Trillázó madárcsicsergés töltötte be, az ébredező falucska, Varróhát kristálytiszta levegőjét. A nap sugarai lassan, de biztosan festették világosra a régimódi házak málladozó vakolatait. Pár helyen a vastagon bemohásodott nádtető árulkodott arról, hogy az épületek átlag életkora körülbelül, az emberi nyugdíjas korhatárhoz közelítenek, vagy túl is lépték azt. Az ósdi villanyoszlopok néhol fenyegetően hajolgatnak a battyogó emberek fölé, mintha éppen lecsapni készülnének, mint egy vaskos légycsapó a repkedő rovarokra. Igaz, a község lakossága el sem éri az ezer főt, ezért az életvitel olyan, mint egy nagy családé. Mindenki köszön egymásnak, mindenki segít a másiknak, és főképpen szinte mindenki tud mindenkiről mindent. A jófajta pletykálkodás sűrű napirendi tennivaló, hiszen a kerítésen támaszkodó, unatkozó öregek mindig készen állnak a bejövő hírek feldolgozására és továbbadására. Aztán, hogy mennyire életszerű eredmény születik meg a pletyka másodfokúra emelkedő egyenletéből, mire például a kocsmába ér, attól talán még Pitagorasz is elsírná magát. A sok ismeretlenes matekpélda célpontja már jó ideje egy nő körül forgott, akiről hiába próbáltak meg bármiféle információt kideríteni a helybéliek, soha nem jött össze. Pedig már két hete ideköltözött, mégse mozdult ki a házából egész álló nap. Foncsoros Adél ez által a legnagyobb rejtélye lett Varróhátnak.

 Egyik este a kocsma sörszagú legényei fogadást kötöttek arra, hogy aki bármilyen érdemi információt tud szerezni Adélról, annak egy héten keresztül fizetni fogják az esti alkohol adagját. Az elhatározásukat tapssal, majd részeg kacagással élesítették, de hogy hogyan fognak nekiállni a leskelődésnek, fogalmuk se volt. Nem kis kihívást jelentett a lókötőnek megtervezni mit-hogyan tegyenek az ügy érdekében. Sándorka volt a legokosabb mindnyájuk között. Az általános iskolát is tíz év alatt végezte el, ami nagy szó volt a baráti társaság intelligens szellemében, tehát nem habozott ötletének megosztására. A fogadás után egy felessel a torkára öntve rá is csapott a kocsma asztalára, és felszólalt harsányan, mint egy bunkó polgármester.

- Na uraim. Majd én megmondom a tuti frankót Adélka ügyében! Kitaláltam, hogyan fogom kideríteni a titokzatos luvnya titkát! – közben csuklott egy alkoholos böffenetet - Szóval csak annyi dolgom van, hogy .. - de Sándorka visszahuppant a székére, mert már a jól megszokott részeg szédelgés lett úrrá a fizikumán. "Kocsmárosné" Erzsike eközben halkan kuncogott magában, de már az esti záráson járt a feje. Ilyenkor már csak pofáznak a legények, de nem fogyasztanak annyit, hogy megérje tovább nyitva maradni. Ránézett a fali órára, amit még a előző rendszerben kapott ajándékba, az akkori NSZK-ból. Oda is csak nagy nehezen került ki annak idején. Apjának egyik távoli rokona élt ott  családjával, de nem voltak túlzottan vagyonos emberek, így csak két évente egyszer találkozott a két família. Ezt a „majdnem svájci” csodát kapta a legutolsó látogatásuk alkalmával, emlék gyanánt. Egy szürke Trabant álldogált a háttérben, az óra mutatók mögött. Este tíz óra múlt öt perccel. Gondolta ideje kikiáltani a zárást.

- Uraim... záróra! Hörpintsétek ki az üveg alját, aztán húzás haza! Holnap is nap lesz csavargók! - a legények hallgatván a vezényszóra megitták az utolsó kortyokat, felálltak, majd szépen csendben, halk köszönéssel elindultak a kijárati ajtó felé. Persze Erzsikének még takarítani kellett, hiszen a vendégek néha igencsak lószaros gumicsizmában töltötték az időt a kocsmaasztalokon könyökölve. Olyan is akadt, aki a nap nyolc órájában a disznóólakat takarította. Annak nemcsak a lábbelije volt szar szagú, hanem a ruházata is. A legyek örömtáncot jártak időnként a dohányfüstös levegőben jelezve, a fekália szagának fenséges áramlási vonalait. De Varróhát kocsmája mindent kibírt. Főképpen a csaposát faragták kemény fából. Nő létére férfiként vezette a régóta fennálló iszogatós helyiséget. Mióta az apja meghalt, neki kellett teljes munkaidőben átvennie a kiszolgálást. Eleinte utálta sok puruttya népet, akik esténként fárasztották, mint valami tíz kilós pontyot, ami a horogra akadt. Viszont az idő gyors múlásával megszokta apja örökségét, és teljesen sajátjaként tekintett a kis kocsma épületére. Hozzászokott a részeg emberek nyelvéhez is. Tudta azt mikor, kihez, és mit szólhat. Ezzel kiérdemelte a helyi pityókás legények tiszteletét.

 Miután Sándorkáék kellemes társasága hazafáradt az enyhe éjszakába, Erzsike sebtiben feltakarított, összepakolt, elmosogatott, és eltette a kassza tartalmát. Ekkor egy vékony, középkorú hölgy jelent meg a bejárati ajtónál, talpig fekete ruházatban. A kocsmárosné nem volt annyira ijedős, de most hátraugrott a meglepetéstől.

- Jó estét a kocsmáros hölgynek! - szólalt meg az ismeretlen, ébenfekete hajú nő - Foncsoros Adél vagyok. - Erzsike meglepődött tekintetét nehezen tudta takargatni, hiszen már fáradt is volt bármihez is. A jópofizáshoz meg még inkább. Ennek ellenére a karikás szemei alatt megengedett egy jófajta, kedves, vendégmarasztaló vigyort.

- Jó estét Adél. Én Kőszegi Erzsébet vagyok a tulaj. Éppen zárok, de esetleg tudok valamiben segíteni?- kérdezte hadarva, miközben az utolsó elmosott söröskorsót is a helyére tette. Adél belépett a kis helyiségbe. Körbenézett, majd kezeit lassan maga mellé engedte.

- Igazából csak beszélgetni szeretnék valakivel. Tudja nemrégen költöztem ide a nagyvárosi életből. Itt minden olyan nyugodt. Mondhatni halál nyugodt. Mégis hiányzik a társasága valakinek, még ha csak pár mondat erejéig is cseveghetek. - Erzsike meglepetten nézett késői vendégére. Majd pár másodperc habozás után, illedelmes házigazda módjára megszólalt:

- Talán még van annyi időm. A megérdemelt pihenésem még várhat. Hiszen egyszer úgyis feküdni fogunk nem igaz? - kacagott fel saját fekete viccén Erzsike. - Esetleg szolgálhatok egy üdítővel kedves Adél?

- Nem, köszönöm. Másra vágyom inkább. Olyan dologra, amit az emberek nehezen adnak oda. Tudja a nagyvárosban ahonnét jöttem .. Áá tudja mit Erzsike? Nem fárasztom magát a múltammal, inkább egy édes felest kérnék, bármilyet, csak úgy a friss ismeretségünk kedvéért!- a kocsmárosné megszeppent egy pillanatra, de mosolyogva kitöltötte Adélnak a kívánt alkoholját. Igaz nem volt kedve beszélgetni, de mégis hajtotta a kíváncsiság. Elhatározta, hogy megelőzi Sándorkáékat és informálódik egy kicsit, ha már épp erre járt a falu legmisztikusabb lakója. Eközben Adél úgy hátrahajtotta feles pohár tartalmát, hogy a szombathelyi sebes vonat se érhette volna utol az alkohol áramlását. Az édes nedű rendesen felkorbácsolta a fekete ruhás nő szájüregét, majd a nyelőcsövét. Erzsike vizslató tekintete aggódóan követte Adél férfias mozdulatait. Ekkor a késői vendég lecsapta a pohárkát a bárpultra és halkan nevetni kezdett, majd folytatta érdekes beszédét. - Szóval csak úgy szárnyalgatok ide-oda, mint egy céltalan madárka, aki kiszabadult a kalitkájából.

- Céltalan madárka? - kérdezett vissza Erzsike megtörvén a hasonlatot. Ekkor Adél lassú léptekkel keringőzni kezdett a kocsmaasztalok között. Közben a kezeit felemelte, mintha éppen imádkozna valami eszement gyülekezetben. Fejét felemelte és bolondos tánca közben Shakespeare-t idézte:

  Erzsike inkább már ideges volt, mint kíváncsi. Kezdte gyanítani, hogy a nő, aki táncra perdült a félhomályos helyiségben: nem komplett. Levette a feles poharat a bárpultról, és gyorsan elmosta, de mire újra felnézett Adélra a nő vicsorogva rohant felé egy székkel a kezében, amit az egyik asztal mellől kapott fel. Csapásra lendítette az ülő alkalmatosságot, viszont a ledermedt kocsmárosnénak nem sok esélye volt a védekezésre, mert túl gyorsan történt az incidens. Kezeit reflex-szerűen maga elé kapta, de az első becsapódást olyan erős volt, hogy a bal karjának orsócsontja, tompa reccsenéssel jelezte a sérülés komolyságát. Erzsike a földre rogyott a fájdalomtól, de már nem látta, amint Adél megkerülve a bárpultot újra lecsapott rá. Aztán újra, meg újra lendült a fémből és műanyagból készült szék a levegőben, míg Erzsike feje kezdett megnyílni. Agyának pár tekervényes állománydarabkája eltávolodott a törött koponyájának belsejéből. Vér folydogált a füléből és az orrából pirosra festve saját szőkésbarna haját. A halál csontos keze végül elvitte a haldokló nő lelkét, amit pár rángatózással reflektált Erzsiket megfáradt teste. Adél eközben lihegve mustrálgatta frissen klopfolt áldozatát. Letette a gyilkos széket maga mellé és leült rá. Kotorászni kezdett a bárpult belsejében, aminek az eredménye egy doboz cigaretta lett, amire valószínűleg Erzsikének már nem lesz szüksége. Ilyen vérző ajkakkal és fejjel biztosan nem cigarettázni szeretne, ha esetleg felkelne, mint Lázár a Bibliából. Határozott pattintással tűzre bírta a mellette heverő öngyújtót, és szívni kezdte a nikotinos rudacskát. Az első slukkot pár másodpercig bent tartotta, mielőtt kifújta volna a füstjét.

- Tudod Bözsi már évek óta bolyongok a sötétségben. A fények már egyre kevésbé mutatják meg nekem a kiutat. – Adél közben a tenyerét nézegette, amin észrevett pár vércseppecskét, majd beletörölte a ruhájába és folytatta monológját – Mára viszont te voltál az utolsó gyertyalángom, amit eloltottam. Tudom, hogy nehéz dolog elfogadnod a tényt, miszerint az életed teljes sötétségbe borult. És igen, onnan már nincs kiút. Te sem fogsz felkelni már és járni többé. Talán majd a megváltó elhozza neked ezt a fajta élményt, mert én tuti nem fogom. Amúgy tetszett a fekete ruhám? Ááá ne is mond, mindenki dicsérte idáig milyen csinos vagyok benne. Igazán nőies. Végül is repedt sarokkal születtem nemde? - ekkor Adél kérdően nézett a hullára – Hogy mit kérdeztél? Mi bajom a férfiakkal? Ó sajnálom, hogy nem fogtad fel Shakespeare idézetét, mikor még lett volna lehetőséged bármit is megérteni. De azt gondolom, hogy a férfiak többsége csak arra volt kíváncsi: mit hordok a két lábam között. - ismét egy határozott kérdés Erzsike mozdulatlan fizikuma felé - Neked volt már szerelmi csalódásod? Jaj, ne is folytasd, hiszen csalódások nélkül nem lesz felnőtt az ember, ugye? Kedvesem az élet már csak ilyen, mint ez a cigaretta a formás ajkaim között… előbb utóbb végig ég, ha megértettük a lényegét, ha nem. A te gyertyalángod hamarjában kialudt, de legalább nem volt szükséged gyónásra, és szerintem papot se fogok hívni az utolsó kenet gyanánt. - Adél közelebb hajolt Erzsikéhez és a vérrel teli fülébe súgta a következő megállapítását: – Most súgok neked egy titkot: megérdemelted a halált, mert nem voltál jó beszélgető partner velem. Sőt még az irodalmat se csipáztad. Ugye nincsen harag drága barátnőm? De tudod mit? Felajánlom neked a purgatórium erejét és megtisztulhatsz valamennyire. Legyen ez az utolsó ajándékom neked. - ekkor Adél levett egy tömény alkoholt tartalmazó üveget az italtartó polcról, majd leöntötte az előtte heverő hullát a lehető legnagyobb alapossággal. Ismét használta az öngyújtót, de most nem cigarettára gyújtott vele, hanem abból a nemes célból gyújtotta meg, hogy eljuttassa Erzsike maradványait a tisztító tűz narancssárgán lángoló démonához. - Na tessék, most költözhetek megint máshová!! Tényleg céltalan madárka vagyok a fekete éjszakában, de ettől függetlenül imádom a vidéki élet szépségeit. Viszlát kedves kocsmárosné.

  Adél elhagyta a lángoló helyszínt. A tűz hamarjában felemésztette a kis épületet, amit eléggé későn vettek észre a falubeliek. Senki se tudta mi történt. Erzsike furcsa és kegyetlen halála megrázta egész Varróhátat. Kivéve egy fekete ruhás középkorú nőt, akiről a falu a nevén kívül szinte semmit se tudott...