leadott szájába egy lövést az irodában. Sanya a rövidebbik utat választotta, ez által mentesült az átváltozástól. Zabáló már biztosan nem lesz, de őt valószínűleg zabálni fogják a pokolban. Éhes démonok várják az efféle gyáva alakokat, legalább is Martin egykori nagymamája szerint. Martin nem volt vallásos, de most megrendült. Túlságosan közel, mondhatni karnyújtásnyira került a végítélettől. Nem tudta pontosan, hogy mi vár még rá, ha kiáll az autószerelő műhelyből, ám Miranda gondolata mindig üzemanyag volt szíve vadul ketyegő motorjának.

   Martin túl sok zabálót ütött el a fehér Suzukival, ami egyszer csak megadta magát, miközben fehér füstöt eregetett a motorháztető alól. Miranda nem fog örülni ennek az akciónak, mert az autóját totálkárosan otthagyta egy mesterszerelő a Megyeri út sarkán. Mégis, hogy fog ez hangzani? De vészhelyzet van, ezt neki is meg kell értenie. Az emberek megbolondultak, egymást eszik, torzuló arcok járják az utcákat. A káosz végzetes pecsétje rányomta bélyegét a városra, és Martinból igazi túlélőt faragott. Igaz, hogy a Suzuki csak kétszáz méterre robbant le otthonától, de ilyen eszeveszett rohanásnál egy méter is kilométernek tűnik, ha kergetik az embert. És Martint hazáig üldözték a zabálók.

   Mivel a lift nem működött, ezért Martin kényszerűségből lépcsőzött a tizedik emeletig. Mindezt persze lábujjhegyen, miközben a lépcsőház sötétté és baljóssá változott, akár egy másik dimenzió.  A bejárati ajtók mögül sikítások és üvöltések szűrődtek ki. Normál esetben azonnal a segítségükre sietett volna emberünk, de most nem. Miért is avatkozna bele olyan dologba, ami elkerülhetetlen? Zabálónak lenni nem dicsőség, ahogyan az útjukat állni se.

  Miranda bejárati ajtaja tárva-nyitva volt. Martin hatalmas keserűségére nem találta otthon, pedig alaposan körbenézett a nő lakásában. Lehet jobb így – gondolta. Ha megtudná mi történt a Suzukijával, akkor valószínűleg sose állna vele szóba. A legfelső emeleten volt Martin lakása. „Jó érzés újra itthon lenni.”

   Martin bezárta lakása ajtaját, még a láncot is feltette, ezzel is táplálva a biztonságérzet illúzióját. A hűtőből kivett egy tejet, lecsípte a doboz sarkát, és a felét leöntötte torkán. Pontosan úgy, ahogyan a bajorok teszik, ha sörről van szó. Ám az osztrákokhoz biztosan nem megy idén, de valószínűleg máshová se. Nem öltözött át. Minek tette volna, hiszen a világvége átírja az egyszerű emberek megszokott életvitelét. Csak leült a nappalijába, ahol a kedvenc fotelje várta. A kopottas bőr elárulta, hogy Martin sűrű vendége volt, sőt, időnként ágynak is használta. Ekkor hangos dörömbölés vette kezdetét a bejárati ajtaján. Martin felugrott ijedségében, és a maradék tejet leejtette a földre. Nemigazán számított vendégre az emberiség alkonyán, de mégis hajtotta a kíváncsiság. A kukucskáló nyílás mögött Miranda zabálóvá szellemült arca rajzolódott ki. Szemei fehérek voltak, akár a fotel mellé kiloccsantott tej. Szája körül véres foltok éktelenkedtek, míg haja koszos és ragacsos volt. Valószínűleg a vértől, de Martin nem állt neki kielemezni. Örült, hogy még egyszer láthatja majdnem barátnőjét. Tudta, hogy az ajtó nem fogja sokáig pajzsként védelmezni. Tudta, hogy Miranda nemsokára bejut, és akkor …

  Szerencsére vett a patikában (pár hónapja, talán fél éve, de nem emlékezett rá pontosan) injekciós felszerelést, fertőtlenítő szprével. Egyik barátja kérte meg rá, aki valószínűleg lőtte magát, de a fecskendőért már nem jött el. Biztos ő is zabáló lett. Ha ez igaz, akkor legalább a függőségből kigyógyult. Az injekciós készlet, viszont most jól jött a szedáláshoz. A morfinos fecskendőt némi habozás után a combjába döfte, akár egy akcióhős a filmekben. Eközben a dörömbölő Miranda-zabáló egyre vadabbul csapkodta az ajtót. Vad morgása, rekedtes gargalizálása elég félelmet generált Martinban, aki a szuri után visszahuppant a foteljébe. Lehúzta munkásnadrágja sliccét, és kilógatta rajta a szerszámát. Bízott benne, hogy Miranda talán erotikus hévbe jön, visszaváltozik emberré, ledobja a ruháit és ráveti magát. Aztán egész éjjel szeretkeznek, nevetgélnek, tervezgetik a jövőt, megbocsájtja a Suzukit, végül együtt útra kelnek, és meg se állnak az Óperenciás tengerig.

  A morfium okozta eufóriában Martin apa-lelkiismerete is megszólalt: „No, Martin boy! Úgy látom, hogy rendesen megírtad a leckét! Én se csinálhattam volna jobban! Apa és anya büszke rád, bár megszakadunk a röhögéstől!” – közben Miranda-zabáló betörte az ajtót, viszont a bivalyerős fájdalomcsillapítószer már jócskán kiütötte Martint a való világból, mialatt kényelmesen belesüllyedt a fotelbe.

   Martin, miközben Miranda rávetette magát, és nekiállt lezabálni a kiálló testrészeit, végül megkapta, amit akart, bár nem teljesen olyan formában, ahogyan szerette volna. Elkésett, ezt nagyon jól tudta, de már nem érdekelte. Elfogyasztotta egy zabáló az erotikájával együtt…

--- A terraformálás első szakaszát sikeresen teljesítettük a NewHope-11 (NH-11) jelölésű exobolygón ---  

 „Az atmoszféra generátorok kifogástalanul pályára álltak, és megfelelően felerősítették az eredeti légkört. A mesterséges üvegház hatására a sarki jégsapkák megolvadtak, és kisebb-nagyobb tengereket hoztak létre. A bolygó felszíne a megadott értékeken belül melegedett. Elindult a párolgás, a felhőképződés és a szél-áramlatok hónapok alatt kialakultak.  A szén-dioxid generálásának csökkentése után kedvező klíma alakult ki az élethez.

 Légnyomás a talaj közelében egyenletesen 1,3 bar, ami picivel több, mint amire számítottunk. A levegő szinte mindenhol megfelelő összetételű, bár a nitrogén, az oxigén és a szén-dioxid aránya időnként megváltozik, ami fejfájást, rosszullétet és ritkábban hallucinációkat okozott a kezdeti időkben. Ezeket a nem kívánt mellékhatásokat gyógyszerekkel és implantátumokkal sikeresen megelőztük. A Vega kékes fényéhez hetek alatt hozzászoktunk. Komolyabb nap- és elektromágneses kitöréseket, viharokat nem észleltünk a csillag felszínéről.

 A geológiai és tektonikai mérések eredményét feldolgoztuk, a NH-11 vasmagjának alakját, forgási irányát és a gravitonok sűrűségét lemodelleztük. A bolygó mágneses mezője megfelelően visszaveri a Vegáról érkező káros sugarakat, aminek a spektrális elosztása 95%-ban megegyezik a Napéval. Egy teljes nap hossza 31h: 45m, és 411 nap alatt kerüli meg az NH-11 a Vegát.

 A rendelkezésre álló adatok alapján 54 földi évenként változik a gravitációs állandó, ami időjárási és egyéb kilengéseket okozhat az atmoszféra vastagságában. Számításaink szerint a váltakozó tömegvonzást kibírja az emberi szervezet, de valószínűsíthetően meg fogja viselni a +20%-os súlyterhelés. Megközelítőleg két év van hátra a következő átfordulásig. Felkészítettük rá magunkat, a telepet és a navigációs műszereinket is.

 Napos, felhős, esős időszakok váltják egymást, akárcsak a Földön. Általában erős légáramlatok kísérik a viharokat, amiknek iránya, erőssége, lefolyása pontosan megjósolható. A napszakok hőingásai időnként meghaladják a 35 Kelvint, de bőven belefér a tűrésbe. Fagypont alá egy ideje nem süllyedt a hőmérséklet, ami bíztató lehet a későbbiekre nézve.

Három hektárnyi kísérleti termőföldet dolgoztunk be a talajba, és a magokat elültettük a Hooper-féle terv szerint, de ez idáig nem keltek ki. A lefagyasztott, előnevelt palánták a kiültetés után napok alatt kiszáradtak, még az öntözés ellenére is. Karl Brian genetikus és növénybiológus gőzerővel dolgozik a megoldáson. Annyit sikerült kiderítenie, hogy a termőföldben lévő speciális talajbaktériumok egyszerűen eltűntek.

Az anyaméh-inkubátorban (AMI) kifejlődött fehér patkányok 90% születésük után, pár órán belül elpusztultak. A maradék állomány maximum két napig bírta. Ráadásul több példány csonka, vagy végtag nélkül fejlődött ki, mintha radioaktív sugárzás érte volna a megtermékenyített petesejtet. Lehetséges, hogy az idefelé vezető térhajlítás következtében mutálódtak. Ez miatt a Krio-embrió tervet határozatlan időre felfüggesztettük, és a sugárzás méréseket megdupláztuk, de idáig minden érték az egészségügyi tartományon belül volt. A rendellenességi anomáliák okát egyelőre vizsgáljuk, de a petesejt tárolót ólomlemezekkel megerősítettük az elővigyázatossági előírásoknak megfelelően.

Wesco H. Forest parancsnok, a Hope-1 terraformázó telep megbízott vezetője.”

Wesco parancsnok hátradőlt a székében, miközben szájához emelte viszkis poharát.

– Istenverte szikladarab! Tizenhét fényévet utaztunk miattad, de semmi se akar összejönni! Köcsögösködsz velünk? Nem akarsz rohangáló porontyokat? Nesze, egy nemzetközileg elfogadott szimbólum abba a masszív ábrázatodba! – motyogta maga előtt, ökölbe szorította a kézét, kinyújtotta a középső ujját, majd lehúzta a pohár tartalmát, és visszatette az asztalra. Nyomott egy entert a terminálján, amivel elküldte összefoglaló jelentését az földi anyabázisnak. Két programot indított még el, amik deaktiválták a Hope-1 összes droid és kisegítő robotikájának vezérlőjét.

 – Na, ez legalább egy év mire célba ér! Remélem örülni fognak a meglepetés csomagomnak. Addig is kiélvezem munkánk nem létező gyümölcsét! – felpattant székéből, kibiztosította fegyverét, köpött egyet a padlóra és elindult az ajtó felé. A fülke bejáratánál megállt egy pillanatra. Wesco lenézett helyettese hullájára, aki alatt méretes tócsa piroslott a fejlövéstől. Lábával belerúgott kettőt, majd vigyorogni kezdett.

 – Most mit csodálkozol, Plummer? Mondtam, hogy lyukat ütök a fejedbe! Netán azt hitted, hogy viccelek? Ez a pisztoly a fejlett, háromdimenziós nyomtatás belépője. Amúgy is tudtad, hogy eljön ez a nap! Megmentem magunkat saját magunktól! Ez már szinte költészet! Ugye, érted, arany barátom? –Wesco letérdelt a tócsába, és lecsukta Plummer kimerevedett szemét. Pár pillanatig nézegette halott beosztottját, végül belesuttogott a fülébe:

– Sajnos nincs nálam két érme a kaszásnak, de biztos vagyok benne, hogy téged anélkül is átvisz a túloldalra!

  Wesco kilépett a kommunikációs bázis ajtaján, és eltűnt a folyosón villódzó fények homályában. Miután kiért az épületből, a telepesszálló felé vette az irányt. A lakómodulok inkább hasonlítottak egy high-tech földi nyaralóra – fémdobozok, kábelek, antennák, napelemek, kerek edzett üveg ablakok–, mintsem egy terraformázós társaság apró lakóépületeire. Eredetileg úgy tervezték a struktúrájukat, hogy az űrben lévő vákuumnak és a hidegnek is ellenálljon. Most viszont egyszerű lakóépületek szerepét töltötték be a Hope1 telepén.

 Eközben eleredt az eső, és a távolból hatalmas villámok világították meg a lepusztult vidéket. A parancsnok sötét alakja vészjóslóan közeledett a lakómodulok irányába.

Az első modulban Kirk Bones űrhajó- és gépészmérnök lakott. Nem hallotta, amint Wesco benyitott az alvófülkéjéhez. A megtébolyodott parancsnok nem habozott sokáig. Bones homlokára szegezte fegyverét, vicsorított, becsukta a szemét és tüzelt.

Nem sok esélye volt a többi alvó telepesnek sem. A fejlövések száma gyorsan pergett, akárcsak Wesco elmezuhanása a feneketlen mélységbe. Senki se sejtette, hogy gondolataiban miket forgat hetek óta. Kiképzésén kiválóan megtanították neki, hogy hogyan kezelje embereit, miként vegye rá őket a parancsok végrehajtására és hogyan rejtse el érzelmeit, mert azok miatt bizony bukhat a küldetés. Márpedig, amire vállalkozott a Nemzetközi Űrszövetség a NH-11-el kapcsolatban, azzal nem kockáztathatták a küldetés kudarcát, mert az emberiség túlélését egy maroknyi csapatra bízták a Föld nagyhatalmai.  Ám az emberi tényező iróniája közbevágott a dolgoknak, és pont azt a személyt harapta meg ördögi méregfoga, aki felesküdött a küldetés sikerességére és a telepesek védelmére. Egyedül Plummer sejtette, hogy elöljárója furcsa terveket szövöget, miközben a Bibliát forgatta. Mikor feltette a kérdését erre vonatkozóan, Wesco kivette a fegyverét a fiókjából, és mindenféle magyarázat nélkül lőtt.

Yuri Fisher, energetikai- és geológiai technikus imádta munkáját a Földön. Kivételes tehetségével, eredményeivel és szorgalmával messze kitűnt a többi ifjú „konkurenciája” közül. Hamar felfigyeltek rá a háttérből. Amikor a Nemzetközi Űrszövetség felkereste, hogy csatlakozzon a NH-11 terraformáló csapatához, azonnal igent mondott. Egyedül édesanyjától kellett elbúcsúznia, aki áldását adta lánya küldetésére, noha mindketten tisztában voltak azzal, hogy soha többé nem láthatják egymást. Édesanyja, egy fából faragott, apró darumadarat ajándékozott neki, hogy emlékezzen az otthonára, ahányszor csak a kezében tartja.

 Yuri az antianyag tárolóban ült egy fémrekeszen, és a daruját szorongatta. Arcán kövér könnycseppek úsztak, miközben gondolataiban a Földön járt. Néha azt érezte, hogy hiba volt a NH11-re jönnie, viszont nem hagyhatja cserben a többieket. Fogalma se volt arról, hogy eközben Wesco parancsnok a halál angyalának képzelte magát, és jelenleg ők ketten a terraformázós csapat utolsó túlélői.

 Zajt hallott Yuri maga mellett. Túlságosan elmélázott a memoárjaiban. Oldalra nézett, és alaposan megrémült Wesco elázott tekintetétől, aki a fegyverét a háta mögé rejtette. Yuri a darut maga mellé helyezte, és letakarta tenyerével.

– Szia, Yuri! Mit csinálsz az antianyag tárolóban? Ide csak engedéllyel lehet bejönni, ugye tudod? Még a végén felrobbantod ezt az élettelen sziklát!

– We.. Wesco! Nagyon megijesztettél! Többet nem fordul elő! Indulok is vissza a modulomba! – magyarázkodott Yuri, és felállt, miközben gyomrában ezer gombostű kergetőzött az idegtől.

–Várjál még, kislány! Beszélgessünk kicsit! Ülj vissza, kérlek – Yuri megdöbbent a férfin. Némi tétovázás után visszahuppant a helyére, és kényszerűen parancsnokára mosolygott.

Wesco leült a lány mellé. Kezét lelógatta oldalra, amiben a fegyvert szorongatta. Ránézett az antianyagot összesűrítő thermo-konténerekre. Vett egy mély levegőt, majd kifújta, mintha egy cigaretta füstjét élvezné.

– Régóta irányítom a Hope1-et. Voltak nehéz időszakok, ezt te is tudod. Emlékszel, amikor elolvadtak a sarki jégsapkák? Mennyire rettegtünk, hogy eltöröl minket a teleppel együtt. De jók voltak a számításaid! Elkerült bennünket az ár. Nem úgy, mint Noé idejében, ahol Isten pusztító könnyei elmosta a bűnösöket.

– Noé? Hát, az jó régen volt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire foglalkoztat a vallás. De mi nem vagyunk bűnösök, ugye parancsnok? – Yuri kérdően nézett Wescora.

– Azt hiszem tévedtünk. Elrontottunk valamit, amit a miénk volt egykoron. A Föld nemsokára lakhatatlan lesz, mi meg itt próbálkozunk a teremtéssel! Ezt a szerepjátékot Isten nem fogja megbocsátani se nekünk, se a Földnek. Azt kérdezed, hogy bűnösök vagyunk? Igen, azok, mert Mindenhatónak képzeljük magunkat. Semmiféle technológiai fejlettség nem ér fel az Ő erejéhez. Mit gondoltatok, miért nem sikerült életet lehelni erre a rohadt bolygóra? Mert ez az Ő asztala, és nem a miénk! –Wesco sóhajtott egy hatalmasat. –Ez a kékesen fénylő pokol lesz a sírhatnunk!

– Ugye, csak viccelsz! Jó ég, nagyon rossz érzésem van! Remélem nem csináltál semmi butaságot! Wesco, mit szorongatsz a kezedben?

– Megmutatom, ha te is mi van a tiédben! – Yuri egyre jobban félt, de belement az alkuba, miközben Wesco eszmefuttatása pengeként hasogatta az érzelmeit.

– Ezt édesanyámtól kaptam – Yuri felmutatta a darut. –Afféle szerencsehozó talizmán. Emlékeztet a Földre, a valódi otthonomra. Időnként, ha szükségét érzem, kijövök ide a tárolóba. Felidézem a múltat, hogy minél több értelmet nyerjen a jelen és a jövő, amit igyekszünk felépíteni. Muszáj túlélnünk, különben mi értelme az emberi létnek?

Wesco ránézett a fából faragott emléktárgyra. Gondolataiban megjelent egy fényes ablak, ahonnan Yuri nézett le rá, de a téboly fekete lepelként sötétítette be, és újra átvette az irányítást bábja felett. A következő pillanatban Wesco belelőtt Yuri térdébe, aki felsikított, de hangját elnémította a közelben becsapódó villám robaja. A nő a padlóra rogyott. Fájdalmában magzati pózba kuporodott, miközben kezéből kiesett a daru az arca elé.

– Már nem tart sokáig! Tarts ki, és imádkozz, kérlek! Értem is, ha lehet kérnem. Bevégzem az ítéletet Isten helyett!

Wesco a tároló termináljához sétált. Elővette személyi kártyáját és behelyezte a csatlakozási portba. Arcát megvilágította a monitor fénye, miközben begépelte az önmegsemmisítő mechanizmus kódsorozatát. Egy percre állította a visszaszámláló időzítését.

 Yuri mindvégig a darut nézte. A térdéből áramló kínszenvedés eltompította a külvilágot körülötte. Az utolsó másodpercekben édesanyját látta maga előtt, aki lehajolt hozzá, és simogatni kezdte az arcát. Mosolya felkészítette Yurit az eltávozásra. „Várlak haza, kislányom!” – mondta édesanyja a robbanást megelőző pillanatban.  

Az antianyag konténerek detonációja láncreakciót indított el a NH-11 belseje felé. A kiszabadult részecskék erejétől – másodpercek tört része alatt– megnövekedett a vasmag körül keringő magma térfogata. Az NH-11 felszínét szétrepesztette a láva, majd hatalmas földrészeket szakított ki magából az űrbe. Végül a bolygó összeomlott saját gravitációja erejétől, amit a Vegánál is fényesebb villanás kísért.

 Tizenhét év múlva, az utolsó épségben maradt földi csillagvizsgálóban Bill Clark szíve vadul kalapált. A fényes pontot csak pár másodpercig észlelte, ami a Vega irányából érkezett. Azonnal analizálni kezdte a felvételt, de felismerése egyenlő volt a végzettel. Az NH-11 pusztulása megrendítette a túlélésben vetett hitét és reménységét. Arcát a kezébe temette, és megszólalt:

– Elvesztünk!

 Heveny Miska, Kócsagostorony polgármestere összehívta a község lakosságát egy igen fontos megbeszélésre. A polgármesteri hivatal előtt – annak rendje és módja szerint – összegyűltek a lakók, akik türelmetlenül várták a falu vezetőjének beszédét. Miska, végül fellépett egy vaskosabb asztal tetejére, és belefogott mondandójába.

– Tisztelt lakosság! Kedves egybegyűltek! És nem utolsó sorban Kócsagostorony polgárai! Azért hívtalak össze benneteket, mert meg kell beszélnünk valamit! Mindnyájan tudjátok, hogy három nappal ezelőtt leszállt egy repülő csészealj a Harkálykergető erdő határában. Ez az esemény alapjaiban rengette meg a jól megszokott életvitelünket és a hitünket!

– Csak a tiéteket! – vágott közbe Harcsa Jancsi, a falu nagy becsben álló horgászmestere. – Én mindig is tudtam, hogy léteznek! Ráadásul mutatták nemrég a Fakanál TV-ben is!

– Ne viccelj velem, Jancsi! Azon az adón nem főzni szoktak véletlenül? – kérdezte, Miska meglepetten.

– Hát, pár hete összevesztek benne a szakácsok, és egymásnak dobálták a kávéskészleteket a megterített asztalról! Na, ott voltak ám a repülő csészealjak!

–Juj, Jancsi bátyám, ne beszéljen zöldségeket. A szóban forgó csészealjunk az űrből érkezett! Maga nagyon félreértett valamit!

– Gondolja, Polgármester Úr? – Jancsi, elbizonytalanodott.

– Mindenképpen! – felelt Miska, majd folytatta beszédét. – Szóval döntenünk kell a repülő csészealjról és a három utasáról. Főképp azért, mert nem akarom, hogy a nagyvilág tudomást szerezzen róluk. Ha kiderülne, hogy mit takargatunk, akkor hónapkora lezárnák Kócsagostorony határait. Fehér szkafanderbe öltözött tudósok lepnék el az utcákat, és szinte mindenkit megvizsgálnának, kivallatnának, miközben elektródákat dugdosnának a testüregeinkbe, hogy színt valljunk arról mi a rosseb folyik itt.

– Ó, tudom én a módját, Polgármester Úr! – vágott közbe Rémfásy Kálmán, a falu böllére. – Bízzátok rám a szürke, nagy szemű űr-disznókat! Feldolgozom, aztán lesz belőlük pecsenye, hurka meg kolbász, sőt, abálunk is a nagy üstben! Mindenkit megvendégelek azon az űr-toron!

– Kálmán, Kálmán! Nem lehet minden gondot ily módon megemészteni! Humánusabban kell bánni a három, idegen bolygóról érkezett asztronautával! Más ötlet? – kérdezte tanácstalanul Miska.

– Mi az a gasztrofauna? Miska, mi az öreg ördög haváról beszélsz? – kérdezte Rönkös Nándi bácsi, a falu legöregebb lakója, miközben görcsösen markolászta a diófából faragott görbebotját.

– Valaki tegye vissza Nándi bácsi hallókészülékét, mert megint süketel az öreg! – kiáltott Miska, majd a Nándi bácsi mellett álló, fiatal, hamvas bőrű hajadon visszatette az öreg füléből kilógó szerkezetet. Erre Nándi bácsi, lábszáron pöccintette a lányt a botjával, majd rámosolygott és megszólalt:

– Aztán tudsz-e nokedlit szaggatni, angyalom? – hangosan felnevetett a falu apraja-nagyja Nándi bácsi reakciójára, mert az öreg a kora ellenére mindenkinek csapta a szelet, akinek csak tudta.

– Nándi bácsi! Most nem holmi főzéstechnikáról beszélgetünk, hanem fontos problémát akarunk megoldani! – válaszolt selymes, de határozott hangon a lány.

– Mi lenne, ha énekelnénk nekik? Az „Ég a kunyhó, ropog a nád” pont megfelelne erre a célra – érvelt Kottaszegi Etelka, a kócsagostornyi asszonykórus vezetője, és azonnal rázendített – „Ég a kunyhó, ropog a nád, szoríts hozzád azt a barnát…”.

- Etácska, drága! Miből gondolja, hogy tudnak magyarul? Hisz abban se vagyunk biztosak, hogy beszélnek-e, vagy ilyesmi! Még a végén harci indulónak titulálnák az énekünket, és a lézereikkel porrá égetnék szeretett községünket! Más megoldásra van szükség, úgy gondolom!

– Majd én elboronálom a problémát! – szólalt meg Barázdaverő Iván, a falu tehetős földművelője. – A legújabb MXQ650-Thunderbojler traktorommal, amire nemrégen tettem fel a sugárirányú turbinacsapkodó üzemanyagkonverteremet, szóval olyan mély gödröt ások vele a Harkánykergető erdő közepére, hogy abba egy egész flottányi UFO-t is elföldelhetünk!

– Iván, én azt gondolom, hogyha a levélszőnyeg alá seperjük a problémát, akkor az nem old meg semmit! Lehet, hogy többen is vannak, és idővel megbosszulják az elhantolós mutatványunkat. Más irányba kell terelnünk az ötleteinek – eközben Les „Tónibíró” Antal, a falu nyugalmazott futballbírója levette a szemüvegét, megdörzsölte a homlokát és így szólt:

– Gyerekek, mi hazai pályán vagyunk az idegenekkel szemben, és ezt a meccset ne büntetőkkel kezdjük már el! Jó, kioszthatunk pár sárga lapot, de csak a figyelmesség kedvéért, viszont próbáljunk meg tisztességes meccset játszani velük szemben! – majd Tónibíró, visszarakta szemüvegét.

 Ekkor Miska arcára hatalmas meglepettség költözött.

 – De miért nem kérdezzük meg őket, ha már a hátsó sorban ácsorognak! Az egyenes beszédnél nincsen jobb!

A meghökkent tömeg hátrafordult, ahol a három idegen álldogált, látszólag nyugalomban. Feszült csend lett úrrá az embereken. Kisvártatva mindenki elméjében megszólalt a középső asztronauta telepatikus hangja.

 „ Üdvözlet, Kócsagostorony lakossága…Mi, jönni földre…Megismerni magyar élet szépségeit…Ám ezek után tovább állni, és meglátogatni Amerika 51-es körzet!„

Ezután elővett mindhárom idegen egy-egy mobiltelefonra hasonlító kütyüt, és nyomogatni kezdték. Ekkor egy fehéren vakító fénypászma jelent meg felettük, ami az űrhajójukból sugárzott. Egy még vakítóbb villanás után eltűntek az idegenek, és némi halvány lila füstöt hagytak maguk után.

Kellett néhány perc, míg Kócsagostorony lakói magukhoz tértek, miközben értetlenül néztek egymásra. Végül a Polgármester törte meg a néma csendet.

– Azt hiszem megoldódott a problémánk. Véget ért a megbeszélés! Nyugodalmas jó éjszakát kívánok mindenkinek.

Veca tisztán látta a hálószobája ablakán keresztül, hogy egy férfi álldogált a kert közepén a szakadó esőben. Annak a férfinak nem szabadott volna ott lennie. Halott volt már egy ideje. És a férje volt, csak valahogy nem tudott békében nyugodni. Veca megölte két napja, mert ura hűtlenkedett.  Egy vidéki motelben bukott le a szőke szeretőjével, ahová munkahelyi megbeszélésre igyekezett. Természetesen tárgyalásról szó sem volt, viszont testi örömökről annál inkább. Ám Veca férje pocsékul hazudott a hollétét illetően, és ügyetlen volt a nyomok eltüntetésében. Idegen női parfüm, rúzsfoltok, egy-egy hajszál a zakón. Csak idő kérdése volt a lebukás, ami végül az Alibi motelben igazolódott be.

 A lebukás napján is esett az eső. Ezzel kellően lehúzta még az anyatermészet is a megcsalt nő hangulatát. Veca mereven követte férjét a tekintetével, miután megállt a moteltól egy utcányira. Görcsösen markolászta a volánt, mikor is ajtót nyitott férje szeretője pezsgőspohárral a kezében. A lengén öltözött nő megkínálta a férfit egy korttyal, majd heves csókolózásba kezdtek. Hamar becsukták maguk mögött a bejárati ajtót.

  Az Alibi motel egyfajta találkahely volt azoknak az embereknek, akik elmenekültek pár órára a világ, illetve a kapcsolatuk elől. Apró, kétszemélyes szobákban biztosították a diszkréciót. Veca ismerte a helyet, de csak hallomásból. Álmaiban se gondolta volna, hogy egyszer ő is itt fog dekkolni. Pár perc után kiszállt a kocsiból, és akár egy lidérc, úgy gyalogolt a motel ablakához a szakadó esőben.

 Percekig leskelődött a meztelenkedők után, akik a nagy hévben elfelejtették behúzni a motelszoba függönyeit, így remek rálátást biztosítottak légyottjuk minden apró részletére. Veca –akárcsak férje – elővette revolverét, kibiztosította, mialatt párját orális gyönyörben részesítették. Veca utálta a férje farkát csókolgatni. Irtózott a gondolatától egy kamaszkori rossz élmény miatt, de ez csak csepp volt a tengerben, ami miatt ura ezt a „titkos hiánypótló kényszermegoldást” választotta. A tárgyalás meg jó alibinek tűnt, de valahol elveszett a hiteltelenség tengerében, mert Veca idővel átlátott a szitán.  Kezdte megérteni, hogy miért ment tönkre a házasságuk. A gyors halál, viszont jó megoldásnak, vagy inkább kegyes büntetésnek látszódott. A fegyvert még férje szerezte régebben mondván, hogy biztosabban alszik, ha meg tudja magát védeni.  

„Míg a halál el nem választ… míg a halál el nem választ!” – kántálta magában Veca az esküvői fogadalmuk részletét, miközben benyitott halkan a motelszobába, de megtorpant - ezalatt férje kutyapózban folytatta a dolgát–.

 Bizonytalanság váltotta fel az addigi határozottságát. Tétovázott pár másodpercig, majd visszacsukta az ajtót, és eszébe jutott egy galádabb terv. Túl szimplává vált számára a fejlövéses kivégzés. Ura ennél sokkal többet érdemelt. A gyors halál fejedelmi vég lenne férjének a szeretője karjaiban, ezért más módon kell az életét elvenni. Eltette a pisztolyt, mialatt visszasietett autójához. Beült és hangosan nevetni kezdett. Az őrület sebesvonata körbe-körbe száguldott elméje mezsgyéjén, és Veca az első osztályról élvezte saját utazását a sötétségébe.

  Meg se állt hazáig. Egyenesen a fészerbe sietett, hogy elővegye az ásót, amit nemrég vett egy gazdaboltban. Még nem használta a zöldre festett kerti szerszámot. Férje nem igazán foglalkozott a kerti munkákkal, ellenben jó tanácsokkal állandóan ellátta feleségét a kert rendezését illetően. Ez miatt is sűrűn vitatkoztak, aztán Veca idővel beletörődött ura okoskodásába. Mondhatni csendestársává vált. Elvégre férje a házasságuk kútfője, meg persze ügyvéd is, de a képzeletbeli alárendelt viszonyt egyre nehezebben tűrte. Ennek ellenére főben járó bűnnek tartotta a megcsalást, sőt, bőven kimerítette a bujaságot, mint bibliai főbűnt.

 Az eső még mindig szakadt, de Vecát nem zavarta. Megásta férje leendő nyughelyét. Ráadásul még az esőkabátot is levette magáról, hogy érezze az anyatermészet aláhulló könnyeit. Egy óra se kellett a megfelelő méretű gödör kilapátolásához. Veca, elégedetten nézte munkáját, miközben hatalmas villámok cikáztak az égbolton, amit robaj-szerű dörgés kísért. Copfba kötött haját a szájába tette és ráharapott. Férjének lassan pergett a homokórája, aki némi pihenő és pezsgőzés után belekezdett a második menetbe...

 Ede –vagy ahogy Veca becézte: Edy –, éjfél után tért haza. Feleségét a nappaliban találta a kanapéra heveredve. Ébren volt és férje mozdulatait figyelte. Csak az átázott rózsaszín pólója volt rajta, két csúcsosodó bimbóval, és az ásót pedig közrefogta a combjával.

–Helló, édesem. Mit csinálsz itt ilyen későn? Minden rendben? Hát az az ásó? – kérdezte meglepetten Edy.

–Helló, férjem! Á, nem is mond. Gondoltam, hogy elszórakoztatom magamat, míg te dolgozol. Ez a lakkozott ásónyél pont megfelelő erre a célra – közben Veca a nyél végét a nemi szervéhez tette, és finoman betolta pár centire a nyílásba.

– Te beteg vagy, Veca!

– Ki az a kurva, Edy? Kivel csalsz? – eközben Veca betette mutató ujját a szájába, és színészkedett némi élvezetet.

– Te meg miről beszélsz? Most végeztünk a tárgyalással! Hulla fáradt vagyok! Hagyd abba ezt az idióta játékot, és menjünk aludni! – rivallt rá Edy.

– Tudod kivel fogsz te legközelebb aludni? – Veca kikapta az ásót magából, felpattant a kanapéról és erőteljesen fejbe vágta vele mit sem sejtő férjét, aki azonnal a padlóra borult az ütéstől. – A halál faszával, kedvesem! – újra lesújtott az ásó, aztán újra és újra.

 Edy még lélegzett, mikor Veca belegurította a frissen ásott gödörbe. Nem sok esélye volt a túlélésre, mert a fején, a kezén és az oldalán méretes sebeket ejtett az alkalmi gyilkos eszköz.  Ruházata se bizonyult ellenállónak az ásó élével szemben. Veca elméjében az ördögi luxusvonat nagyobb sebességre kapcsolt. Terpeszbe állt gödör fölé és levizelte haldokló férjét. Felnézett a fekete égboltra:

 – Légy átkozott te féreg! Eltemetlek, ahol senki se fog keresni! A pokolban fogsz nemsokára kéjelegni! Utállak te disznó! Légy átkozott! Légy átkozott!

Veca, alaposan eldolgozta a visszahányt földet. Az ásót – fejfa gyanánt – a végére szúrta. Visszasétált a házba és lezuhanyozott. Egy egész flakonnyi tusfürdőt nyomott magára, mert érezte a bőrén a halott férfi bűzét. Átpergette az eseményeket, miközben az elme-luxusvonat lelassult, sőt, megállt egy állomáson, és Veca végül leszállt róla. Felvette a kedvenc köntösét, és visszafeküdt a kanapéra. Elégedetten mosolygott, mert véget ért egy korszak az életében. Mosolygott, mert bosszúja beteljesedett. Mosolygott, mert teljes megnyugvás töltötte el. Hamar álomba szenderült. A vihar végül hajnalban hagyott alább, de csak egy időre, amíg újra összeszedte magát …

 Két nap múlva Veca épp a teáját kevergette a nappaliban. Álmosító és borongós vasárnap délután volt, ezért úgy gondolta, hogy tökéletes időzítés egy forró italra. Cukor nélkül, bőséges citromlével szerette. Edy többször megkérdezte tőle, hogy hogyan lehet cukor nélkül inni a fekete teát, de – válasz híján – az évek múlásával már csak legyintett magában felesége hóbortjára. Mondhatni elfogadta, hogy vannak különös dolgai. Ahogyan a bíróságon is találkozott furcsa emberekkel. Munkája során rájött, hogy az emberismeret az egyik legfontosabb dolog az életben. A belső gonosz, a fertőzött elme és a gyilkos ösztön néha képes évekig rejtőzködni. Ha nem kerülnek ezek az agymenések korán felismerésre, akkor csak idő kérdése a tettlegesség. Ám Edy hiába ismerte az ügyfeleit, hibázott egy nagyot. Nem volt  körültekintő a saját háza táján, és Vecát figyelmen kívül hagyta. Miért is foglalkozott volna visszahúzódó, egyre szótlanabb asszonyával? Elfoglaltságában még magára is alig volt ideje. Rájött, hogy hiba volt elvennie feleségül, de szégyellte bevallani. Még magának is. Válni nem akart, így megalkudott saját magával, hiszen, ha egy ügyvéd hibázik – akár a magánéletében is – az nem jó fényt vet rá és a karrierjére. Márpedig Edy sikeres volt. Minden ügyét megnyerte, de a legutolsó védence többet akart. Felajánlotta bájait a fizetsége kiegészítéseként. Edy tétovázása hamar elillant, mikor a szőke ciklon megcsókolta egy félre eső részen a bíróság épülete mögött. Igéretet kapott arra, hogy bárhová beteheti szerszámát, ahányszor csak akarja. Edy házasélete kimerült a szimplaság kitaposott ösvényén. Ráadásul felesége erősen hagyománytisztelő volt a szeretkezés terén. Semmi extra, semmi ultra, semmi újítás, semmi lazulás, csak az alap-pózok. Ám a jó illatú, édes ajkú ügyfele kinyitotta a vágyakozás kapuját Edy számára, aki belement a fizetési prémiumba. Az Alibi motel megfelelő választásnak bizonyult lebonyolítani a dolgot. Annyira jól érezték egymás közelségét, hogy többször is találkoztak, ám Veca gyanítani kezdte, hogy valami nincs rendben urával. Az apró jelek mellett megérezte a másik nő jelenlétét. Ekkor hallotta elméjében először a vonatkürt távoli sivítását. Kibontakozott a lelki szemei előtt az őrület, ami elhatározásra kényszerítette.  Képzeletbeli avatára a sebesvonat luxuslakosztályáról figyelte az eseményeket.  

Veca, az ablakhoz sétált, majd szürcsölve kortyolgatta teáját.  Kitekintett a kertre. Hatalmas villámlás jelezte, hogy ismét zivatar közelít, de a legfurcsább mégis a sírhant volt. Púposodott kifelé a fekete föld. Két kéz nyúlt fel belőle. Edy felült, és egyenesen a feleségére nézett, aki moccanni se tudott a rémülettől. Férje lassú mozdulatokkal kimászott a nyughelyéből. Hörögve megragadta az ásó nyelét, mialatt sötét színű váladékot köpött a földre. Véres-sáros haja alól hófehér férgek hullottak a vállára, amíg kirángatta a fejfának használt kerti szerszámot.  Ezalatt a bögre kiesett Veca kezéből a padlóra, aki lefagyott a látványtól. Izmai nem engedelmeskedtek akaratának. Sokkolta, amint Edy sietősen cammogott felé maga után húzva az ásót. A feltámadt férfi ismét asszonyára nézett. Gonosz vigyor ült ki az arcára, majd megnyalta száját a fakó, sötét foltos nyelvével.  

– Feleségem! Asszonykám! „Míg a halál el nem választ!”… emlékszel még? – morgott rekedtes, mély hangon Edy, és az ásót a magasba lendítette, majd azzal a mozdulattal beverte az ablakot.

 Veca, már tisztában volt vele, hogy valamit nagyon elrontott. Saját kardjába dőlt bele. Átkozódása nem úgy működött, ahogyan szerette volna. Hallotta, amint Edy túlvilági avatára szüntelen csapkodja a vonat oldalát, miközben fizikai énje kiszolgáltatva leblokkolt a nappaliban.

 Edy bemászott a kitört ablakon keresztül. Belemarkolt Veca hajába, és a másik kezének mutató ujját bedugta a nő szájába. Lassan masszírozni kezdte a nyelvét, míg a körmével több helyen felsértette a szájüregét. Veca, öklendezett. Szemét körbe-körbe forgatta, miközben érezte a romlott hús és a sár keserű ízét. Ám Edy nem csak ezért jött vissza a sírból. Kárpótlást követelt magának. Jóvátételt az őt ért bántalmazásért. Abuzálásba kezdett.  Letolta felesége fejét a farkához, ami már ágaskodva várta a szereplését. A hullamerev szerszámot tövig tolta a szájába.  Veca, már fulladozott a nem kívánt aktustól. Aztán elájult pár másodperc után, viszont férje befejezte, amit elkezdett…

 Az eset hetekre felkavarta a környék lakosságát. A rendőrség napokig helyszínelt, mert a nyomozók nem igazán tudtak épelméjű magyarázatot adni a történtekre. Többször próbálták kihallgatni Vecát, aki túlélte az átok beteljesedését, de számára megszűnt a külvilág. Örökre. A közeli elmegyógyintézetbe került, miután „lemondott” róla a hatóság. Ám belső világágnak luxusvonatába bejutott Edy foszlásnak indult manifesztációja, és folytatta pokoli erotikáját feleségével …

   A tűz, mint őselem régóta áll az emberiség szolgálatában. Eredetére mítoszok, mondák, sőt barlangrajzok is vannak dögivel. Ráadásul azt mondják, hogy nem jó dolog a tűzzel játszani, és sokan megégették már magukat. Ki így, ki úgy, de mindenki ismeri az ezzel járó kellemetlenségeket.

  Történelmünk során nagy jelentősége volt a perzselő energia látványának, hiszen még Illés szekerét is lángnyelvek borították a Bibliában. Mózes égő csipkebokráról nem is beszélve. A purgatórium pedig igazi látványorgia lehet az arra „rászorulóknak”.

  De ha visszább pörgetjük az idő kerekét, akkor a dinoszauruszok életét is a nagy bumm égette fel. Legalábbis a tudósok ezt állapították meg. Még a nap is sötétbe burkolózott évtizedekre, talán évszázadokra. Az Észak-Amerikában élő mamutok életét is – részben – egy becsapódott meteor keserítette meg, de erről igencsak vitatkoznak a hozzáértők.

  Modern történelmünk legnagyobb tüze kétségtelenül az atombomba. Pusztító hatása még bőven a detonáció után is szedi áldozatait, mert a radioaktív anyagoknak több évtizedre van szüksége a teljes lebomláshoz. Így élhetetlen területeket hagynak maguk után. Ellenben az energia, amit ki tudunk préselni a maghasadásból, az bizony nagyvárosok és ipartelepek ezreit látja el árammal.

  Nem utolsó sorban a sárkányok is érdemelnek némi figyelmet. Hatalmasok, erősek, többnyire pikkelyesek, tudnak repülni és a legfontosabb: értenek a tűzokádáshoz! Az ellenük harcoló lovagok napokig tudnának regélni ezekről a „perzselő” élményekről, ha egyáltalán életben maradtak volna. Mivel viszonylag kevés „valódi” feljegyzés van a sárkányok ténykedéséről, így figyelmen kívül hagyhatjuk a létezésüket. A fantasy irodalom úgyis élteti őket épp eléggé ahhoz, hogy a köztudatban maradjanak, míg világ a világ. És Zsákos Bilbó is sokat tudna mesélni, hiszen élete legnagyobb utazása volt a sárkányos kaland.

  Viszont Cilit, a boszorkányt abszolút nem érdekelte a tűz történelme, se a sárkányok harca, se az ősrégi meteor becsapódások kálváriája, és ha lett volna atombomba az ő korában, akkor az se érdekelte volna. Éppen a máglyahalált készítették neki elő, ami minden gondolatát lefoglalta.

  Elítélték kuruzslás, jóslás és nős férfiak elcsábításáért. A sötét középkor ennyi bűn miatt már bőven halált osztogatott, sőt kevesebbért is kioltották már az ember életét. Cili szeretett volna szólni a saját érdekében, de a száját teletömték rongydarabokkal, és egy vastag szíjjal tekerték körbe a fejét, hogy még véletlenül se tudjon kiesni. Cili szeretett volna a kezével is mutogatni, de végtagjait összekötözték, mint a vadászok a zsákmány nyulat.

  A máglya percízen lett előkészítve Cili számára. Látszott a hóhér és segédei szakértelme, hiszen aránylag sűrűn kellett vesztőhelyeket építeniük. Viszont Cilinek sovány vigasz volt a máglya gondosan előkészített látványa. Tisztában volt vele, hogy innen már nincs visszaút.

  A szorgos hóhérsegédek gyorsan kikötötték a farakás tetején lévő vastag gerendához. Kicsit szorosabbra húzták a nyaka körüli kötelet, mialatt galád módon viccelődtek a helyi nézelődők: „Ne húzd annyira! Még a végén megfullad!”, vagy „Nem lesz szoros az a kötelék?”, végül, de nem utolsósorban „Ez aztán a tűzről pattant menyecske!”.

  Persze a favicceken kevesen nevettek hangosan, inkább csak magukban mosolyogtak az emberek. Cili azúrkék szeméből könnyek patakzottak végig az arcán. Jó lett volna tényleg boszorkánynak lennie. Akkor csak csettintene egyet, és a varázsseprűje elrepítené messze vidékre. Talán még átokkal is sújtaná az összegyűlt népet, amiért gúnyt űznek belőle.

   vádak közül csak egy volt igaz, hiszen egész életében falta a férfiakat, de emészteni már a halál fog helyette. Látta, amint szeretői a leghátsó részről figyelik az eseményeket. Szomorkás tekintetük elárulta, hogy sajnálják a történteket, mert Cili remekül értette a dolgát, ha férfi-falásról volt szó.

  Nem kellett sok idő a láng-démonnak, amit a hóhér idézett meg a máglya alján. Narancssárga nyelve mohón felkúszott Cili szakadt és koszos szoknyájához, mialatt már javában ropogott a száraz tűzifa. Az égető gyötrődés még percekig kínozta a nőt, mielőtt kilehelte a lelkét. Húsa hamar feketére sült, majd feloszlott a nézősereg, és ment mindenki a dolgára.

Nem jó dolog a tűzzel játszani…

  Lehet, hogy hiba a kukoricaföld közepére menekülnöm. Otthon kellett volna maradnom, és talán küzdenem. Patrícia szinte egész éjjel nyögdösött. Hiába tömtem be a száját egy rongydarabbal, és hiába kötöttem át a fejét egy vastag ragasztószalaggal. Ráadásul hozzáláncoltam egy faoszlophoz a csűrben. Az ágyamból is hallottam, hogyan szenved, miközben csörgette láncait. Csak forgolódtam álmatlanul, mint aki bekávézott vacsora után. Végül a fejemre húztam a nagypárnát, ami valamennyire tompította a csűrből kiszűrődő gyötrődés hangjait, és álomba szenderültem …

                                                                     Előző este…

  Nos, igen, Patrícia… Szóval hazafelé tartottam a szokásos kocsmázásból. Nem volt messze a kocsmától a tanyám, így piásan is a volán mögé ültem. Francos italozás. Ráment a házasságom, csak mert nem bírtam ellenállni az alkoholnak. Igaz, hogy nagy volt a pofám olyankor, de csak a hatás kedvéért, elvégre jól esett eljátszani a ház urát. A kedves feleségem meg nem sokáig bírta a vidéki élet megpróbáltatásait. A reggeli trágyaszag, a rengeteg kapálás, a moslék kevergetés, a szaros gumicsizmák hadserege és a lavórban való tisztálkodás nem volt neki való. Valósággal remegett a keze, amikor az ebédrevaló tyúk nyaka alatt tartotta az edényt, amiben a vért fogtuk fel. Egy szép nyári napon azt mondta, hogy utálja azt a bizonyos nyisszantós mozdulatot, ahogyan mozgattam a kést a szárnyas feje alatt. Utána azzal folytatta, hogy elege van ebből rohadt, világtól elzárt, szarszagú életmódból. Ekkor kapott egy laza maflást. Ráadásul be voltam rúgva, így kevésbé kontrolláltam a szavaimat. Rákiabáltam, hogy húzzon haza a zsarnok szüleihez, ha nem tetszik a vidéki rendszer. Erre kiborította a vért a nadrágomra, majd estére összepakolt és elhagyott. Hamar kijózanodtam, de az élet nem állhatott meg. Egyedül folytattam a tanyasi életet. Esténként pedig ittam, mégpedig sokat. Patrícia az út szélén állt azon az elázott estén. Azt hittem, hogy a feleségem sétál vissza, mert meggondolta magát. Nem emlékszem rá pontosan, hogy stoppolt, vagy sem, mert nem sokat láttam az útból, de elütöttem az előttem álló női alakot…

  Éreztem a csattanást, és elrántottam a kormányt, de már késő volt. Belehajtottam az útszéli árokba. A biztonsági övet sose használtam, így lendületből bevertem a fejemet a kormányba. Kellett pár perc, míg magamhoz tértem. Szédelegtem és rám jött az öklendezés. Kinyitottam az ajtót, kihajoltam, és mondhatni szabad utat engedtem a rókának. A dolgom végeztével beletöröltem az ingem szárába a hányadékos arcomat, és kiszálltam a kocsiból a zseblámpámmal. Reménykedtem benne, hogy a tavalyi elemek még nem merültek le. A jármű oldalának támaszkodva kikecmeregtem az útra. Bekapcsoltam a zseblámpát, ami természetesen nem világított, ezért csapkodással akartam működére bírni. Végül sikerült megvilágítani a út másik szélét. Próbáltam megállapítani mi történhetett. Köptem még egy keserűt, mielőtt megláttam az eszméletlen nőt a kukoricás szélén. Odafutottam, de a lélegzetem megakadt pár pillanatra. Patrícia az oldalán feküdt, keze hátra volt kötözve, viszont jól látszódott a zseblámpa fényében, hogy valami nem stimmel a bőrével. Akárcsak a hüllőké, olyan apró, halványzöldes pikkelyminták borították a combját, a karját és a fejét. Orra lapos volt, két apró lyukkal. Szemei a szokásosnál távolabb helyezkedtek el a hosszúkás arcvonalán. A világos színű pólóját sötétpiros foltok csúfították, amely valószínűleg vér lehetett. Még lélegzett. Leguggoltam mellé, és óvatosan megérintettem a kezét. Bőre érdes tapintású volt, akárcsak egy fiatal tölgyfa kérge. Lassan feljebb toltam az ujjamat a karján, egészen a nyakáig…

  Kevés dologtól ijedtem meg életemben. A legutolsó az volt, amikor egy villám belecsapott az udvaromon lévő gémeskút tetejébe. Pont a tyúkokat hajtottam be az ólba, mert csúnya vihar közeledett, ám előbb odaért a ménkűje, mint maga a zivatar. Úgy megijedtem, hogy beborultam a szárnyasok közé, akik szintén megrémülve repkedtek szerte szét. Felálltam, majd némileg lesöpörtem a szárnyas ürüléket magamról. Szóval Patrícia is villámként harapott a kezembe, miközben az arcához értem a mutató ujjammal. Tűhegyes fogait belevájta a kézfejembe, mialatt rekedtesen sziszegett. Hát nem erre számítottam! Magam se tudom miért, de legalább háromszor fejbe vertem a zseblámpámmal, mire elengedte a kezemet, és ájultan hullott vissza a feje a fűbe.

  Sokat káromkodtam, mire felrángattam Patríciát a kocsim platójára. Tettem arról is, hogy ne ébredjen fel egy darabig, ugyanis még kettőt vertem a fejébe, amikor is kettétört a zseblámpám. Eldobtam a hasztalanná vált eszközt, és visszaültem a kocsimba. Vettem két nagy lélegzet. Átgondoltam mihez fogok most kezdeni az újdonsült barátnőmmel, vagy azzal a valamivel a kocsim hátulján. Ám ital nélkül gondolkodni veszélyes dolog, így beindítottam a motort, kifaroltam az árokból, és hazáig hajtottam. Közben a kesztyűtartóban lévő tartalék pálinkába is belekóstoltam, nehogy bajom legyen.

  A kézfejem lévő harapás nyoma iszonyatosan viszketett, mire kiszálltam a kocsiból. Hiába vakarásztam, nem akart szűnni a kellemetlen bizsergés. Megvizsgáltam közelebbről. Zöldes gennypöttyök voltak a fognyomokban, és a sebek körül. Megnyomtam az egyiket, mire kifakadt, akár egy méretes pattanás. Leöntöttem pálinkával fertőtlenítés gyanánt, de nem hinném, hogy használt, mert letérdeltem a fájdalomtól, aztán a számba is öntöttem egy keveset, mert a fájdalmat nehéz elviselni, ha az emberrel csak úgy történnek a dolgok.

  Patrícia ugyanabban a pózban feküdt, ahogyan hagytam az autón. Mielőtt bármit is tettem volna vele, besiettem a csűrbe, és előkészítettem az ideiglenes lakhelyét. Még a platón bekötöttem a száját némi ragasztószalaggal, és a kezén lévő kötelet megerősítettem a biztonság kedvéért. Az ujjain körmök helyet valóságos karmok voltak. Még jó, hogy nem ezeket vágta belém. Ekkor már ébredezett, de nem akartam bántani. Legalább is egyelőre. Miközben behúztam a csűrbe azon morfondíroztam, hogy ki kötözhette meg a kezét, és hogy honnan szökhetett meg, hiszen ilyen furcsa szerzemény nem jön mindennap az emberrel szemben. A farsangi időszak meg februárban van, nem a nyár közepén. De Patrícián nem maskara volt, és nem is jelmez. Egy humán, női hüllőt cibáltam a csűr közepén lévő faoszlophoz.

  Magára hagytam Patríciát, és felvánszorogtam a szobámba. Elterültem az ágyamon, mint egy hulla. Mivel a feleségem elhagyott, így keresztbe dőltem el a gyűrött paplanon. Senkit se zavart. Még a gumicsizmámat se vettem le, annyira bekábultam. De Patrícia nyöszörgése ébren tartott még egy jó ideig. A nagypárnámmal viszont megoldottam a dolgot, és mély álomba horkoltam magamat.

  Hajnal előtt keltem fel. Pontosabban felijedtem, mert a feleségemmel álmodtam. Vissza akart jönni hozzám, és elvágni a nyakamat, ahogyan én is tettem a tyúkokkal. Láttam, amint gyűjti a véremet egy fehér ütött-kopott lavórba. Ekkor volt elég a rémálomból.

  Feltápászkodtam az ágyon. A szám teljesen kiszáradt, amit a nyelvemmel próbáltam benedvesíteni, de nem jártam sikerrel. Az alkoholizálás egyik kellemetlen mellékhatása a kiszáradás, ezért mindig tartottam egy pohár vizet az éjjeli szekrényen. Mohón beleittam, de a poshadt vizet nem nekem találták ki. Az ágyelőn landolt a penész ízű korty. Ránéztem a sérült kezemre. Apró, szabálytalan pikkelyek borították a kézfejemet, akárcsak Patríciáét. Ráadásul a feleségem késelős illúzióját egy másik nyugtalanító dolog követte, mert kísérteties csend honolt a farmon. Hallgatóztam, de Hektor, a nagy kakasom csendben volt, pedig ő már javában kukorékolt napfelkelte előtt. Ahogy világosodott, ő nyomta a szerenádot. Kinéztem a hálószobám ablakán, de a látvány örökre beleégett a retinámba. Eléggé világos volt ahhoz, hogy jól lássam a poklok poklát. Az összes jószágom széttépve, kibelezve, lefejezve hevert az udvaromon. Patrícia a csűr tetején guggolt, és éppen Hektort marcangolta. Fejét előre hátra billegette, ahogyan harapásával megszabadította a kakast a kiálló részeitől. Fogalmam se volt arról, hogy hogyan szabadította ki magát. De lebuktam, mert észrevett. Gyávaság ide, vagy oda, menekülőre fogtam a dolgot. Mondhatni hanyatt-homlok menekültem a farmról, egyenesen a kukoricaföld közepére…

  A felkelő nap éppen világosította a horizontot, miközben a vastagodó kukoricalevelek susogtak körülöttem. Letérdeltem, és belenyomtam a tenyeremet két barázda közé. Hideg és nyirkos volt a föld. Rabul ejtett a tehetetlenség, miközben nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Patrícia már közel jár. Hüllőpikkelyes karom remegett, mint a kocsonya. Megpróbáltam belemarkolni vele a földbe, de nem engedelmeskedett. Sziszegés hallottam. Tudtam, hogy már csak másodperceim lehetnek hátra, és úgy járok, mint Hektor a csűr tetején. Széttépnek és felzabálnak. Kapkodtam a fejemet, mert egy árnyat láttam suhanni a kukoricásban. Patrícia levadászott …

  Ráharapott a tarkómra, de nem ölt meg. Kínozni akart, büntetni a láncaiért. Fájdalmasan felkiáltottam, miközben a bordáim közé vájta a körmeit. Többször is szúrt, mondhatni zongorázott az oldalamon. Kezdett homályosodni az érzékelhető világ, de arra pontosan emlékszem, hogy itta a nyakamból kicsordogáló vért. Aztán egyik pillanatról a másikra leborult rólam…

  Már csak halvány fényeket láttam, hisz közel járt a kaszás. De nem haltam meg. Még nem. Végül megszólalt egy hang felettem:

– Ezt nézzétek! Patrícia bepörgött! Megmondtam, hogy erősebb ketrec kell neki! A nyugtató lövedék legalább kiütötte. De jó, hogy tettünk nyomkövetőt az Istenverte gyíkjába. Nézzétek a szerencsétlen fószer kezét! Mondtam, hogy terjedni fog! Hozzátok őt is a laborba, még szükség lehet rá! Kurva gyíkok …