Sándor bácsi eltávozott az élők sorából, viszont az utolsó napokban se vesztette el fiatalos lendületét és a humorát. Megállt a szíve, de nem érte váratlanul, hiszen régóta tudta, hogy vacakol a ketyegője. Készülgetett is rá – már amennyire fel lehet készülni az efféle dolgokra –, miközben roppant hálás volt, amiért nagyszerű barátokra lelt az öregek otthonában, ahová három éve költözött.
Különösen Aranka nővért kedvelte a személyzetből, aki éjszakai szolgálatot vállalt a hétvégéken. A nagyvárosi kórházban kevésbé fizették meg, így mellékállásban szabadidejét az otthonban töltötte. De nem igazán bánta, hiszen kedvelte és tisztelte az időseket. Sándor bácsit különösen csípte, mert az édesapjára emlékeztette, noha ezt soha nem mondta el neki.
Sándor bácsi kilépett a szobájából. Kopottas bőrpapucsának jellegzetes csoszogását becsukott szemmel is megismerte volna Aranka, aki az íróasztala mögül figyelte az öregembert. Kezében egy könyvféleséget szorongatott, miközben cammogott a járólapos folyosón. Végül odaért a nővérhez.
– Jó estét, Aranka!
– Jó estét, Sándor bácsi! Mi járatban, így éjfél után tíz perccel? Jól érzi magát?
– Minden rendben, bár eléggé fáradtnak érzem magam, de ezt már úgyis tudja - közben leült az asztalhoz. A régimódi, bőrkötésű könyvet letette maga elé. Aranka rápillantott, de se írót, se címet nem látott a fedelén.
– Micsoda könyve van magának! Aztán a szerelemről szól? – kuncogott halkan, de az öregnek a szeme se rebbent a nővér viccelődésére.
– A szerelemről? Lógó bőrdíszművel a lábam között? Paradicsomkaróval se lehetne már szóra bírni! – nevette el a végét az öreg. – Szerelem, szerelem: te férfit romba döntő érzelem. Ki tudja, talán ilyen dolgok is vannak ebben a könyvben. Sose tudhatjuk, míg bele nem olvasunk, ugye? Viszont engedje meg, hogy megkérdezzem: hisz ön a csodákban?
– Jó kérdés. Vannak csodák, de még nem találkoztam vele. Illetve talán egyszer.
– Ne csigázzon, Aranka! Mi volt az?
– Pár éve a kórház bejáratánál álldogáltam a zebra előtt. Siettem haza, mert fárasztó műszakom volt. Zöldre váltott a lámpa, de felkiáltott bennem valamiféle hang, hogy ne lépjek az útra. Ekkor egy autó robogott el előttem. Pont elcsapott volna. Gondolom részeg lehetett, vagy ilyesmi, hiszen nem szoktak a kórház közelében száguldani. Kivéve talán a mentőautót. Képzelheti, hogy megijedtem! Majd kiugrott a szívem a helyéről! Azt hiszem a védelmező angyalom súgott aznap a fülembe. Ennyi. Szerintem ez egy csoda.
– Valóban az – helyeselt Sándor bácsi.
– Magának biztosan jobb története van a csodára, mint nekem! Szívesen meghallgatom, de csak halkan, nehogy meghallják a többiek.
– Tudja Aranka, kevés emberrel beszélgettem mostanában komoly dolgokról. Inkább csak viccelődöm, meg az időjárásról csevegek. Ám ez egy álca, egy maszk a ráncos arcomon. Hogy is mondják, ha az ember a „farcbúkon” leír valamit?
– „Fészbúk” Sanyi bácsi, és megoszt valamit. Így mondják helyesen, ha erre gondolt – javította ki Aranka.
– Szóval megosztanék magával valamit, de ígérje meg, hogy közöttünk marad!
Aranka furcsállotta az öreg kérését. Szeretett beszélgetni az otthon lakóival, de nem akart magánügyeikbe belekeveredni. Időnként tartott tőle, hogy gyóntató papnak használják, és többet fog tudni, mint amit kellene. Most viszont érdekelte az asztalnál ücsörgő öreg „megosztása”.
– Megígérem!
Sándor bácsi vett egy nagy levegőt, majd sóhajtott. Látszódott rajta, hogy emlékei a felszínre törtek. Arca komorrá lett, miközben felnézett az asztalról Aranka szemébe. Végül megszólalt:
– Emlékszem a háborúra. Eléggé borzalmas volt. Az a Princip gyerek megcsinálta a bajt. A településünkről mindenkit besoroztak. Mindenkit, aki férfi volt, így én is felkerültem a szekérre. Az anyák vérfagyasztó jajveszékelése közben vitték el a fiatalokat. Sajnos nem volt választásunk. Egy vőlegényt tettek mellém azon a napon. Csuklóján egy piros szalaggal, amit a menyasszonya kötött fel. A szemében mélységes félelem tükröződött. A kiképzés csak pár napos volt, és két hétre rá már Franz Conrad vezérkari főnök parancsára megindultunk az oroszok ellen. Rettegtünk a túlerő miatt. Hullottunk is, mint a legyek. Az egyik ütközetnél két helyen is megsebesültem. Rengeteg vért vesztettem, de életben maradtam. Még most is fáj a helye – Sándor bácsi felhúzta a pólóját. A jobb oldalán két hosszú heg húzódott a bordái vonalában.
– Jó ég! – csodálkozott Aranka.
– Igen, pontosan ezt kiabáltam, mikor belém hasítottak a lövedékek. De valahogy kikecmeregtem arról a rohadt vérmezőről. Olyan gyorsan történt minden. Elájultam egy időre. Mikor magamhoz tértem, azt hittem a mennyországban vagyok.
– Hát – szakította félbe a nővér –, ott nem lehetett, hiszen itt ül velem szemben!
– Látom vág az esze! – mosolyodott el ismét az öreg. – Szóval három anyaszült meztelen nő rohangált a fák között. Mintha ikrek lettek volna, de nem láttam rendesen az arcukat. Nevetgéltek, kergetőztek miközben ide-oda bujkáltak a hatalmas tölgyfák takarásában. „Ilyen lehet a mennyország kapuja!” – gondoltam magamban, de a sérüléseim lüktetése visszarántott a valóságba. Biztosra vettem, hogy az utam hamarosan véget ér. Ekkor az egyikük közelebb jött, majd leguggolt mellém. Fehéren ragyogott a bőre, mint valami angyalnak. Tenyerével megérintette a sebeimet, és megcsókolta a homlokomat. Ajka forró volt, mint az izzó parázs. Éreztem recsegni a bordáimat, ahogyan belenyúlt a húsomba, és kivette a golyókat. De a sors iróniája, hogy ismét elfeketedett a világ körülöttem. Még csak meg se köszönhettem neki! Az életben maradt bajtársaim keltettek fel, de kinevettek mikor elmeséltem nekik, hogy mit láttam. A két vágás az oldalamon gyorsan begyógyult. Azóta öt év alatt öregedek annyit, mint más egyetlen év alatt – az öreg felemelte a kezét a magasba. – Maga szerint így néz ki százötven évesen az ember?
Aranka összevonta a szemöldökét, miközben emészteni próbálta a hallottakat.
– Na várjon, Sándor bácsi! Maga melyik háborúról beszél? Gavrilo Principre emlékszem, de az az első világháború idején volt. Több, mint száz éve történt!
– A negyvennegyedik életévemet tapostam akkoriban. Azon a véres délutánon volt a második születésnapom. Így könyveltem el magamban – közben a hegeire mutatott.
– Maga százötven éves?
– Igen, valahogy úgy.
– Ezt nehezen tudom elhinni! Ugye csak ugrat? Eléggé késő van a tréfához!
Az öreg óvatosan kipattintotta a könyv csatját, majd kinyitotta. Lapozott benne pár oldalt, és Aranka felé fordította. A nővér ekkor látta, hogy a könyv valójában egy fényképalbum. Két megsárgult, fekete-fehér fotót látott beragasztva az oldalon. Mindkettőn katonák voltak vastag zubbonyban, szuronyos puskákkal a kezükben, viszont jól ki lehetett venni az arcokat. Sándor bácsi rámutatott két alakra.
– Jól állt rajtam a katonai hacuka, nemde? Az első csatám előtt készültek a képek. Szinte mindenki meghalt aznap…engem kivéve – Aranka közelebb hajolt a képekhez, de nem akart hinni a szemének.
– Lehetetlen! Kizárt, hogy azóta életben legyen. Ember nem él ennyi ideig, még ha tökéletes genetikája van, akkor se!
Sándor bácsi kérdően nézett a nővérre. Ismét sóhajtott egy hatalmasat, és folytatta.
– Ha a szemének nem hisz, akkor higgyen a szívének! Történt velem valami, mert különleges ajándékot kaptam a gyógyulásom mellé. Úgy gondolom, hogy egy nimfa látogatott meg. Ha ő nincs, akkor már alulról szagolnám az ibolyát. Volt egy film harminc évvel ezelőtt a mozikban, de lehet több; a fene se emlékszik rá pontosan. Szóval az a francia ficsúr játszott benne, akinek mintha meghúzták volna hátrafelé az arcát. Halhatatlan volt, és lefejezgette a többieket valami díjért.
– Szerintem az a Hegylakó volt Christopher Lambert-el. Az egyik kedvenc filmem, bár már ezer éve nem láttam – egészítette ki Aranka.
– Az az! Én is efféle ember vagyok, de nem fejezek le senkit, és nem tudok arról sem, hogy többen lennénk. Öregszem, de nagyon lassan, és betegeskedem is, mint a többi ember. Kész csoda, hogy nem lettem rákos, vagy ilyesmi. Talán tényleg jó lett a genetikám a nimfa csókjától – mosolygott az öreg saját humorán.
– Tételezzük fel, hogy elhiszem, amit mond, és hitelesek a fotók. Mégis hogyan tengődött el idáig? Hogyan őrizte meg a hosszú élete titkát?
– Némi szerencse, na meg pénz. Ezek nagyszerű barátok. Velük mindent el lehetett intézni, akárcsak a mai világban. A személyazonosságot régen nehéz volt lenyomozni. Hetekbe, sőt, hónapokba tellett, mire utána jártak a nyomozók. Nem voltak szuperszámítógépek, mint manapság. Amúgy kishalacska voltam a Kárpát-medence hatalmas tavában, ezért magasról ejtettek rám. Mit érdekelte őket egy kóborló bohóc. Tudja Aranka: túléltem a második világháborút is. A hatóságok nem hitték el a koromat, mert inkább tűntem egy húszévesnek, mintsem egy öregedő embernek. Azt állították, hogy csaló vagyok, ezért ultimátumot kaptam: vagy a börtön, vagy a háború! Kész csoda, hogy már a sorozáson nem lőttek agyon. Ismét sok bajtársam veszett oda abban a háborúban. Legtöbbjük dobozban került haza, ha érti mire gondolok. De nem ezek voltak a legfájóbb pillanatok. A Don-kanyari kínlódás után szovjet hadifogságba estem. „Hideg pokol” – így neveztük a vörös ördögök árnyékát. Ötből csak egy hadifogoly élte túl, és került haza egyben, vagy csonkítva. Megint szerencsésnek éreztem magamat, hiszen a lesoványodáson kívül kutya bajom se volt. Muszáj volt valamit kitalálnom a kilétemet illetően, ezért hazautazásom során felvettem egy fiatal katonatársam személyazonosságát, aki mellettem halt meg a fogságban – könnyek szöktek az öreg szemébe, miközben elcsuklott a hangja.
A nővér is küszködött a sírással. Hihetetlen volt a történetet, de érezte, hogy az öreg igazat beszél. Szívesen átölelte volna, de nem akart „személyeskedni”, mert az az állásába is kerülhet.
– Hány éves volt akkor? – kérdezte végül Aranka.
– Hetvenkilenc, de külsőleg, akár egy középkorú. Hihetőbb volt harmincnak kiadni magamat negyvenes külsővel, így senki se fogott gyanút. Szabó Sándor lettem, aki a mai napig vagyok. Előző életem emlékeit bezártam a múltam időkapszulájába. Összegyűjtöttem minden fotót, amit rólam készítettek az elmúlt évszázadokban – közben rátette a kezét az asztalon heverő albumra.
– Na, és a családja? Feleség, gyerekek, unokák?
– Rátapintott a lényegre, amiért itt vagyok. Lenne egy kérésem, de mielőtt elmondanám meg kell értenie valamit. Négy feleségem volt, akiket eltemettem életem során. Próbáltam a fájdalmaimat velük együtt elhantolni, de nem igazán ment. A szeretet nem olyan dolog, amit csak úgy el lehet ásni, vagy felejteni. Négy fiam és egy lányom született. Ebből három fiú a világháborúk martaléka lett, a negyediket pedig az ötvenhatos forradalom emésztette fel. Lelőtték őket, mint a kutyákat. Megszakadt a vérvonalam. Életem legnagyobb részét felőrölte a gyász. Ráadásul három emberöltőnyi terhet cipelek a szívemen. Ha ezt előre tudom, akkor inkább a halált választom a tölgyesben, és nem a Nimfa csókját.
– Mi történt a lányával? – szakította félbe Aranka könnyáztatta szemekkel.
– Életben van. Még nem vette el tőlem a sors, de összevesztem vele pár éve. Ráadásul meddő szegény. Elmondtam neki a titkomat, de eszelősnek nevezett. „Bolond vénember, aki meggyalázza az anyja emlékét!” – ezt mondta. Ekkor láttam utoljára – az öreg szomorúan lehajtotta fejét, mialatt kezét ökölbe szorította.
– Akkor hát ne lacafacázzon! Hívja fel telefonon! – tanácsolta a nővér.
– Késő, Aranka. Érzem az utolsó órám közeledtét. Nemsokára meghalok. Vigye el az albumot a lányomnak! Beleírtam a címét az utolsó lapba. Maga rendes nő! Tegye meg, amit ez a vén szivar utoljára kíván! Kérem!
Aranka lefagyott a döbbenettől. Köpni-nyelni se tudott. Sándor bácsi ezalatt visszaindult a folyosó félhomályába. Lefeküdt az ágyába, végig simította a paplanját, és lehunyta a szemét. A nővér pár perc után felvette az albumot és belenézett. Remegő kezekkel lapozgatta. Szinte mindegyiken szerepelt az öreg. Az utolsó lapon egy mostani kép díszelgett róla: „Bocsáss meg, Erzsike!” felirattal az alján. Aranka felállt a székéből, majd az öreg szobájához sietett, de elkésett.
Két nap múlva Aranka rendkívüli szabadságot vett ki. Teljesíteni akarta Sándor bácsi végakaratát. Erzsikéhez vezető úton az öreg hihetetlen története járt a fejében, aminek akaratlanul is a részese lett. Legalább is a lezárásának. Két napja szentül hitte, hogy a nimfák csak a képzelet szülöttei. Elbizonytalanodott az anyagi világ hitében. Gondolataiban összemosódott a történelem. Csodának és egyben kínszenvedésnek érezte az öreg életútját.
Aranka megérkezett Erzsikéhez, vett egy mély lélegzetet, és kiszállt a kocsiból.
Becsöngetett a díszes, fehér bejárati ajtón. Fél perc után kinyitotta egy idős, fekete ruhás nő.
– Csókolom! Erzsikét keresem! – köszönt rá illedelmesen Aranka.
– Üdvözlöm! Én lennék az. Miben segíthetek?
– Az apja üzenetét szeretném átadni, illetve az utolsó ajándékát – közben átadta az albumot.
– Az apámét? Honnan ismeri? Találkozott vele? Hol van most? – tette fel a kérdéseket az idős asszony.
– Mélységesen sajnálom! Az Édesapja meghalt két napja egy otthonban, ahol dolgozom. Én voltam az utolsó beszélgető partnere.
- Ne! Ne így, apám! Könyörgöm az égieknek! Haraggal váltunk el! Nem teheted ezt velem! – roskadt magába az asszony, és becsukta az ajtót Aranka előtt, aki még hallgatózott pár percig, de csak Erzsike keserves zokogását hallotta kiszűrődni a házból. Elindult vissza a kocsija felé. Éppen beszállt volna, mikor ismét kinyílt az ajtó.
– Elmondta, ugye? Elmesélte az életét? – kiáltotta Arankának.
– Igen.
– És hisz neki? Elhiszi mindazt, amit mondott?
Aranka pár pillanatig habozott a válasszal, végül megszólalt:
– Vannak még csodák! Most már biztosan tudom!
